a hullaégető

Ladislav Fuks

A hullaégető

 

 A sátán akkor a legravaszabb, amikor azt állítja magáról, hogy nincs.

/Giovanni Papini/

 

1.

ELSŐ FEJEZET

Gyöngédem – mondta Karel Kopfrkingl úr szép, fekete hajú feleségének a ragadozók pavilonjának küszöbén, miközben az enyhe tavaszelői szellő meglengette haját -, hát megint itt vagyunk. Itt ezen a drága, áldott helyen, ahol tizenhét évvel ezelőtt megismerkedtünk. Vajon emlékszel-e még, Lakmé, ki előtt álltunk akkor? – És amikor Lakmé bólintott, Kopfrkingl úr lágyan a pavilon mélye felé mosolygott, és azt mondta: – Igen, ott, az előtt a leopárd előtt. Gyere, odamegyünk és megnézzük. – És amikor aztán átlépték a pavilon küszöbét, és az állati kipárolgástól fülledt levegőben a leopárdhoz mentek, Kopfrkingl úr így szólt:

– Azt hiszem, Lakmé, hogy ez alatt a tizenhét év alatt semmi sem változott itt. Nézd csak azt a kígyót ott a sarokban, akkor is ott volt – mutatott a kígyóra, amelyik a sarokban egy faágról a ketrec előtt álló fiatal, rózsás arcú, fekete ruhás lányt nézte -, akkor, tizenhét évvel ezelőtt csodálkoztam, miért tettek egy kígyót a ragadozóházba, ha a kígyóknak külön pavilonjuk van… és nézd csak, ez a korlát is… – mutatott a leopárd ketrece előtt húzódó korlátra, aztán egyszerre csak szemtől szembe találták magukat a leopárddal, és megálltak.

– Minden olyan, mint tizenhét évvel ezelőtt – mondta Kopfrkingl úr –, csak talán ez a leopárd nem. Az akkori már alighanem megtért az Úrhoz. A nyájas természet már bizonyára régen megszabadította állati béklyóitól. Látod, drágám – folytatta, a leopárdot figyelve, amely a rács mögött hunyorgott –, folyton a nyájas természetről, az irgalmas sorsról, a jóságos Istenről beszélünk… másokat bírálunk, és ítélkezünk fölöttük, szemükre vetjük ezt meg azt… hogy gyanakvók, rágalmazók, irigyek, és tudom is én, mit még, de hogy milyenek vagyunk mi, hogy mi nyájasak, irgalmasak, jók vagyunk-e… nekem mindig az az érzésem, hogy borzasztó keveset teszek értetek. Az a cikk a mai újságban arról a férfiról, aki megszökött a feleségétől és a gyerekeitől, hogy ne kelljen róluk gondoskodnia… borzalmas. Mihez kezd most az a szegény asszony a gyermekeivel? Talán akad valami törvény, amelyik megvédi. Legalább a törvényeknek kellene védeniük az embereket.

– Biztosan van olyan törvény, Roman – felelte Lakmé halkan –, biztosan nem hagyják, hogy az az asszony a gyerekeivel együtt éhen haljon. Te magad mondod, hogy rendes, emberséges országban élünk, ahol igazság és jóság uralkodik, hiszen te magad mondod ezt. És nekünk… – folytatta mosolyogva – nincs rossz dolgunk, Roman… Jó fizetésed van, szép nagy lakásunk, nyugodtan ellátom a háztartást, gondoskodom a gyerekekről…

– Nincs rossz dolgunk – mondta Kopfrkingl úr –, és ez a te érdemed. Mert volt hozományod. Mert a boldogságos anyád támogatott bennünket. Mert támogat bennünket a slatiňanyi nagynénid, akit, ha katolikus volna, halála után az egyház szentnek nyilvánítana. De mit tettem én? Talán csak a lakásunkat rendeztem be, és bár a lakásunk szép, mégis ez minden, amit tettem. Nem, drágám – rázta meg a fejét Kopfrkingl úr, és a leopárdra nézett –, Zinácska most tizenhat éves, Milivoj tizennégy, ez az a kor, amikor a legtöbb pénzbe kerülnek, és nekem gondoskodnom kell rólatok, ez szent kötelességem. Találtam módot rá, hogy gyarapítsam a mellékkeresetemet. – És amikor Lakmé szótlanul ránézett, feléje fordította arcát, és így szólt:

– Ügynököt fogadok, és neki adom a jutalékom harmadrészét. Az ügynök Strauss úr lesz. Segítek rajtatok, mennyei, és rajta is. Rendes ember, az élete megrázó volt, majd elmesélem; s ki ne segítene egy jó emberen? Meghívjuk az Ezüst tokba.

Lakmé a férjéhez simult, szeme mosolygott, miközben figyelte a leopárdot, ahogy egyre csak hunyorog a rács mögött, mint egy nagy, jóságos kutya, Kopfrkingl úr is a leopárdot nézte, és a szeme mosolygott. Aztán megszólalt:

– Látod, gyöngédem, milyen finom érzésűek az állatok. Milyen kedvesek, ha az ember közel tud férkőzni hozzájuk, és megpróbálja beleélni magát szomorú, zárkózott lelkükbe. Hány rossz ember válna jóvá, kedvessé, ha akadna valaki, aki megértené, aki együtt érezne vele, aki egy kicsit megsimogatná szomjas lelkét… hiszen talán minden embernek szüksége van szeretetre, talán még a prostitúciót üldöző rendőrségnek is szüksége van szeretetre, a rossz emberek csak azért rosszak, mert soha senki sem adott nekik egy kis szeretetet… Ez a leopárd már más, mint az a tizenhét évvel ezelőtti volt, de ez is felszabadul, ha egyszer eljön az ideje. Neki is fölnyílik a szeme, ha majd lehullik körülötte a fal, és beragyogja a fény, amelyet ma még nem érzékel. Kapott ma tejet a csodaszép? – kérdezte, és a macskájukra gondolt, és amikor Lakmé bólintott, Kopfrkingl úr egy utolsót mosolygott a leopárdra, és aztán az állati kipárolgástól fülledt levegőben elindultak lassan a kijárat felé, otthagyva a leopárdketreccel együtt azt a drága, áldott helyet, ahol tizenhét évvel ezelőtt megismerkedtek, s Kopfrkingl úr egy pillantást vetett a sarokba, ahol a kígyó a faágról még mindig a ketrec előtt álló rózsás arcú, fekete ruhás lányt nézte, és megjegyezte: – Különös, hogy egy csúszómászót idetettek a ragadozókhoz, talán csak dekorációul vagy kiegészítő kellékül kell szolgálnia… – Aztán gyöngéden átvezette Lakmét a pavilon küszöbén a bokrokkal szegélyezett útra, és ekkor Lakmé elmosolyodott, és így szólt:

– Igen, Roman, hívd meg Strauss urat a vendéglőbe. De nevezd meg neki helyesen a vendéglőt, mert különben keresni fogja.

És Kopfrkingl úr megállt, megállt az enyhe tavaszelői szellőben, amely meglengette a haját, megállt a bokrokkal szegélyezett úton, nyájasan bólintott, és a lelkében béke honolt, mint az olyan emberekében, akik épp az imént ájtatos szertartást végeztek valami oltár előtt. Szemét a derült, napfényes égre emelte, amely széltében-hosszában kitárulkozva terült el a feje fölött, egy ideig gyönyörködve nézte, aztán fölemelte kezét, és csaknem észrevétlenül rámutatott, mintha figyelmeztetni akarná Lakmét a nappal láthatatlan csillagokra vagy egy gyönyörű képre vagy látomásra… És a következő vasárnap délben…

A következő vasárnap délben Kopfrkingl úr az Ezüst tokban, az ő költségére rendelt ebédnél, odaszólt egy alacsonyabb termetű, jóságos tekintetű, kövérkés embernek:

– Strauss úr, remélem, nem kellett keresnie ezt a vendéglőt? – És amikor Strauss úr, ez az alacsonyabb termetű, kövérkés ember jóságosan nemet intett, Kopfrkingl úr fellélegzett, és mintha Lakmé is fellélegzett volna. – Örülök, hogy nem kereste a vendéglőt – jelentette ki Kopfrkingl úr –, tudja, ha valaki azt mondja, Óriáskígyó… – Kopfrkingl úr tekintete alig észrevehetően a fák koronája mögé, a vendéglő cégérére tévedt, amelyen ez a felirat ékeskedett –, ha valaki azt mondja, Óriáskígyó, akkor minden világos. Mindenki előre tudja, mit várhat az óriáskígyótól, hiszen már a neve is utal rá, hacsak nem gondolunk szelídített, idomított óriáskígyóra. Nemrégen olvastam az újságban egy idomított óriáskígyóról, amelyik megtanult számolni, és hárommal osztott. De az ezüst tok, az titok. Az utolsó pillanatig senki sem tudhatja, mit rejt magában egy ilyen tok, csak amikor teljesen kinyitja és belenéz…. nos hát, Strauss úr, volna egy szerény kis javaslatom.

Strauss úr, ez az alacsony termetű, kövérkés ember, szerényen rámosolygott a szép, fekete hajú Lakméra, majd Zinára, aki szintén fekete hajú volt, és szépségük szemlátomást örömöt szerzett neki, olyan bájosan, sőt gyöngéden mosolygott Milivojra is, aki ugyancsak fekete hajú volt, és szép, de még eléggé butának látszott, kicsit riadtan ült az asztalnál, és Kopfrkingl úr vidáman odahívta a pincért, hogy még valami italt és édességet rendeljen.

A fák koronájáról a nap a meleg, tavaszelői vasárnap délben az asztalra sütött, az Óriáskígyó avagy Ezüst tok ugyanis kertvendéglő volt, zene is szólt benne, a zene előtt parkett volt, ahol még táncolni is lehetett, és ebben a vasárnapi fák szűrte tavaszelői fényben a pincér letette az asztalra az italt és az édességet. Strauss úr és Zina egy-egy pohár vörösbort kapott, Lakmé teát… – Tudja, Strauss úr – mosolyodott el Kopfrkingl úr, és rápillantott a szemközti fára, amelyen egy kampósszögről cédula lógott: Függönyöket és drapériákat jutányos áron javít Josefa Broučková, Praha-Hloubětín, Kateřinská 7. -, tudja, Strauss úr, a drága tulajdonképpen német családból származik, Slatiňany vidékéről, náluk otthon teázni volt szokás, ő szereti a teát… – Mili limonádét kapott, meg édességet. – Mili, Strauss úr, szereti az édességet – mosolygott Kopfrkingl úr, és ismét rápillantott a szemközti fán fehérlő cédulára, amely Josefa Broučkova szolgálatait ajánlotta. – Mili különösen a jégrudat szereti, a kis pákosztos macska aztán tekintete megakadt a saját kezén, a szép jegygyűrűn és a feketekávés csészén, amelynek a fülét fogta: – És én absztinens vagyok, nem iszom. Nem iszom, legföljebb egy csöppecskét, szimbolikusan, a cigarettát sem szeretem. A háborúban sem szoktam rá a dohányzásra, amikor Ausztriáért harcoltunk. Nem szeretem sem az alkoholt, sem a nikotint, én absztinens vagyok. – Kopfrkingl úr ivott egy kortyot a kávéból, a zene felé pillantott, ahol a székeken már kezdtek elhelyezkedni a zenészek, a parkett közelében egy asztalnál megpillantott egy idősebb szemüveges asszonyt egy pohár habos sör mellett, és azt mondta:

– Nos hát, Strauss úr, maga cukorkában utazik. Kapcsolatban a cukrászdatulajdonosokkal és  –eladókkal, ami már önmagában is nagyon kellemes lehet. A cukorkaszakmában dolgozó emberek bizonyára igen választékos modorúak, udvariasak, jók; tudja, Strauss úr, nem tehetek róla, de én valósággal sajnálom őket. Mi lenne, ha ezeknek a kedves embereknek az ön édes cége áruján kívül még valami mást is ajánlana? Nem áruról lenne szó, hanem róluk magukról, ezekről a választékos modorú, udvarias, jó emberekről… de ne féljen –mosolyodott el gyorsan –, szó sincs biztosításról, biztosítási kötvényekről, én valami egészen másra gondolok. Amikor már megkötötte velük az édesárúüzletet, akkor még egyszer belenyúl az aktatáskájába, és kivesz egy jelentkezési ívet. A krematórium jelentkezési ívét. Minden hamvasztási előfizetőért öt korona jutalékot kapna.

A zene gyors táncot kezdett játszani, megszólaltak a klarinétok, a hegedűk meg a nagybőgő is, és a parketten megjelent három pár. Az egyik pár egy piros csokornyakkendőt és fehér keménygallért viselő idősebb kövér emberkéből meg egy fiatal, rózsás arcú, fekete ruhás lányból állt. Az emberke megragadta a lány hátát, és egy helyben forogni kezdett vele, mint valami ketrecben. A parkett közelében álló asztalnál, egy pohár habos sör mellett, idősebb szemüveges asszony ült, és keserédes mosollyal a fejét rázogatta. Aztán lefújta a habot a földre, és hörpintett a sörből.

– Tudja, Strauss úr – mosolygott Kopfrkingl úr a fák koronáján átszűrődő napfénytől beragyogott asztal felé –, az Úristen nagyon jól elrendezte az emberek dolgát. Hogy némelyek szenvednek, az más lapra tartozik, az állatok is szenvednek. Van otthon egy gyönyörű, sárga vászonkötéses könyvem, Tibetről szól, a tibeti kolostorokról, a tibetiek legfőbb uráról, a dalai lámáról, lenyűgöző vallásukról, úgy olvasom, mint a Bibliát. A szenvedés rossz, meg kell szüntetnünk, vagy legalábbis enyhítenünk, lerövidítenünk, de ezt a rosszat az emberek okozzák, mert fal veszi körül őket, és a faltól nem látják a világosságot. De az Úristen jól elrendezett mindent. Jól tette, amikor azt mondta az embernek: „ne feledd, hogy porból lettél, és porrá leszel”. Amikor a porból megteremtette az embert, és könyörületesen megadja neki, hogy annyi kín és szenvedés után, amivel az élet sújtotta és megterhelte, annyi csalódás és szeretethiány után… – ránézett a parkett közelében a pohár sörnél ülő idősebb szemüveges asszonyra – könyörületesen megadja neki, hogy ismét porrá lehessen. A krematórium, Strauss úr, tulajdonképpen Istennek tetsző dolog. Hiszen végeredményben segít az Istennek meggyorsítani az ember porrá válását. Képzelje el, hogy az ember valamiféle oldhatatlan anyagból volna. Ha ilyen anyagból volna, kérem – vonta meg Kopfrkingl úr a vállát, miközben a sör mellett ülő idősebb szemüveges asszonyt nézte –, akkor mindenképp a földbe kellene temetni, de szerencsére az ember nem oldhatatlan. Tudja, meddig tart, amíg az emberi test a földben porrá válik? Húsz évig, ám a csontváza még akkor sem hullik teljesen szét. De a krematóriumban, most, hogy koksz helyett bevezették a gázt, a csontvázzal együtt mindössze hetvenöt percig tart az egész. Igaz, vannak emberek, akik azt mondják, hogy Krisztus urunkat sem hamvasztották el, hanem földbe temették. No de kérem, Strauss úr – jegyezte meg Kopfrkingl úr mosolyogva –, az más dolog volt. Ezeknek a kedves embereknek én mindig azt mondom: a Megváltót bebalzsamozták, gyolcsba göngyölték, és sziklasírba temették egy barlangban. Titeket senki sem fog barlangba temetni, balzsamozni, gyolcsba göngyölni… Az az érvelés, Strauss úr, hogy a koporsó a földben az agyag súlyától meghasad, és hogy ez mennyire fájhat a koporsóban fekvőnek, amikor a fejére föld hull, az az érv, persze, nem helytálló, hiszen az, aki a koporsóban fekszik… – Kopfrkingl úr a fejét ingatta – már halott, nem érez fájdalmat… De az elhamvasztás mellett egy másik érv is szól. Nézze csak, Strauss úr, ha az emberek nem hamvasztatnák el magukat, hanem a földbe temetkeznének, akkor mire valók volnának a kemencék?… – Egy kis szünet után Kopfrkingl úr a parkett felé pillantott és folytatta:

– Rendes, emberséges országban élünk, amely krematóriumokat épít és rendez be… mire? Csak úgy, minden ok nélkül, hogy az emberek nézelődni járjanak oda, mint a múzeumba? Hiszen minél gyorsabban válik az ember porrá, annál gyorsabban szabadul fel, átváltozik, felmagasztosul, más testet ölt, különben az állatokat is, vannak országok, Strauss úr, ahol a kimúlt állatokat is elhamvasztják, például Tibetben. Az a mi sárga könyvünk Tibetről, bámulatos – Kopfrkingl úr ránézett a fára, amelyen egy kampósszögről cédula lógott, Függönyöket és drapériákat jutányos áron javít Josefa Broučková, Praha-Hloubětín, Kateřinská 7., és hozzátette: – Nem is tudtam, hogy Hloubětínben is van Kateřinská utca. Úgy tudtam, hogy Kateřinská utca csak a II. kerületben van.

A zene elhallgatott, a klarinétok és a hegedűk elnémultak, a nagybőgő szintén, és a párok levonultak a parkettről. A piros csokornyakkendőt és fehér keménygallért viselő idősebb kövér emberke is elment a rózsás arcú, fekete ruhás lánnyal, és a parkett közelében ülő idősebb szemüveges asszony hörpintett a sörből. Kopfrkingl úr odahívta a pincért, fizetett, és mindnyájan fölemelkedtek.

– Maga szereti a zenét, Strauss úr – mosolygott Kopfrkingl úr, amikor kifelé tartottak az Óriáskígyó avagy Ezüst tok vendéglőből –, az érzékeny emberek szeretik a zenét. Szánalomra méltó szegények azok, olvastam egyszer valahol, akik meghalnak anélkül, hogy megismerték volna Liszt vagy Schubert szépségét. Nem rokona véletlenül Johann vagy Richard Straussnak, a Rózsalovag és a Till Eulenspiegel halhatatlan szerzőjének?

– Sajnos nem, Kopfrkingl úr – felelte Strauss úr jóságosan, miközben a vendéglő cégérét nézte, amely alatt a rózsás arcú, fekete ruhás lány valami fiatalemberrel beszélgetett, és a fa mellől lassan közeledett feléjük az idősebb szemüveges asszony –, nem vagyok, de Strauss zenéjét szeretem. Persze nem a neve miatt – mondta mosolyogva –, nyilván akkor is szeretném, ha, mondjuk, Wagnernek hívnának. Merre tetszenek menni?

– Még megyünk valahova – mosolyodott el Kopfrkingl úr nyájasan –, tavaszelői nap van, szeretném, ha a családom kicsit elszórakozna. Kicsit felüdülne, kiszellőztetné az agyát, elviszem a drágáimat madame Tussaud-hoz… – mosolyodott el újra.

– Ah, madame Tussaud – jegyezte meg Strauss úr.

– Persze – mondta Kopfrkingl úr bocsánatkérően – ez a madame Tussaud csak afféle kis vásári utánzata az igazi madame Tussaud-nak, de nem baj. Jobb vásári utánzatot látni, mint semmit. Van benne valami… – mondta, és a fák meg bokrok közé mutatott – ott… Strauss úr, nagyon örültem…

– Kedves, szellemes úriember – állapította meg Lakmé, amikor Strauss úr udvariasan köszönetet mondva elbúcsúzott, és ők lassan elindultak a napfényes tavaszelői vasárnapi délutánban, a fák és bokrok alatt, madame Tussaud felé -, ha azt hiszed, hogy kifizetődik nektek…

– Kifizetődik, drágám – mosolyodott el Kopfrkingl úr -, egy előfizetőért tizenöt koronát kapok, de nem járhatok az emberek után, mint egy házaló, a munkaidő hosszú, néha este mindenféle kötelezettségem van, hogy nem is maradna időm a gyerekekre meg rád… Strauss úrnak sokkal több alkalma adódik erre, amikor a cukrászdákat járja, ő két legyet üthet egy csapásra. Csak sajnálom, hogy a provízióm harmadrészét ajánlottam föl neki, és nem a felét; nem szeretném becsapni. Nehogy olyan legyek, mint az az idomított óriáskígyó, amelyik hárommal tudott osztani, de kettővel már nem. Hogy mennyit szenvedett ez a Strauss úr – folytatta -, azt ti, drágáim, nem is tudjátok. Előbb egy rossz ember megfosztotta az állásától, Strauss úr ugyanis portás volt, nyugdíjba küldte, pedig azért ült a portán, mert a májával volt valami baj – bánatosan rámosolygott Zinára, aki az oldalukon haladt –, ez igazán szomorú dolog. Vrána úrnak, aki nálunk dolgozik, szintén valami baja van a májával, ezért ül a bejárati portásfülkében. Azután Strauss úr elvesztette a feleségét, toroktébében halt meg – szomorúan rámosolygott Lakméra –, aztán elvesztette a fiát, skarlátban halt meg – rámosolygott Milire, aki lassan lépkedett mögöttük –, mennyit szenvedett már ez az ember. Csodálkozom, hogy nem őrült bele. No de, hála istennek, mindent kibírt. És majd a siker ürügyén felemelem a jutalékát – mondta Kopfrkingl úr határozottan –, és az biztos, hogy sikere lesz.

– Igen – bólintott Lakmé –, bizonyára jó üzletember. Zsidó.

– Azt hiszed, drágám? – mosolyodott el Kopfrkingl úr. – Én nem tudom. A neve nem arra vall. A Straussok nem zsidók. A Strauss struccot jelent.

  • A név nem számít – szólt mosolyogva Lakmé hisz te is tudod, hogy a nevet meg lehet változtatni. Az Óriáskígyót elnevezed Ezüst toknak, még szerencse, hogy Strauss úr nem kereste… engem Lakménak hívsz Marie helyett, és azt akarod, hogy téged Romannak szólítsalak, pedig Karelnak hívnak.

– Mert romantikus vagyok, és szeretem a szépet – mosolygott rá Kopfrkingl úr sötét hajú asszonyára, és gyengéden belekarolt, majd rámosolygott Zinára is.

– Nem tudtam – kezdte Zina –, hogy a vendéglőben már kint fogunk ülni a fák alatt, hiszen még nincs is itt a tavasz. És azt sem tudtam, hogy délben, amikor ebédet szolgálnak fel, táncolni is lehet ott. Azt hittem, táncolni csak ötórai teán lehet, vagy este.

– Az Ezüst tokban délben is táncolnak, és azért ülnek már kint, mert meleg van – mondta Kopfrkingl úr, tekintetét a fákra és bokrokra emelve, amelyek mellett elhaladtak, aztán hátranézett Milivojra, aki most is lassan lépkedett mögöttük, és gyengéden mosolyogva ezt mondta:

– Hát hogy egyszer kicsit elszórakozzunk, felüdüljünk és kiszellőztessük az agyunkat… már itt is vagyunk.

Megérkeztek egy sátorhoz, amely előtt fából épült pénztárfülke volt, és egy színes tábla függött rajta, ezzel a felírással:

PANOPTIKUM Á LA MADAME TUSSAUD
A NAGY PUSZTULÁS, VAGYIS A FEKETE HALÁL
PRÁGÁBAN 1680-BAN

 

2.

MÁSODIK FEJEZET

A fából épült pénztárfülkében, a sátor előtt, egy piros csokornyakkendőt és keménygallért viselő idősebb, kövérkés emberke ült, és jegyeket árult. A sátor bejáratát eltakaró rojtos vörös függöny előtt emberek álltak, s nyilván arra vártak, hogy beengedjék őket. Kopfrkingl úr jegyet váltott a fából épült pénztárban, és drágáival együtt néhány lépést tett a várakozó embercsoport felé.

– Nem lesz nagyon rémes? –kérdezte Mili bizonytalanul, miközben a sátrat nézte, a falra festett csontvázakat és a bejáratot eltakaró rojtos vörös függönyt, Kopfrkingl úr pedig bánatosan bólintott.

– Csupa szenvedés – mondta halkan a fiúnak –, de olyan szenvedés, amely ellen az ember ma már fel van vértezve. Csak nem fogsz félni, hiszen ez csak afféle vásári mutatvány?!

A rojtos függöny mögül kinyúlt egy kéz… a nagy, csillogó gyűrűkkel díszített, szétterpesztett ujjak egy ideig a vörös anyagon nyugodtak, mintha gazdájuk közszemlére akarná tenni őket, aztán félrehúzták a függönyt, s megjelent egy idősebb barna asszony, fényes piros-zöld-kék ruhában, fülében függők, nyakán gyöngysor, olyan volt, mint egy indián vagy görög vénasszony, és kicsit raccsolt.

– Hölgyek, urak, gyerekek, fáradjanak erre – kezdte raccsolva, és mélyen meghajolt –, kezdődik a szemle.

– Ez, úgy látszik, a főnöknő – mondta Kopfrkingl úr Lakménak, és gyengéden előretolta, hogy belépjen a sátorba.

A többi nézővel együtt egy elég nagy fülkébe jutottak, amely nyilván patikát jelképezett. A gyér sárga fénytől megvilágítva egy címer függött a falon, tekergőző kígyóval a közepén, a címer alatt körös-körül festett polcok, állványos almáriumok agyagkorsókkal, ón- és bádogpalackokkal, aranyozott dobozokkal, apró hordókkal és zacskókkal, a pulton óriási könyv, mellette mérleg, tégelyek, serpenyők, tölcsérek és kicsiny sziták. A pult mögött egy hosszú hajú, szakállas öregember állt, kopott szőrmével díszített fekete kabátban, svájcisapkában, arca piros volt, mint a rózsa, szeme kék, mint a búzavirág, félig nyitott szájában hófehér gyöngyfogak, kezében mérleg valami áruval. A kis ablaknál egy asszony hajolt valami mozsár fölé, pruszlikban és kötényben, és a látogatókra meresztette szemét. A pult előtt két középkorú férfi állt, egyikük nagyon elegáns öltözetben, kezén kesztyű, kalapján hosszú toll – figyelmesen nézte az orvosságot mérő patikust, a másik, kopott fekete csuklyában és csuhában, kezében pénzdarabot tartva, az ablaknál álló asszonyt bámulta. Hátul a polcok között falmélyedés volt, amelyet neccfüggöny takart el, s a függöny mögött egy mozdulatlan árnyék körvonalai rajzolódtak ki.

– Hölgyeim és uraim, amit itt látni fognak, oly kínzó, mint a sír – mondta a főnöknő gyorsan és raccsolva. 1680-at írunk, s Prágán végigfut a szörnyű hír, hogy jön a nagy pusztulás, a gyilkos vész, a fekete halál, mely élőlényről élőlényre száll. Mert rossz a csillagok állása, mérgezettek a kutak, baljós erők mutatnak az embereknek bűnös utat. Prágában még táncolnak, élnek ledéren, itt vagyunk a patikában az Óvárosi téren. – Aztán tovább raccsolt:

– Az állványokon, polcokon ott a sok fű, gyógynövény, elmúlik tőlük minden rossz kór, kelevény. Illatos fahéj, gyömbér, szerecsendió, fekete borssal teli kis hordó – a főnöknő sorra rámutatott a tálkákra, fazekakra, tégelyekre, és a gyűrűk megcsillantak a kezén –, kálmosgyökér, szegfűszeg, sárga színű kén, vaddisznófog, sáfrány, illatos tömjén. Van cukor is, fehér, fekete meg kék, köménymag és velencei szappanbuborék, petróleum, firnájsz, fogpor és kapor, a palackokban pedig fanyarkás óbor. Láthatnak itt szárított földibékát, tyúkzúzabőrt, farkasmájat, elefántcsontot és hernyó háját, e szelence pedig igazgyöngyöt, rubint és ibolyaszín spinellt, korallt, alabástromot és pompás karneolt rejt. Az almáriumban olajok, beléndek, szentjánoskenyér, szárított füvek, kamilla és gyenge csigahéj – csicsergett az almáriumra mutatva –, imitt kámfor, marcipán és ecet, sárkányuszony, ámbra és bajtól óvó amulett. Égett sebre kenőcs, balzsam, fakéreg, kártevőkre pedig jó patkányméreg. Emitten szarvasszívből kivett csont, amottan egy vajákos tehenet ront, ebben az iszákban egy halom pókbőr, és ott – rámutatott az ablaknál álló asszonyra – a patikáriusné pruszlikban, kötényben fenyőmagot tör. Kutya-, kandúr-, gólya-, nyúl- és fókazsír, ami töméntelen betegségre ír, itt egy medvefoggal teli zsák, hogy mire jó, azt máig kutatják, e tálkában kígyóerek, nagyon szeretik a gyermekek, ebben a fazékban olvasztott emberzsír, fölötte kiszáradt tolvajkéz, mely már lopni se bír. A pulton hatfajta mérleget látnak, jelképeként az égi utaknak. – A főnöknő egy percre elhallgatott, talán azért, hogy megpihenjen egy kicsit, mert gyorsan beszélt, majd rámutatott a hosszú hajú, szakállas emberre, akinek pirospozsgás arcában kék szem és fehér fogsor villogott, és azt mondta:

– És most, hölgyeim és uraim, nézzék meg a patikáriust, mérleget tart kezében, s méri a ricinust, édes ánizst, nadragulyát, aloéból nyert pirulát, hogy elkergesse a döghalált. És itt vannak a kuncsaftok –mutatott a pult előtt álló két figurára orvosságért jöttek a jámborok, hogy megmeneküljenek a szörnyű vésztől, az embert, állatot gyilkoló szörnyűségtót. Az egyik kesztyűt hord, bíborszínű bársonyt s kalapot, melyre hosszú tollakat aggatott – és rámutatott –, ő a főírnok, kit becsül, tisztel a nép, a szeme a pult hat mérlegén pihen épp, tekintetével végigméri a patikáriust, de megfizetvén a füvet, az ajtón kifut, s útja a felcserhez visz, mert az érvágásban jobban hisz. Mellette a másik, fekete csuklyában, csuhában – és rámutatott –, a pecér, aki a várost takarítja, a pestistől nagyon fél, s menekvést a fürdőtől remél. És ott hátul leskelődik valaki – mutatott a falmélyedésben a neccfüggöny mögött kirajzolódó árnyékra, és felkiáltott: – Világosságot! – A függönyre fény vetült, és az árnyék egy hosszú szőke hajú fiúvá változott, akinek az öltözéke zöld, hegyes sapkából, bőrmellényből és piros-sárga nadrágból állott. Egyik kezében mérleg volt, a másikkal fölfelé mutatott; olyan volt, mint egy eleven feketekávé-reklám. A főnöknő mélyen meghajolt, és azt mondta: – Ez a mi jó szellemünk, a kedves Vítek, mindent lát, mindent hall, mondhatom, ügyes gyerek. Damoklesz kardja lóg szegény Prága felett, az írnokkal és pecérrel most kimegyünk a patikából, hogy megnézzük az Óvárosi teret, minden olyan, mint a valóságban… Sötétséget! – A patikában kialudtak a lámpák, a helyiség belemerült a sötétbe, hátul a deszkákon gyors léptek zaja hallatszott, mintha valaki ugrálna… a tulajdonosnő rámutatott egy másik függönyre, és azt mondta: – Hölgyek, urak, gyerekek, fáradjanak erre, kezdődik az újabb szemle.

– Igazán olyan volt minden, mint a valóságban – mondta a nézők közül egy asszony, akinek a kalapjában hosszú toll volt, és a nyakán gyöngysor.

– Viaszfigurák – dohogta zsémbesen egy kövérkés ember az asszony oldalán, kezében sétapálcával, fején keménykalappal viaszfigurák, ez világos.

Kopfrkingl úr karon fogta Lakmét, és a többiekkel együtt beléptek a másik helyiségbe.

Ez tele volt könyvvel, tálkákkal, kis kádakkal, üstökkel, tégelyekkel, tölcsérekkel, mécsesekkel és lombikokkal, az asztalon glóbus állt abronccsal és koponyával, de ez a szoba nem volt patika. Az asztalnál öreg, szakállas ember ült, kicsit másféle, mint a patikárius, selyemblúzban, aranyrojtos barettel a fején, az arca nem volt olyan rózsás, mint a patikusé, inkább sápadt, kicsit elnyűtt vagy gondterhelt, a szeme sem volt olyan kék, s a foga sem oly fehér, sovány kezében üveglombikot és kést tartott. A falon kifakult kép függött, amelyen két háromszög, csillagok, üstökösök, egy csomó vonás és jel volt látható. Kissé odább a derékig meztelen írnok és a városi pecér állt, görbén, mint két paragrafus, eltorzult arcuk sárgább és sápadtabb volt most, mint a patikában, szemük kicsit kidülledt, szinte borsózott tőle az ember háta. A kéken megvilágított ablakon, a neccfüggöny mögött, mozdulatlan árnyék rajzolódott ki.

– Igen, hölgyek és urak – kiáltott fel a főnöknő az írnok és a pecér az, akit itt látnak, két, pestis sújtotta nyomorult, testük tályogtól és hólyagtól rút, fájdalom gyötri minden tagjukat, nézzék rontó láztól duzzadt ajkukat. Utolérte őket a döghalál, a nagy pusztulás, melytől nem menekülhetnek sem ők, sem senki más. Ittak fenyőmagból préselt olajat, de szívüknek reményt már senki sem ad, szól a lélekharang. Hajlékukat füstölték tömjénnel, rozmaringgal, lángoló-pattogó fenyőtobozokkal, ettek reszelt elefántcsontot, rubintot, de nem segített semmi, testüket kín gyötri, s nem tudnak már enni. Imádkoztak, böjtöltek, vezekeltek, úgy éltek, akár a szentek, mégis halál vár rájuk, melytől félnek, s ezért orvoshoz indulnak, gyógyulást remélnek. Menjünk mi is utánuk, de sietni nem kell, mert itt az Óvárosban, az Olaszpiacon rendel a felcser…

– Olyan ez, mint a színház – jegyezte meg a tollas kalapot viselő asszony, izgatottan figyelve a jelenetet.

A kövérkés ember, kezében bottal, fején keménykalappal, oldalba bökte a könyökével:

– Nem színház ez – mondta bosszúsan és magabiztosan –, hanem panoptikum. Minden viaszból van – és kezével hevesen a levegőbe csapott.

Kopfrkingl úr rámosolygott Lakméra, Zinára és Milire, aki elképedten meresztgette a szemét.

– No, ha az a kedves Bettelheim doktor, aki a házunkban lakik, látná ezt, vajon mit szólna hozzá? Ő biztosan tudná, mitévő legyen. Ő igen.

– Hölgyek, urak és gyermekek – mondta a főnöknő gyorsan, raccsolva –, lássuk, miért jött a pestis, mit hittek akkor az emberek, urak, köznép és felcserek. A tudós könyvek azt írták: rossz csillagállás, mérgezett kutak, mi más? Az orvos megvizsgálta a pecért és az írnokot – mutatta a főnöknő mirtát, rutát, majoránnát szagolni javallott, no meg fürdőbe menni, s ottan mosakodni rózsavízzel, ecettel, kámforral. A szobákat kifüstölni, imádkozni s böjtölni, hogy megszűnjön a ragály, különben mindenkit lekaszál a halál. A citrom s más egyéb savanyúság a pestis ellen szintén jó orvosság. E késsel – a főnöknő rámutatott az orvos kezében levő késre, és kezén megvillantak a gyűrűk – finoman, de ügyesen, az orvos eret vág a szegény betegen. És az ablak mögött a kedves Vítek… Világosságot! – kiáltotta, és a fény megvilágította a kék ablakot és a neccfüggönyt, ahol az árnyék fiúvá változott, ugyanaz a mellény és nadrág volt rajta, és ugyanaz a sapka a fején. – Nyájasan mosolyog, ami nem vétek, olyan, mintha élne a jótét lélek. A történteket figyeli, nézi, az időt homokórával méri – mély meghajlással a fiúra mutatott, aki homokórát tartott a kezében, és olyan volt most, mint egy teareklám –, a homokórát nézi, sóhaja magasba száll, mert sejti, mily soká pusztít még a döghalál. S mit csinál a két szerencsétlen, mikor elhagyja az orvosi rendelőt? Megy, megy, s megáll a fürdőház előtt. Hölgyek, urak, gyerekek, fáradjanak erre, kezdődik az újabb szemle. Sötétséget! – tapsolt a gyűrűs ujjú hölgy, s az orvosi rendelőben kialudt a fény, hátul a sötétben gyors ugrások, léptek zaja hallatszott a deszkákon, és mindnyájan egy újabb függöny előtt álltak.

– A fürdőház! – kiáltott fel az asszony a tollas kalapban, és az emberek felé fordult. – Vajon lesz-e víz meg gőz a fürdőben?

– Ne beszélj ilyen hülyeségeket – förmedt rá a kíséretében levő kövérkés úr, és oldalba bökte –, figyelj és hallgass, nem vagy a mosókonyhában. Panoptikumban vagy, ahol minden viaszból készült.

Elhaladtak a függöny alatt, és egy kamrához értek, amely tele volt teknővel, dézsával, famosdókkal, –kádakkal és vödrökkel. Két kádban két ember ült, az írnok és a pecér. Most már halálsápadtan s félig nyitott szájjal, riadtan bámultak a nézőkre, borsózott tőlük az ember háta. Az egyik dézsából egy asszony feje látszott ki, szemét a mennyezetre emelte, mintha imádkozna. A dézsa mögött egy rózsás arcú legény állt nyugodtan, és kefével mosta az asszony fejét. Az ablaknál a pruszlikba, köténybe öltözött kövér asszony várakozott, fején főkötővel, kezében vödörrel, a neccfüggöny mögötti félhomályban árnyék rajzolódott ki, nyilván Víteké, a jó szellemé. Szétvetett lábbal és széttárt karokkal a kádakban ülő emberekre mutatott, és úgy nevetett, mint egy szappanreklám.

– Fürdőszoba – mondta Kopfrkingl úr, Lakméra, Zinára és Milire mosolyogva -, régi fürdő. Mennyivel szebb a mi fürdőszobánk a mi otthonunkban. Az a mi gyönyörű, bájos fürdőszobánk, tükörrel, káddal, ventilátorral és a falon lepkével – mosolygott Kopfrkingl úr.

– Itt vagyunk a ferencvárosi fürdőben, a pecérünk otthona közelében – raccsolta gyorsan a főnöknő –, az emberek ide szívesen járnak, s a fürdéstót tisztaságot várnak. Ez a legény itt – mutatott a dézsában levő asszony mögött álló fiúra – fürdőmester, borbély és alkalmi felcser, s hozzá ráadásul kikiáltó dobosember. Nagyapja mécsárus volt, viaszból, faggyúból öntötte a gyertyát, aztán szattyáncsizmát húzott, és katonának állt. Apja köszörűs volt, fent borotvát, kaszát, s növesztett hozzá hosszú bajuszt, szakállt. A pruszlikos, kötényes asszony, ki úgy mereszti szemét, a ruhákat őrzi és takarít, mindenes cseléd, s néha az is megesett, hogy egy-egy vendég ágyasa lett. A dézsában az asszony, ki borbély urától szökött meg, s akit ezért a nagypiacon pellengérre kötöttek, most a fürdőben szépíti magát, és rettegve várja férjura bosszúját. Hogy a kádakban ki ül, sejtik bizonyára, az írnok s a pecér az, két szerencsétlen árva, betegségük felől nincs már semmi kétely, testüket-lelküket emészti a métely. Fürdenek bár rózsavízben, ecetben, kámforban, ám a régi dicsőségük, íme, már hol van. De lám csak, megint itt van a jól ismert ablak… Világosságot! – kiáltotta a főnöknő, és a necc-függöny mögött megvilágosodott a fiú alakja. Szétvetett lábbal és fanyarul mosolyogva a kádakban ülő emberekre mutatott, s a főnöknő mélyen meghajolt, és így folytatta: – S előtte áll Vítek, ez a jótét lélek. Arcán keserű mosoly ül, mintha félne, tessék megnézni, olyan, mintha élne. Segíteni szeretne a beteg urakon, de hiábavaló a jósága, mert hát szegény nagyon. És most, hölgyek, urak, nézzék, mint közeleg a szörnyű vég, mert hogy az élet nem több a pelyvánál, tudják rég. Előre, csak előre, aki mer, és nem dőre. Sötétséget! – tapsolt. A fürdőjelenetre sötétség borult, gyors ugrások, léptek zaja hallatszott a deszkákon, és valamennyien elhaladtak a következő függöny alatt.

Teljes sötétség volt, de csak egy pillanatig.

Aztán a mennyezetről éles fény vetült a helyiségre, a csoportokba verődött nézők közül néhány nő kiáltozni kezdett, a kalaptollas asszony fölsikoltott: – Szörnyű! – Kopfrkingl úr szomorú mosollyal magához szorította Lakmét, majd Zina és Mili felé fordult. A fekete függöny előtt, kampósszögre erősített kötélen a pecér lógott. Fekete csuklya és csuha volt rajta, keze-lába ernyedten csüngött, arca sárga volt, nyelvét kiöltötte, szeme kidülledt, s a nyakát szorító kötél lassan ide-oda forgott vele.

– Igen – kiáltotta a főnöknő, megvillantva gyűrűit –, felakasztotta magát a pecér, a boldogtalan, mert bár a pestistől rettegett, nem volt bátortalan. Nem akart kínlódni, tespedni dermedten, élte fonalát hát elmetszette menten, teste a kampósszögön himbálózik holtan, segítséget most már nem kaphat sehonnan.

– Olyan, mintha élne – rázta a fejét izgatottan a tollas hölgy, és a toll remegett a kalapján –, mintha élne… – De a kövérkés ember felsóhajtott, és dühösen rámordult: – Hiszen meghalt, te! Felakasztotta magát, hallottad. Panoptikumban vagyunk, viasz az egész.

– A kötélról levették – raccsolt tovább a főnöknő gyorsan –, aztán kívül a városon, a Szent Rókus cinteremben eltemették, a gödörbe meszet szórtak, gátat vetni a ragálynak, kórnak. Világosságot! – kiáltotta, és a fény megvilágította a necces sötétség hátterén a fiút, aki sapkában, blúzban, nadrágban, féloldalt fordulva s egyik lábával kilépve, indulásra készen állt, kezében keresztes botot tartott, olyan volt, mintha egy cipő– vagy alsónadrágreklám plakátjáról vették volna le. – Temetésre megy a mi Vítekünk, a kedves – mondta a főnöknő, és mélyen meghajolt –, arca szomorú és könnyzáportól nedves, keserű bánat ül nemes szíve mélyén, segíteni szeretne a föld minden szegényén, de mit tehet ő, ki maga is oly szegény, sivár életében nem dereng semmi fény, nem játszhat, hancúrozhat, mint a többi gyerek, hisz még cipője sincs… pedig pajkoskodni ő is nagyon szeret. És most, hölgyek és urak, még egy kis türelmet kérek, hogy láthassák, mi erősebb, a halál vagy az élet… – A főnöknő néhány lépést tett egy másik függöny felé, az akasztott és a fiú eltűnt a sötétben, valahol hátul a deszkákon gyors ugrások, léptek zaja hallatszott… a nézők is odamentek a függönyhöz, és a kalaptollas asszony, minduntalan hátrafordulva, kiabálni kezdett:

– Hogy mi erősebb, a halál vagy az élet… ez még szörnyűbb lesz, mint amit eddig láttunk, jaj, reszketek a félelemtől. Miféle lárma az, ami hátulról hallatszik mindig, valahányszor elalszik a villany? Mintha valaki ugrálna ott. Az istenért – mondta a sétapálcás kövérkés embernek –, leesik a kalapod.

– Ne beszélj, te bolond – förmedt rá a kövérkés ember –, úgy viselkedsz, mintha hóhértanyán lennél, már ki ugrálna ott, hisz panoptikumban vagyunk! Na – huhogta –, ki ugrálna ott hátul a deszkákon, itt minden viaszból van. Gyere már… – bökte oldalba az asszonyt, aztán megigazította keménykalapját. A nézők új helyiségbe léptek.

Valami folyosó lehetett, vagy előszoba vagy pince, az ajtón neccfüggöny, a kockás kőpadlón fekete asztalok és fekete koporsók, és közöttük… közöttük sápadtan, eltorzult arccal az írnok állt, hosszú tollas kalapban, csizmában, és valami rudat vagy botot tartva felemelt kezében, teljes erővel éppen le akart sújtani egy alacsonyabb termetű lányra, aki térdre hullva, kétségbeesetten eltakarta fejét és arcát.

– Tudtam, halottasház – jajdult fel a kalapos hölgy, és a toll megremegett a kalapján, a botos kövér ember pedig dühösen megrázta a fejét, és oldalba bökte az asszonyt.

– Tudtad a fenét – sziszegte haragosan –, hülye vagy, és kész. Ez nem halottasház, hanem panoptikum, minden viaszból van. Századszor és utoljára mondom! Figyelj, és ne locsogj, mert különben… – és felemelte sétabotját.

– Megismerik, ugye, az írnokot – raccsolta a főnöknő gyorsan, és ujjain megcsillantak a gyűrűk, nyakán a gyöngysor és fülében a függők –, hihetetlen, hogy mit akar tenni, egy ártatlan ember életét elvenni. Szétvetett lábbal áll a szerencsétlen, kezében dorongot szorongat keményen, agyon akarja ütni a lányt, hogy ne terjessze tovább a ragályt. Hogy ne nyújtson segítő kezet az ördögnek, hanem ajánlja lelkét az Istennek. Sikerül-e írnokunknak e szörnyű tett, vagy a sors könyvében más rendeltetett? Az, hogy Nad’a éljen, s osztozzék Isten kegyelmében? Tudom, hölgyeim és uraim, hogy önök mire vágynak, s hogy e szerencsétleneknek minden jót kívánnak. Ezért hadd lássuk ismét a mosolygós Víteket, ezt a becsületes, rendes, jó gyereket… Világosságot! – csapta össze tenyerét a főnöknő, és mélyen meghajolt. – Világosságot! – kiáltotta újra, mert csak valami kattanást lehetett hallani, de a fény nem gyúlt ki, aztán mégis világosság lett, a főnöknő újból mélyen meghajolt, és a nézők előtt, a neccfüggönyön túl, megjelent a fiú. Fejét féloldalt fordította, térdét könnyedén meghajtotta, arcán pajkos mosoly ült, egyik kezével az írnokot fenyegette, másik kezében tarka, pingált tálkát tartott, lába előtt színes labda volt, s úgy festett, mintha egy játékbolt plakátjából lépett volna ki.

– Tisztelt hölgyek és urak, felelevenítettük önöknek a múltat, láthatták Prágában az 1680-as sorscsapást, a fekete halált, a borzasztó pusztulást – raccsolta a főnöknő –, ezután még megmutatjuk önöknek a csontokat, a Szent Rókus cinteremból hozottakat, mert oda temették a pestisben elhunytakat. De még mielőtt meglátnák a csontgarmadát, örüljenek a hírnek, hogy Vítek megmentette Nad’át. Hölgyeim és uraim, tisztelt közönségünk, a látványosságnak most végére értünk, de előbb még a fénypont következik, a jó tündér mindjárt megjelenik, és mintegy varázsszóra, megfordul minden, de jóra. Vítek, a jótét lélek, az ártó szellem hatása alól nyomban megszabadul. Mert az tartotta hatalmában, csak ezt nem mondtuk meg hamarjában. A viaszbábból fiú lesz, élőlény, egy szegény kis legény, az élete csupa nyomorúság és semmi fény, nem játszhat, hancúrozhat, mint a többi gyerek, hisz még cipője sincs… pedig pajkoskodni ő is nagyon szeret. De ő is lehet boldog, s ennek egy az ára: hogy önök adakozzanak betegeink javára, mert tudom, nagyérdemű közönség, nem hiányzik önökből a jóság, könyörületesség… – A komédiásné odament a fiúhoz, feje fölé emelte gyűrűkkel megrakott ujjait, és felkiáltott:

– Abrakadabra, kedves Vítek, szoborból fiúvá elevenítelek. Vendégeinket szépen kérd meg, adakozzanak betegeinknek. Kérj egy kis pénzmagot kabátra, cipőre, hisz láthatják, hogy a tested pőre. Biztosan adnak a jó emberek, hogy te is játszhass vidáman, mint a többi gyerek. – A komédiásné mélyen meghajolt, ujjával megérintette a fiú sapkáját, és a nézők között néhány asszony meglepetten felkiáltott. A viaszfigura kacsintott egyet, kinyitotta a száját, megmozdult és feléledt. Mosolyogva meghajolt, kinyújtotta kezét, és a nézők elé tartotta a tarka tálkát…

– Hisz ez nem panoptikum – mondta hangosan a kalaptollas asszony a sétapálcás kövérkés embernek, és a gyöngysorához kapott –, mit járt a szád, hogy minden viaszból van? Nézz oda, hogy mozog, mi van a fejedben agyvelő helyett? Istenem, a kezében labda, ez aztán a csapda.

A kövérkés ember felhördült, és hirtelen az asszonyra emelte a sétapálcát, az asszony felkiáltott, egyik kezével a gyöngysorához, a másikkal a tollas kalapjához kapott, és futásnak eredt.

– Nyilván megbolondult – mondta a férfi bocsánatkérően a többiek felé fordulva, de közben tajtékzott a dühtől –, mindig ezt csinálja velem. Jobb lesz, ha máskor inkább otthon hagyom.

A komédiásné gyorsan megköszönte a vendégeknek az adományokat, szerencsés utat kívánt nekik, és elhúzta a függönyt, hogy átmehessenek az utolsó helyiségbe, ahol fekete papír háttér előtt néhány

nyomorúságos emberi csontváz állt, és a földön egy kettészakadt gyöngysor meg egy petyhüdt kalaptoll hevert.

– Mi történt azzal a nénivel – kérdezte ijedten Mili – elszaladt?

– Elszaladt – felelte Kopfrkingl úr, szomorú pillantást vetve a csontvázra –, úgy látszik, nagy megrázkódtatás volt számára, amit látott.

– Az a törpének öltözött fiú itt van alkalmazva? – kérdezte Mili.

– Valószínűleg a főnöknő unokája – bólintott Kopfrkingl úr.

– Szegény asszony – mondta Kopfrkingl úr, amikor kiléptek a sátorból a friss vasárnapi délutánba. A sátor előtt ott állt a kövérkés ember a sétabottal, kalapját a kezében tartotta, és zsebkendőjével dühösen törölgette homlokát – szegény asszony, de az idegrohama talán nem lesz komoly. Hiszen csak egy panoptikumot látott, csak afféle vásári mutatványt, a tudomány mai állása mellett biztosan gyorsan kigyógyítják. Elég lenne, ha a mi kedves emberbarát orvosunk, Bettelheim doktor megvizsgálná, mindjárt meg lenne mentve. Láttad-e már, drágám, Bettelheim doktor rendelőjét? – mosolygott Lakméra – Engem meghívott egyszer magához. A rendelő falán gyönyörű régi kép van, no de semmi, semmi… Igazán borzasztó, hogy akkoriban mennyit szenvedtek az emberek. Teljesen tehetetlenek voltak a pestissel szemben, hát igen, a középkor.

– A középkor, Roman… – mondta Lakmé, amikor kiléptek az utcára –  …az emberek ma is szenvednek. Régen a pestistől, ma mástól.

– Igen – bólintott Kopfrkingl úr –, ma éheznek, nyomorognak, kiszipolyozzák és üldözik őket, új betegségek törnek rájuk, amilyeneket azelőtt nem ismertek, mint például a lepra. Ha úgy eszembe jut Strauss úr vagy azok az emberek ott nálunk… – Kopfrkingl úr a földre nézett – milyen keserű volt és milyen keserű most is sokaknak az élete. Igaz, hogy minden szenvedés átmeneti, egyszer mindenki megszabadul tőle, lerázza magáról, átlényegül… azok, akiket annak idején elvitt a pestis… – Kopfrkingl úr ráfüggesztette szemét egy rózsaszínű cukrászda kirakatára, amely előtt éppen elhaladtak – azok is megszabadultak a kíntól, már régen meghaltak, átváltoztak, csakhogy mit ér mindez! Talán majd egyszer… De az a fontos, hogy már most is minél kevesebb legyen a fájdalom, amíg az ember ezt az egyetlen saját életét éli. Teljesen igaza van a mi gyönyörű tibeti könyvünknek, amikor erről ír. – Elhallgatott, aztán folytatta:

– A középkorban a halottakat nyilvános, vagyis közös sírokba temették, és meszet szórtak rájuk, hogy a járvány ne terjedjen! Mennyivel bölcsebben tették volna, ha elégették volna őket. Megakadályozták volna a fertőzést, és a szegény nyomorultak megkínzott teste sokkal gyorsabban vált volna hamuvá… Milyen boldog vagyok, drágám – mosolygott Kopfrkingl úr Lakméra –, hogy jobb lakást nyújthatok nektek, mint amilyenekben régen laktak az emberek, hogy legalább van előszobánk, nappalink zongorával, ebédlőnk rádióval, fürdőszobánk, még ha ennél többet nem is adhatok nektek, no de talán most egy kicsit megjavul a helyzetünk a jó Strauss úr jóvoltából. Valamilyen ürüggyel megadom neki a jutalékom felét. – Kopfrkingl úr nyájasan rámosolygott Zinára, aki az oldalukon haladt, aztán még hátranézett Milivojra, aki most már jóval mögöttük lépkedett, nyilván valami kirakatnál időzött el, talán annak a rózsaszínű cukrászdának a kirakatánál, amely néhány perccel ezelőtt Kopfrkingl úr figyelmét is lekötötte. Kopfrkingl úr megállt, Lakmé meg Zina is megállt, hogy megvárják Milit, és amikor Mili végre utolérte őket, Kopfrkingl úr azt mondta:

– Nos, Mili, mit csinál Bettelheim doktor úr unokaöccse, Jan? S hát Vojtík Prachař – a harmadik emeletről? Azzal mi van? – kérdezte barátságosan, és anélkül, hogy bevárta volna Mili válaszát, folytatta:

– Ne maradj mindig le, Mili, siess.


3.

 

HARMADIK FEJEZET

 

Vettem neked néhány kis képet, mennyei – mondta Kopfrkingl úr kevéssel a panoptikumban tett látogatás után feleségének a csodálatra méltó ebédlőben, ahol egyéb tárgyakon kívül egy könyvespolc, egy kis szekrény, egy állólámpa, egy kis tükör és egy rádió is volt –, néhány kis képet az első többletkeresetemből. Hogy az otthonunk még gyönyörűbb legyen.

– És átutaltad már Strauss úrnak a jutalékot? – kérdezte Lakmé.

– Persze hogy átutaltam – felelte meghatottan az asszony gondosságától –, mégpedig nem egyharmadot, ahogy az Ezüst tokban megígértem neki, hanem mindjárt ötven százalékot, meg sem vártam, amíg sikerei lesznek. Így megszabadultam attól az érzéstót, hogy becsapom őt, neki pedig váratlan örömöt szereztem. A gyerekek itthon vannak?

– Zina zongoraórára ment, és Mili Jan Bettelheimmel játszik.

– Ennek nagyon örülök – mosolyodott el Kopfrkingl úr –, Jan Bettelheim jóravaló, komoly fiú, és ha Mili vele van, akkor csak valahol a közelben lehet. Jan nem megy tovább a hídnál. És jól is tanul, szereti a zenét, Bettelheimová asszony gyakran elviszi az Operába… nem iszik, nem dohányzik… hát igen, drágám… – Kopfrkingl úr elmosolyodott, amikor Lakmé meglepetten fölnézett – ne csodálkozz. Az, hogy még csak tizennégy éves múlt, mint Mili, nem jelent semmit. Nézd meg Vojtík Prachařt a harmadik emeletről, tizenöt éves, de az apját valósággal sajnálom. – És amikor Lakmé ismét meglepetten ráemelte a szemét, Kopfrkingl úr kicsit zavartan folytatta:

– Nincs jogunk mások fölött ítélkezni és pálcát törni, nem szabad senkit se gyanúsítanunk, mindenkinek, még ha, mondjuk, absztinens is, mint én, van hibája bőven, és én nem is így gondoltam. De Prachařová asszony tegnap a lépcsőházban elpanaszolta nekem, hogy a férje iszik. – Aztán, szemét a csomagon pihentetve, tovább mesélte: – Hogy a férje, sajnos, iszik, mégpedig egyre többet. Ha ez így megy tovább, mondta, a férjéből notórius alkoholista lesz. Zina is ott volt és hallotta, sajnos, ez nagyon bánt… sajnálom Prachař urat, és még jobban sajnálom Prachařová asszonyt és Vojtíkot. Félek, hogy a fiú az apjára ütött. Némely hajlam öröklődik. Félek, hogy Vojtík Prachař már dohányzik is ráadásul, és hogy ő is hajlamos a csavargásra, mint a mi Milink. Isten tudja, kitől örökölte ezt Mili, tőlem nem, és tőled sem, egyikünk sem csavargott soha, ha eszembe jut az a suchdoli eset… no de tudom – mondta gyengéden és sietve, amikor Lakmé szemrehányó pillantást vetett rá –, tudom, iszákosságra és dohányzásra nincs hajlama, hála istennek, a mi Milink érzékeny fiú, és ha Jan Bettelheimmel van, akkor nyugodt vagyok. Legföljebb a hídnál lehetnek, messzebb nem. – És aztán még hozzátette:

– Ami Prachař urat illeti, meg kell Zinának mondanom, hogy ne beszéljen róla, különösen Vojta előtt ne, azt a fiút nagyon megrendíthetné egy ilyen megjegyzés az apjáról. De most, drágám – és Kopfrkingl úr elmosolyodott –, fölakasztjuk az ajándékokat. Engedd meg, hogy mielőtt kicsomagolom a képeket, elmondjam, hogyan jutottam hozzájuk. – Kopfrkingl úr a kis szekrényből kivette az ollót, hogy kettévágja a spárgát, amellyel a képet tartalmazó csomag át volt kötve, és folytatta:

– Így történt. A postáról jövet eszembe jutott, hogy vehetnék valami szép dolgot a lakásunkba. Még ha gyönyörű is a lakásunk, állandóan foglalkozni kell vele, szépíteni, ahogy azt a slatiňanyi nagynénink, az a jóságos lélek mondaná, aki már most is csaknem szentnek számít. Meg aztán különböző üzletfelek látogathatnak meg bennünket, idővel Strauss úr mellett még valaki mást is foglalkoztatni szándékozom, de ezt most hagyjuk. Nos hát, a postáról jövet – mondta Kopfrkingl úr, kioldozva a spárgát – bementem a Nekázanka utcába Holý úrhoz, a képkeretezőhöz, valószínűleg nem ismered, én is ma láttam életemben először… idősebb, elhagyatott ember, özvegyen maradt, elmondta, hogy a felesége nyolc éve meghalt, az Orsolya-nővérek kórházában feküdt, van egy lánya, amikor beléptem a boltba, éppen keretlécet mért a pultnál, nagyon jó külsejű, csinos, fiatal, rózsás arcú lány, szép fekete ruhában… Holý úrnak csupa olcsó képe volt most, nyírfák, orgona, pipacs – mesélte Kopfrkingl úr, még mindig a spárgát oldozva –, szóval egészben véve semmi, csak egyetlenegy kép, amelyik tetszett volna, de azt éppen akkor akarta berámázni, a lánykája ahhoz mérte a lécet. Ezek a képecskék – szólt Kopfrkingl úr, és a csomagra mutatott – a sarokban álltak, nem is volt szándékában eladni őket, alighanem éppen ki akarta szedni őket a rámából, mind a két nyomatot ideadta nyolc koronáért az a jó ember… – és Kopfrkingl úr mosolyogva kicsomagolta a képeket. Az egyiken valami város volt, dombbal, kastéllyal, templommal és a háttérben hegyekkel.

– Azt hittem – mosolygott Kopfrkingl úr a feleségére –, hogy Salzburg vagy Ljubljana, ez a két város úgy hasonlít egymásra, mint egyik tojás a másikra, mind a kettő közepén domb van, és rajta templomtorony, a háttérben hegyek, mind a kettőt jól ismerem a háborúból, de ez Maryborough, az ír Queen’s County grófság fővárosa, Mária királynőről nevezték el így, van benne egy kastélyrom 1560-ból, meg bíróság, meg őrültekháza. Hová akasszuk?

– A fürdőszobába? – mosolygott Lakmé, és Kopfrkingl úr meghatódott. A fürdőszobát tartotta lakásuk legszebb helyiségének, és a legjobban is szerette.

A Maryborough-képpel kezükben bementek a fürdőszobába, amely valóban gyönyörű volt, a mosdó és a kád között egy nagy tükör függött a falon, a mennyezet alatt ventilátor fehérlett, a zsinórja kampósszögre volt akasztva, a ventilátor alatt, fekete rámában, üveg mögött, gombostűre szúrva nagy, sárga lepke ékeskedett.

– Tudod, drágám – mosolygott Kopfrkingl úr –, valóban a fürdőszobát tartom a legszebb helyiségünknek, és szeretem is, de ide, drágám, jobban illene egy virágcsokor vagy egy akt, a Maryborough nem való ide. Tekintettel arra, hogy Maryboroughban az emberek posztószövéssel foglalkoznak – jegyezte meg mosolyogva –, az előszobába, a fogas mellé akasztjuk a képet. Oda, a fölé a szép stelázsi fölé, amelyben a cipőket tartjuk. És ez a másik kép – mondta, amikor visszajöttek az ebédlőbe –, ez portré. Egy tökéletes gentlemanról készült tökéletes nyomat. Louis Marint ábrázolja, a Collége des Sciences Sociales professzorát, a későbbi költségvetési előadót és képviselőt, Poincaré kormányában nyugdíjügyi miníszter volt…

– De itt valami más név van – hajolt Lakmé a paszpartuhoz, aztán kérdő pillantást vetett férjére.

– Persze – simogatta meg Kopfrkingl úr az asszony fekete haját –, a kép Emilian Chamorro nicaraguai köztársasági elnököt ábrázolja 1916-ban. De ez nem tesz semmit, drágám. Nekünk Louis Marin lesz. A paszpartun szereplő nevet leragasztjuk papírcsíkkal. Szép, egzotikus arc, az ebédlőnket díszíthetné. Ha az ember evés közben nemes arcvonásokat lát, jobban ízlik az étel. Odatesszük a… – Kopfrkingl úr egy kicsit körülnézett az ebédlő falain, aztán így folytatta: – Odatesszük az ablakhoz. Oda, a mellé a kedves, gyöngéd kis táblázat mellé az ablaknál. Az a kép, amelyikhez Holý úr rózsás arcú, fekete ruhás lánykája a keretlécet mérte, jobban illene a mi kedves, gyengéd kis táblázatunkhoz az ablak mellett, mert az a kép nászmenetet ábrázol. No de nem baj, egyszer még betérhetek Holý úrhoz, és megvehetem azt a képet. Akkor Marint majd máshová akasztjuk –mondta, és megigazította a kedves, gyöngéd kis táblát, amely fekete zsinóron függött az ablaknál.

– Apa, te képeket vettél? – kérdezte Zina, amikor hazajött a zongoraóráról, és Kopfrkingl úr megsimogatta a haját és az arcát, és így felelt:

– Képeket vettem, szépem, az első többletkeresetünkből. Azért vettem, hogy a lakásunk még gyönyörűbb legyen. Hogy ne maradjunk el a csinosításában, ahogy a mi slatiňanyi szentünk mondaná –mosolygott szomorkásan Zinára és Lakméra –, hiszen ez a mi otthonunk.

Aztán megkérdezte:

– Milyen volt ma a zongoraóra, Zinácska?

– Hát… – sóhajtott Zina a táblázat mellett függő egzotikus arcot figyelve – az etűdöt meg kellett ismételnem, a vénasszony majdnem a körmömre ütött a pálcájával.

– De Zinácska, ne beszélj így – mondta Kopfrkingl úr nyájasan –, ne nevezd a tanárnőt vénasszonynak. Idősebb hölgy. Ha megéred az ő korát, és egy tizenhat éves kislány azt mondja rólad, hogy vénasszony, neked sem fog jólesni. A nők nagyon érzékenyek az ilyesmire, különösen a szép nők, szépem. Senkit sem szabad megbántanunk, még gondolatban sem. Zina – folytatta Kopfrkingl úr komoly hangon –, nagyon kérlek, arról, amit Prachař úrról mondott a felesége, arról ne beszélj sehol. Kérlek, tégy úgy, mintha semmiről se tudnál, különösen Vojta előtt, nagyon megbánthatnád vele; őszintén szólva csodálkozom, hogy Prachařová asszony ilyen nyilvánosan panaszkodott rá… – És amikor Zina szótlanul bólintott, Kopfrkingl úr megsimogatta, és azt mondta Lakménak:

– Mennyei, a gyerekek elmehetnének megint egyszer a slatiňanyi nénihez, vihetnének neki egy csokor virágot, mondjuk szép fehér liliomot, legalább egy kicsit kipihennék magukat. Mennyire sajnálom, Lakmé, hogy a te boldogságos édesanyád nincs köztünk, milyen jól tudott főzni, sütni… – Azután rámosolygott az ebédlő sarkában kuporgó macskára, és odament megnézni, tele van-e a tálkája tejjel. A macska mindig az ebédlőben szokott enni.

– Valamelyik nap, talán tegnap – folytatta Kopfrkingl úr a macska tálkáját figyelve –, azt olvastam, hogy letartóztattak egy asszonyt, aki a piacon nyúzott házinyulakat árult, mert kiderült, hogy azok a nyulak macskák. A szegény asszonyt a nyomor vitte rá a csalásra. Habár rendes, emberséges országban élünk, mégsem szabadultunk meg még teljesen a nyomortól.

Zina azután az ebédlő kis tükre előtt könnyedén megigazította a haját, Kopfrkingl úr rendezgetni kezdte a könyvespolcot, nagy gyönyörűséggel megigazította a Tibetről szóló imádott sárga könyvet, azután egy pillantást vetett a kis szekrényre, az állólámpára és a rádióra, majd kiment, hogy segítsen Lakménak szendvicset készíteni. Estére Reinkééket várták.

 

 

A Reinke házaspár Kopfrkingl régi barátai közé tartozott, bár a két család már évek óta alig járt össze. Reinkéék elegánsan öltözött, testes emberek voltak. Willi most szürke öltönyt, kék nyakkendőt és zsinóros zöld vadászkalapot viselt. Reinkéné gondosan fésült frizurájával és a fülében csillogó nagy függőkkel ékeskedett. Lakmé töltött, koccintottak, Kopfrkingl úr és Lakmé csak épphogy megmártották ajkukat a borban, Zina valamivel nagyobbat kortyintott, körülbelül annyit, mint Reinkéné. Azután Kopfrkingl úr szendviccsel és sós mandulával kínálta a vendégeket. Reinkéné vett egy szendvicset, rátette a csiszolt üvegtányérra, Willi is vett egy szendvicset a tálról, és csaknem egyidejűleg egy újságot húzott elő a zsebéből, és átnyújtotta barátjának, Kopfrkingl úrnak, címlapjával fölfelé.

– A nős férfiak életkora, a statisztika szerint… – olvasta Kopfrkingl úr, amikor belelapozott az újságba – …hosszabb. Nincs baj, Willi, ezt meg kell köszönnünk drága hölgyeinknek. Ha ők nem lennének, akkor mi előbb halnánk meg. – És miközben valamennyien nevettek, Kopfrkingl úr egy másik ízléses hírt keresett, amelyet felolvashatott volna. – Itt – mondta Kopfrkingl úr, és a mosoly egy kicsit elhalványult az arcán – az élet egy hajótöröttje sertésólban él. A község költségére… Itt pedig: golyó robbant egy fiú szájában. Nyolcéves volt… ezt a mi Milinknek kellene hallania – Kopfrkingl úr felsóhajtott –, ő ugyan tizennégy éves, de nagyon szeret csavarogni. Nem tudom, meséltük-e már, hiszen olyan régen nem voltatok nálunk – Kopfrkingl úr ránézett Willire és Reinkénére –, egyszer este nem jött haza, kénytelenek voltunk a rendőrséggel kerestetni. Éjszaka találták meg Suchdol mellett a mezőn, egy szénaboglyában. Ott akart aludni, nyár volt. Most sincs itthon. Még mindig kint kószál? – mosolygott Lakméra.

– Jan Bettelheimmel van, a hídnál nem mennek tovább – mondta Lakmé.

– Bettelheim? – vetette föl Willi a szemét. – Különös név. Nem az az orvos, akinek lent van a táblája? – És miután Kopfrkingl úr bólintott, Willi felállt, és mialatt Kopfrkingl úr kissé bizonytalanul figyelte, Willi az ablakhoz lépett, és szemügyre vette a táblázatot, amely fekete zsinórral volt a falra erősítve.

 

    I.  

II.

1 8.00- 8.30 8.30- 9.45  
2 8.30- 9.00   9.00-10.15
3 9.00- 9.30 9.45-11.00  
4 9.30-10.00   10.15-11.30
5 10.00-10.30 11.00-12.15  
6 10.30-11.00   11.30-12.45
7 14.00-14.30 14.30-15.45  
8 14.30-15.00   15.00-16.15
9 15.00-15.30 15.45-17.00  
10 15.30-16.00   16.15-17.30

 

Willi a táblázatot nézte és hallgatott. Aztán tekintete megakadt az egzotikus képen, amely a táblázat mellett lógott.

– Kérlek, Karl, ki ez? Valami ősötök?

– Ez a volt francia nyugdíjügyi miniszter, Louis Marin – válaszolta Kopfrkingl úr kicsit zavartan –, ma vettem Holý úrnál a Nekázanka utcában. Holý úrnak képkeretező műhelye van, idősebb, elhagyatott özvegyember, a felesége nyolc évvel ezelőtt halt meg az Orsolya-nővérek kórházában, Holý úr azóta a lányával él, a kisasszony nagyon csinos, fiatal, rózsás arcú, és szép fekete ruhát visel… Az előszobában még egy kép függ Holý úrtól, Maryborough ír város, Mária királynőről nevezték el, a királynő 1560-ban alapította. De Holý úrnak van egy másik képe is, az jobban illene ehhez a táblázathoz, nászmenetet ábrázol. Hja, Willi – mondta Kopfrkingl úr valamivel már nyugodtabban, amikor Willi ismét leült –, tudod, amikor így visszagondolok rá, hogyan rukkoltunk be a világháborúban, és Prágában a pályaudvar előtt a Heil dir im Siegeskranzot és az In der Heimat, in der Heimatot énekeltük, ahogy a fronton harcoltunk, ahogy a bajtársaink elestek… de a háború nincs ínyemre, nem szeretem a háborút. A háború sokkal több szenvedést okoz az embereknek, mint a civil élet. Nyomort hoz, feldúlja a családi életet, tönkreteszi a házasságokat, vért ont, fájdalmat, pusztulást okoz, és nem csak az embereknek. Ha visszagondolok rá, mennyit szenvedtek a hadjáratokban például a szegény lovak… A világon legyen béke, igazság és boldogság.

– Az nem hullik csak úgy az égből – mondta Willi –, harcolni kell érte. A kívánságok, a szavak nem érnek semmit, csupán a tettek. És azokat csak százszázalékos emberek hajthatják végre. – Aztán még megjegyezte:

– Az ő kezükben nyugszik Európa igazságos elrendezése, nem az alacsonyrendű gyenge bábok kezében. Nézd meg Ausztriát – kezébe vette az újságot, és címlapjával fölfelé fordította –, a birodalommal való egyesülése az első lépés. Hitler zseniális politikus, megszabadít egy százmilliós nemzetet a szenvedéstől, nyomortól, munkanélküliségtől, méltó helyet biztosít neki a világban… nem láttátok azokat a röpiratokat, amelyeket az SdP, a szudétanémet párt adott ki?

– De hát én azt hittem – kiáltott fel Kopfrkingl úr meglepetten –, hogy agrárpárti vagy!

– Természetesen – mondta Willi –, de német agrárpárti. Januárban megállapodtunk, hogy egyesülünk az SdP-vel. Szerényen hozzátehetem, hogy némi részem van ebben az egyesülésben. Csehszlovákiában kialakulóban van a német egységfront. A mi nemzetünk ellen a háború után jogtalanságot követtek el, és nekünk ezt helyre kell hoznunk. Akiben német vér van, aki a háborúban a németek ellenségei ellen harcolt, aki békét, igazságot és boldogságot akar, az az SdP zászlaja alá sorakozik. Még nem késő, ez áll abban a röpiratban, amelyik egyúttal jelentkezési ív is… lépj be. Hitler nélkül elvesznénk.

Kopfrkingl úr zavartan nézett Willire, és így szólt:

– Parancsolj mandulát.

Reinkéné kemény pillantást vetett Kopfrkingl úrra, kezébe vette az újságot, belelapozott, és olvasni kezdett:

– Az élet hajótöröttje sertésólban… Golyó robbant a fiú szájában… milyen fontos hírek vannak itt még… – továbblapozott… – á, itt van: Beleesett a forró vízbe. Beregszászon, az ezüstlakodalmán…

Kopfrkingl úr most Reinkénére nézett, és nyájasan ezt mondta:

– Ezek tragédiák, Erna asszony. Strauss urat például egy rossz ember megfosztotta portási állásától, nyugdíjba küldte. Strauss úr aztán elvesztette a feleségét, toroktébécében halt meg, szegény, utána a fiát, az skarlátban halt meg, Strauss úr most cukorkában utazik, és jelentkezési íveket kínál az embereknek a krematóriumba… Vagy nemrégen annak az asszonynak az esete – mondta –, akit letartóztattak, mert nyomorában és éhségében házinyúl helyett macskákat árult; habár rendes, emberséges országban élünk, még nem szüntettük meg mindenütt a nyomort. Vagy vegyük például azokat a nőket – folytatta –, akiket hirtelen valami megrázkódtatás ér… Nemrégen szemtanúi voltunk egy ilyen esetnek… mondjuk, amikor szembetalálkoznak a pestissel – említette, szemét Reinkénére függesztve –, például a panoptikumban. Parancsoljon mandulát – kínálta Reinkénét.

– Én nem tudom, az az SdP… – kezdte Lakmé bizonytalanul, és zavarában ivott egy korty teát, a csésze az asztalon állt a borosüveg mellett – a gyerekek cseh iskolába járnak, otthon csak csehül beszélünk, mint most is…

– Mi sohasem beszéltünk németül – helyeselt Kopfrkingl úr –, a könyvtáram is csupa cseh könyvből áll… ami a mi német vérünket illeti… hiszen alig néhány csöpp csörgedezik ereinkben.

– Néhány csöpp – nevetett fel Willi meglehetősen keményen, és ránézett barátjára, Kopfrkingl úrra –, néhány csöpp. Az az ember, akiben lelkiismeret és szív van, az azt a néhány csöppet is érzi. Hitler nélkül, ismétlem, elvesznénk. Elpusztulnánk a munkanélküliségtől, éhen döglenénk, elkaparnának bennünket, mint a kutyát, ez a tragédia ­– mondta Willi nyomatékosan –, itt nem egy vagy két emberről van szó, egy asszonyról, aki macskát árult, vagy megbolondult valami panoptikumban, itt egy nemzetről van szó. Százmillió ember szenvedéséről, ínségéről! Egy buta fától nem látod az erdőt. Azért, mert valami Strauss urat kidobtak a portáról, nem látod az egészet!

Willi órájára nézett, és megjegyezte, hogy nyolckor még találkozója van a német Casinóban Boehrmann-nal.

– Boehrmann az SdP vezető funkcionáriusa, és most Berlinbe utazik konferenciára, Goebbels miniszterhez – mondta elég szárazon. – Ez az ország, amelyben élünk, útjában áll a megváltásunknak. De ezt hosszú lenne elmagyarázni – mondta Reinke úr barátjának, Kopfrkingl úrnak –, sokáig tartana, nekünk pedig Ernával most mennünk kell. Ha nem állna az autónk a ház előtt, akkor már el is késnénk.

A Reinke házaspár felemelkedett, és ebben a pillanatban csöngetett valaki. Zina kiszaladt ajtót nyitni, s kisvártatva Mili jött be félénken az ebédlőbe. Az ajtóban két kézzel lehúzta fejéről a svájcisapkát.

– Hol voltál, Mili? – ütötte hátba Willi. – A hídnál? Jan Bettelheimmel?

– Csak a ház előtt – bökte ki a fiú –, az autókat néztük.

  • Mili szereti az autókat – jelentette ki Zina.

– Van egy különös teóriája – mosolygott Lakmé –, három csoportba osztja az autókat: színesekre, zöldekre és fehérekre. A színesek mind magánkocsik, például a Bettelheim doktor úr kocsija vagy a maguké… a zöldek katonai és fegyenckocsik, és a fehér autók…

– A fehér autók mennyeiek – mosolygott Kopfrkingl úr kissé zavartan –, mennyei autók, angyalkocsik.

A Reinke házaspár elnevette magát, Willi föltette zsinóros zöld vadászkalapját… aztán elbúcsúztak, és kiléptek az ajtón.

– Willi sohasem volt alacsonyabb rendű, gyenge báb – mondta Kopfrkingl úr sötét hajú asszonyának az ablaknál, a fekete zsinóron függő táblázat és a nyugdíjügyi miniszter képe alatt –, mindig százszázalékos férfi volt. Most a ház előtt áll a kocsija, és magas funkciót tölt be a Henlein-pártban. Hallod, Mili – szólt oda a fiának, aki az asztalnál mandulát szemelt –, kár, hogy nem voltál itt, nagyon érdekes, kedves beszélgetésben volt részünk. Reinke mérnök úr szintén gimnáziumba járt, mint te, és most egy vegyi üzem vezetője, de ő nem csavargott, őt sohasem kereste a rendőrség, mint téged, és látod, mire vitte. Most találkozója van valami Boehrmann-nal, aki Berlinbe utazik Goebbels miniszterhez, Reinke úrnak autója van, itt áll a ház előtt, te pedig hadilábon állsz a német nyelvvel. Mi ugyan csehül beszélünk, Willi politizálása a legkevésbé sem tetszik nekem, az SdP-vel való kapcsolatairól nem is beszélve, de németül, kedves fiam, tudnod kellene, a magad hasznára, mert akárhogy is nézzük, a németek százmilliós nemzet. Jan Bettelheim biztosan tud németül, és Vojtík Prachař német nyelvtanfolyamra jár.

– De mások sem tudnak németül, nem csak én – mondta Mili –, például az a fiú a panoptikumból, az a Vítek…

– Ó – nevetett Kopfrkingl úr meglepetten, ha egyáltalán lehet meglepetten nevetni –, az egészen más dolog. Neki nincs rá szüksége – nevetett tovább –, ő a vásárokat meg a búcsúkat járja. – Aztán Kopfrkingl úr így szólt:

– Bekapcsoljuk a rádiót, most egy szép hangversenyt közvetítenek. Hogy érzi magát a csodaszép? – kérdezte, és elindult immár másodszor ezen az estén a sarok felé, hogy megnézze a macska tálkáját, majd megjegyezte:

– Zinuska! Oda nézz, ne hagyd azt a szegény állatot úgy szenvedni, hiszen már alig van valami a tálkája alján… Ó, Liszt Prelúdiumai… – mondta, amikor felhangzott a rádióban a zene, aztán gyengéden megsimogatta a macskát.


4.

 

NEGYEDIK FEJEZET

 

Péntek volt, és az öregasszony, amikor meglátta a közeledő Kopfrkingl urat, már messziről integetett neki. Minden péntek reggel és szombat délután itt állt, akár esett, akár fagyott, akár havazott. Most azonban nyár volt, az asszony kendőt sem viselt, és olyannak látszott, mint egy szürke párka. Kopfrkingl úr adott neki egy hatost, és a krematórium udvari portásfülkéjéhez ment. Ránézett a mai nap berámázott programjára, öt férfi és öt nő neve volt rajta, köztük a harmincéves Strunná asszonyé. Kopfrkingl úr és Vrána úr, akinek beteg volt a mája, és a portán teát főzött magának, köszöntötték egymást, majd Kopfrkingl úr lassan végigment a néptelen udvaron az épület felé. „Tizenöt éve járok a Halál Templomába, miközben elmegyek Vrána úr és portája előtt – gondolta, s felváltva a burkolat kőlapjait és az épület fölött kéklő tiszta eget nézte –, tizenöt éve járok ebbe az épületbe, és minden alkalommal fennkölt érzés fog el. Olyasmi ez, mint a házasságom. Tizenhét éve élek együtt Lakméval – ránézett arra az ujjára, amelyen a jegygyűrű fénylett –, és mégis éppúgy izgalomba hoz, mint első nap, amikor az állatkertben a leopárd előtt megismerkedtünk; boldog emberi szerelem. Szánalomra méltók, akik sohasem ismerték meg ezt az érzést…” Aztán bement az épületbe, ahol a második portán Fenek úr ült. Fenek úr öreg, megkínzott csodabogár volt, a kisujján hosszúra növesztette a körmét. A portásfülke mögött volt egy kis kamrája, benne dívány, egy szék és egy kis szekrény. Amikor Kopfrkingl úr elment mellette, Fenek úr lehajtotta a fejét, és megzizegtette a kezében tartott újságot, amelyet előzőleg olvasott; Kopfrkingl úr elmosolyodott és bólintott. Azután néhány métert ment a folyosón, és belépett az öltözőbe. Beran és Zajíc már szerelőruhában volt.

– Olvastad? – kérdezte Zajíc –, az angolok arra kényszerítenek bennünket, hogy meghátráljunk a henleinisták előtt. Csak a végén ne dobjanak oda bennünket, ők meg a franciák, a németeknek. Nagyon aggódom.

– Nem adjuk nekik a határvidéket – mondta Beran szenvedélyesen, mert heves vérű ember volt –, a veszélyeztetett területen kihirdetik a rendkívüli állapotot.

Kopfrkingl úr mosolyogva elővette az uzsonnáját és a Tibetről szóló könyvet, amelyet a szünetekben szokott olvasgatni.

– Ne félj semmit, Jozífek – mondta nyájasan Zajícnak -, miért dobnának oda bennünket a németeknek? Minden jóra fordul. Én mondom ezt, habár bennem van egy csöppnyi német vér, sőt az én drágám a megboldogult slatiňanyi édesanyja után német; a származásáról senki sem tehet, nekem teljesen közömbös, ki milyen származású. Én nem törődöm a politikával – magyarázta Berannak -, nekem elég, ha látom, hogy nincs nyomor, igazságtalanság, hogy senki sem szenved. Sajnos, ez még nincs egészen így. Ó, Dvořák úr – vette észre a fiatalembert, aki csendben állt az öltöző sarkában a fogas előtt -, csak ne féljen semmit, Dvořák úr. Úgy látszik, lámpaláz van. Nem tesz semmit, Dvořák úr, a legkíméletesebben fogom beavatni a mesterségbe. Nem akar velünk jönni, Lišková asszony? – mosolygott a tükör felé, amely előtt Lišková asszony, a fiatal takarítónő a kendőjét kötötte, mert már hazafelé készült -, nincs kedve? Hiszen maga jóformán nem is ismeri ezeket a gépezeteket és önműködő berendezéseket. Podzimková asszony már ismeri őket.

– Podzimková asszony már tizenöt éve van itt, Kopfrkingl úr, másfelől pedig a folyosók takarításához nem is szükséges, hogy ezeket a dolgokat ismerjem – felelte Lišková asszony eléggé csüggedten, és megkötötte a csomót a kendőjén, és Kopfrkingl úr, kezében tartva az uzsonnáját és a tibeti könyvet, érdeklődéssel figyelte, majd elmosolyodott, és ezt gondolta: „Vajon mi baja lehet ennek a Lišková asszonynak, hogy ilyen csüggedten beszél? Kint olyan szép idő van, és ő kendőt visel. Hiszen még az az öregasszony is fedetlen fővel áll a krematóriumudvar kapuja előtt.” Aztán tovább szőtte gondolatait: „Sohasem jártam még gőzsütödében. De a mi hamvasztóink mindig azokat a kemencéket juttatják eszembe, ahol a mindennapi kenyerünk sül…” – Amikor Lišková asszony elment, Kopfrkingl úr szerelőruhába öltözött, és a sarokban levő fogas felé intett, ahol Dvořák úr állt csendesen.

– Csodálkozom, hogy egyáltalán fölfigyelt arra, amit Lišková mondott, Dvořák úr – mosolyodott el Kopfrkingl úr. – Maga, úgy látszik, még nagyon fiatal, nyilván csak most tanulta ki a szakmát. Nem tesz semmit, így kezdtük mindnyájan, Dvořák úr. Beran úr is meg Zajíc úr is, csak fel a fejjel, és semmi félelem. A nyomor, az irigység és a pletyka mellett a félelem az emberiség legnagyobb ellensége. Ha az emberiség megszabadulna a félelemtől, sokkal boldogabb lenne. A félelem miatt az ember a természet szépségét sem tudja kellőképpen élvezni. No, jöjjön!

Kimentek a folyosóra, és Dvofák úr bátortalanul megkérdezte, rágyújthat-e egy cigarettára.

– Természetesen – bólintott Kopfrkingl úr –, miért ne gyújthatna rá. Nem vagyunk se moziban, se kórházban, hanem a tűz kellős közepén. Gyújtson csak rá, Dvořák úr, ha ez magának jólesik. Köszönöm – hárította el a felkínált cigarettát –, én nem dohányzom. Nem is iszom, absztinens vagyok. De ha úgy gondolja, hogy egy pohárka ital átsegítené a kezdeten, akkor nyugodtan igyon valamit, Dvořák úr. Bennünk, absztinensekben, kell hogy legyen egy kis megértés és türelem – mosolyodott el Kopfrkingl úr nyájasan, és aztán magyarázni kezdett Dvořáknak a Halál Templomáról.

– Ez a mikrofon – mondta a fehér csempén feketéllő mikrofonra mutatva – azért van itt, hogy halljuk, mi történik a szertartásteremben. Ön is meghallgathatja a szertartást, Dvořák úr, gyönyörű beszédeket és fennkölt zenét hall majd. Szereti a zenét, Dvořák úr? – kérdezte, és amikor a fiatalember, a cigarettahamut a tenyerébe szórva, bólintott, Kopfrkingl úr megjegyezte: – Az jó, Dvořák úr. Az érzékeny emberek rendszerint szeretik a zenét. Szánalomra méltók, akik meghalnak anélkül, hogy megismerték volna Schubert vagy Liszt szépségét. Véletlenül nem valami leszármazottja Antonín Dvořáknak az Ördög és Kata, a Ravasz paraszt és a Vízitündér szerzőjének?… – És amikor Dvořák úr nemet intett, Kopfrkingl úr bocsánatkérően folytatta: – Nálunk gyakran hallhatja Dvořák Largóját az Újvilág szimfóniából, Fibich Poémáját, a Süss rám, arany napot, a Csehországomat… hát ez a mikrofon. És ez a gomb itt – mutatott Kopfrkingl úr a gombra a fehér csempén széthúzza a szertartásterem vasfüggönyét, és kiengedi az embereket az éterbe. De most, amióta új igazgatónk van, ritkán húzzuk szét a függönyt. Ezt a munkát rendszerint Pelikán úr végzi el odafönt. Pelikán úr meg az igazgató rendes emberek, jól kijövünk velük, Podzimková asszony takarít nekik… És most nézze meg ezt a táblázatot – mondta Kopfrkingl úr, és Dvořákkal együtt odament a falhoz, ahol fekete selyemzsinóron egy kis tábla függött.

 

    I.  

II.

1 8.00– 8.30 8.30– 9.45  
2 8.30– 9.00   9.00-10.15
3 9.00– 9.30 9.45-11.00  
4 9.30-10.00   10.15-11.30
5 10.00-10.30 11.00-12.15  
6 10.30-11.00   11.30-12.45
7 14.00-14.30 14.30-15.45  
8 14.30-15.00   15.00-16.15
9 15.00-15.30 15.45-17.00  
10 15.30-16.00   16.15-17.30

 

 

– Valószínűleg bonyolultnak találja – jegyezte meg Kopfrkingl úr mosolyogva –, de ez csak látszat. A valóságban nagyon egyszerű az egész. Az első szertartás – mutatott az első számoszlopra, és jegygyűrűje megcsillant a kezén – nyolc órakor kezdődik. Minden szertartás fél óráig tart, két hamvasztókemencénk van, és most, hogy koksz helyett bevezették a gázt, egy megboldogult tökéletes hamuvá válása egy és egynegyed óráig tart. Ki lehet számítani, hogy az első két koporsó mindjárt a szertartás után, vagyis a függöny széthúzása után eltűnik a hamvasztóban, és ezek a számok – mutatott a számokra – szintén erről tanúskodnak. De a harmadik koporsónak – mutatott a harmadik sorra – már tizenöt percet kell várnia a vakvágányon, mert az első hamvasztóban még nincs hely számára, és az ötödiknek meg a hatodiknak teljes félórát kell várnia, amint itt láthatja… Délben körülbelül egyórás szünetet tartunk; ha szép az idő, akkor sétálhat egyet a temetőben, Dvořák úr. Ha a hátsó kijáraton megy ki, akkor a kolumbáriumunkból egyenesen a vinohradyi temetőbe jut, el se kell mennie Vrána úr udvari portásfülkéje előtt. Ha délután négy temetés van, akkor 6 órára kerülünk ki Isten ege alá – mutatott Kopfrkingl úr a mennyezetre, mintha ott volna az ég, és egy ideig rajta tartotta a szemét, mintha csillagokat látna, aztán rámosolygott Dvořákra, aki a tenyerébe hamuzva csüggedten meredt a táblázatra, és folytatta:

– A táblázattól ne féljen, Dvořák úr, ez a mi órarendünk, valamiféle halálmenetrend. Tulajdonképpen ez a legmagasztosabb menetrend, ami ezen a világon létezik. Menetrend, amely elől senki se menekülhet, hacsak nem temetteti magát a földbe. Ott egy kicsit másféle rend van, kevésbé tökéletes, hosszadalmasabb, mert nem a mechanikától függ, hanem a talajvíztől és a föld alatti élőlényektől. Ez – mutatott a táblázatra – egy királyi szobának vagy a Himalája uralkodója palotájának is dísze lehetne… No és most – Kopfrkingl úr a hamvasztókemencéhez lépett – nézze meg ezt a két hőmérőt. Az első – Kopfrkingl úr az első hőmérőre mutatott – a rekuperátorból kiáramló levegő hőfokáról tájékoztat bennünket, a rekuperátor az a készülék, amely a forró gázt tiszta izzó levegővé változtatja. A hamvasztás ugyanis izzó levegővel történik, Dvořák úr, sem a koporsó, sem a test nem kerülhet kapcsolatba a lángokkal, ez fontos, sőt erre törvény is van. A törvények, Dvořák úr – mosolygott Kopfrkingl úr nyájasan –, arra valók,hogy védjék az embereket… Ez a másik – mutatott a másik hőmérőre, és a jegygyűrű megcsillant az ujján – egyenesen a kemence hőfokát mutatja. Szabály szerint 950 foknál magasabbnak kell lennie. Ezer fokon tartjuk, mert így könnyű ellenőrizni. A maximális megengedett hőmérséklet 1020 fok. Ha ezt a határt átlépné, Dvořák úr, akkor a csontok megfeketedett üveges anyaggá változnának, és nem keletkezne hamu. Ez nagy szerencsétlenség lenne, Dvořák úr –mondta Kopfrkingl úr. – Ennek az egész mechanizmusnak az a célja, hogy az ember porrá változzék. Hogy nyugodtan és gyorsan visszatérjen oda, ahonnan vétetett. Ezer fok körül a csontok vakítóan fehérek maradnak, az urna megtöltésekor porrá hullanak, és ennek így kell lennie. A folyamat helyességéről a hőmérők segítségével győződünk meg, de másképp is ellenőrizhetjük a menetet. Fölmászunk erre a kis állványzatra – Kopfrkingl úr rámutatott az állványzatra –, és ott fönn, az ajtóba vágott kis ablakon keresztül benézünk a kemencébe. Az ablak, Dvořák úr, tűzálló opálüvegből készült. Ez, Dvořák úr, a világ legszentebb ablaka. Ha benéz rajta, egyenesen a halál konyhájába lát, az Úristen műhelyébe, és tanúja lesz annak a pillanatnak, amikor a lélek elválik a testtől, és fölrepül az éterbe. De most, pályája kezdetén, még nem szükséges, hogy benézzen, mi majd megtesszük maga helyett. Nos, most még elmondom, mi történik, ha a megboldogult már átlényegült. – Kopfrkingl úr néhány lépést tett előre, aztán így folytatta:

– Ha a megboldogult már átlényegült, a hamuját beleszórjuk azokba a bádoghengerekbe. Fölül kicsit elkeskenyedő edények ezek, magasságuk 23 cm, átmérőjük 16 cm, szabvány szerint készültek, erre is valamiféle törvény van. De a lélek nem kerül ezekbe az edényekbe – mosolygott Kopfrkingl úr –, nem azért keletkezett, hogy bádogedényekben, hanem hogy az éterben legyen. Mihelyt levetette a szenvedés béklyóit, és szabad lett, felmagasztosult, attól fogva más törvényeknek van alávetve, nem az efféle bádoghengerek törvényeinek, mert egy másik testbe vándorol. No és mi marad még hátra – mosolygott Kopfrkingl úr biztatóan Dvořák úrra –, mi marad még hátra? Talán az, hogy a hamvasztókemence természetesen közvetlenül is megközelíthető, mégpedig kívülről, a szertartásteremből, az ott elhelyezett vágányokon át, beleértve a vakvágányt is. A koporsónyílás, vagyis ahogy mi nevezzük, a bejárat mérete egy méter hússzor egy méter húsz, ezt is szabványosították. Az élő ember is nyugodtan átférne rajta, ha egy kicsit lehajolna, de ezt senki se teszi… Jöjjön, Dvořák úr, ha már benne vagyunk, megmutatom az előkészítőt…

Dvořák úr eloltotta cigarettáját, Kopfrkingl úr nyájasan intett neki, és a folyosón át elvezette a hamvasztók és a bádoghengerek mögé egy távoli ajtóhoz.

– Hát ez az előkészítő, Dvořák úr – nyitotta ki Kopfrkingl úr az ajtót –, itt Lišková asszony takarít. Olyan ez, mint egy pince vagy folyosó, kőburkolatú padlója van, ott a sarokban, a neccfüggöny mögötti falmélyedésben csak valami reklám függ, egyébként semmi… no és ezeken az asztalokon a koporsókat helyezik el. Amint látja, a koporsók nyitva vannak, és számokkal meg nevekkel jelölték meg őket. Ez azért van, hogy ne történjék tévedés. Most éppen öt koporsó van itt, a délelőtti létszám. A hatodik, vagyis inkább az első, tehát az, amelyik elsőnek kerül be reggel nyolc órakor a szertartásterembe, az már most az úgynevezett kiállítási teremben van, hogy a hátramaradottak elbúcsúzhassanak a halottól. De ami fontos, Dvořák úr – mondta Kopfrkingl úr, és elmosolyodott –, nem minden koporsó kerül be a kiállítási terembe. Vannak koporsók – magyarázta Kopfrkingl úr még mindig mosolyogva –, amelyek innen egyenesen a szertartásterembe mennek, mert a hátramaradottak vagy nem akarják látni a halottat, vagy nem lehet megmutatni nekik, mert fertőzés következtében beállt halálról van szó, vagy pedig a test már nincs olyan állapotban, hogy ki lehessen állítani. Az ilyen koporsókat, Dvořák úr, már végérvényesen leszögezték, mint például ma a hármas számút… – mutatott Kopfrkingl úr a lezárt koporsóra, amelyen egy nagy hármas szám és az Osvald Řezníček név volt olvasható, majd körülnézett, és a függönnyel eltakart falmélyedés melletti sarokban észrevett egy vasrudat. Mondani akart róla valamit Dvořák úrnak, de tekintete továbbsiklott, és végül az ötödik koporsón állapodott meg. – Az ötös számú koporsóban ma Strunná asszonyt temetjük – mondta, és intett Dvořák úrnak, hogy lépjen közelebb. A koporsóban egy csodálatosan szép nő feküdt.

– Már tegnap láttam – mondta Kopfrkingl úr enyhén lesütött szemmel, mialatt Dvořák úr a háta mögött falfehéren bámult a koporsóba –, figyelje meg, az arca nem sápadt, és nem is beesett, az orra, az arccsontjai nem állnak ki, mint a legtöbb embernek, amikor megérinti őket a halál csontkeze, és amikor ki vannak éhezve. Igen, Dvořák úr, amikor ki vannak éhezve – bólintott Kopfrkingl úr –, a kiéhezettség a halál következménye. Strunná asszonynak az arcbőre sem olyan, mintha viaszból volna, nem olyan, mint például a viaszfiguráké a panoptikumban – illusztrálta magyarázatát Kopfrkingl úr egy könnyed mozdulattal, és a jegygyűrű megcsillant az ujján –, az arcbőre rózsaszín, a szeme lágyan lecsukva, mintha aludna, szinte azt várja az ember, mikor ébred és kel föl.

– Maga most talán arra gondol, hogy ez az asszony nem is halott – folytatta kis idő múlva Kopfrkingl úr, látván, hogy Dvořák úr mereven maga elé bámul –, ez nagyon rossz gondolat, Dvořák úr. Ezt az asszonyt holttá nyilvánították, és ez esetben a mi kötelességünk, hogy a szertartás után elhamvasszuk. A holttá nyilvánítás a legfelelősségteljesebb és egyszersmind a legfennköltebb hivatalos aktus ezen a világon, olyan aktus, amely mindent eldönt, és utána mi itt pontosan megtesszük a kötelességünket. Most tehát látta, Dvořák úr, a gépezeteinket és önműködő berendezéseinket, és ez, Dvořák úr, egyelőre elég is.

Tíz órakor, amikor megkezdődött Strunná asszony temetési szertartása, Kopfrkingl úr így szólt Dvořák úrhoz, aki megint cigarettázott:

– Azt az asszonyt holttá nyilvánították, és ez mindent eldöntött. A holttá nyilvánítás olyasmi, mint a törvény, és a törvények azért vannak, hogy szolgálják az embereket, s nekünk ezért tisztelnünk kell őket. Strunná asszonynak csak egyetlenegy utolsó szolgálatot tehetünk, megengedhetjük neki, hogy a szertartás után még harminc percet töltsön a vakvágányon, ő az ötödik, és én, Dvořák úr, boldog vagyok, hogy ez így van. De aztán, hetvenöt perc leteltével, már csupán egy vakítóan fehér csontváz marad belőle, és az is széthullik – mondta, szemét a mikrofonra függesztve –, hetvenöt perc múlva azzá válik, amiből lett, porrá; a földben ez húsz évig tartana, és még azután is megmaradnának a csontjai. Ha azonban Strunná asszonyt valóban élve hamvasztanánk el, akkor ez nagy szerencsétlenség volna számára. Szerencsétlenség azért, mert az élet még előtte volt. Csak abban az esetben nem lenne szerencsétlenség – fejtegette Kopfrkingl úr, és rámosolygott Dvořák úrra –, ha az életben sokat szenvedett volna. Ilyen esetek is vannak, mégpedig, sajnos, elég nagy számban. A szenvedés rossz dolog, és nekünk meg kell tennünk mindent, ami módunkban áll, hogy enyhítsük, vagy legalábbis lerövidítsük… De ne féljen, Dvořák úr – mosolyodott el Kopfrkingl úr –, Strunná asszony valóban halott, ilyen tévedések ma már nem fordulnak elő.

Kopfrkingl úr aztán a mikrofonon keresztül követte a teremben folyó szertartást, Schubert Befejezetlen szimfóniájának második tétele, hát persze, a koporsóban fekvő gyönyörű nő alig harmincéves volt, aztán egy gombnyomással szétnyitotta a teremben a vasfüggönyt, és ráirányította a szép asszonyt a vakvágányra. Vlk úr az első hamvasztóban még nem változott át teljesen, még harminc perce volt hátra. Kopfrkingl úr egy ideig a sárga könyvet olvasta Tibetről, a dalai lámáról, annak hitéről, az átlényegülésről. De közben a hőmérőt is figyelte Vlk úrnál, hogy ne lépje túl az 1020 fokot, aztán eszébe jutott, mit mondott Willi barátja, amikor nemrégen Ernával náluk volt vendégségben, és hogy ma mit mondott Beran és Zajíc a politikai helyzetről, majd a további temetésen elhangzó beszédet hallgatta arról, hogy mi az emberi élet… utána átvillant az agyán Holý úr szép, fiatal, rózsás arcú, fekete ruhás lányának az alakja, amint a Nekázanka utcai képkeretező boltban lécet mér a nászmenetet ábrázoló képhez, majd a fiatal Lišková asszonyra gondolt, aki ebben a helyiségben takarított, és ma valahogy csüggedt volt… aztán tíz óra harminc lett, és Kopfrkingl úr szomorú mosollyal átirányította a szép asszony koporsóját az első hamvasztóba.

– Hja, igen, Jozífek – mondta Zajícnak, de egyúttal Dvořáknak is, aki hallgatva és merev tekintettel állt ott, nyilvánvaló volt, hogy még most is egészen magánkívül van –, az előbb hallgattam egy halotti beszédet arról, hogy mi az emberi élet, Holý, úr leányára gondoltam, aki a Nekázanka utcában keretlécet mér, meg a mi Lišková asszonyunkra, aki itt takarít, és ma valahogy csüggedt volt… Mi mindentől foszt meg bennünket a halál. Ha az emberiség olyan erős lenne, hogy legyőzné a természetet is! Ha megszabadulna a szenvedéstől!

És gondosan figyelte az első számú hamvasztó hőmérőjét, hogy a hamu a legtisztább és legfinomabb legyen.

 

5.

 

ÖTÖDIK FEJEZET

 

Bettelheim doktor idősebb, szép feleségével, unokaöccsével, Jannal és a házvezetőnőjével, Anežka Zelenával Kopfrkinglék fölött lakott, az öreg orvosnak pontosan Kopfrkinglék ebédlője fölött volt a rendelője, de a szomszédos lakást is ő bérelte.

„Ha az ebédlőnk mennyezete vékonyabb lenne – gondolta Kopfrkingl úr Bettelheim doktor rendelőjében, ahol éppen egy fehér kerek széken ült, derékig meztelenül és kissé görnyedten –, ha vékonyabb lenne… De hogyan ismerhetné meg az én jó Lakmém a mennyezeten keresztül, hogy ez a cipőtalp itt fönn az enyém? A rendelőóra után jöttem ide, amikor a jó orvos várószobájában már egy lélek se volt, és voltaképpen nem is ide jöttem, hanem kimentem az utcára a cukrászhoz, hogy a mennyeinek valami édességet vegyek, néha kedvet kap az ilyesmire, de távolról sem szereti annyira, mint Mili, meg aztán – gondolta – az én jó Lakmém sohasem gyanakodott rám. Meg van győződve róla, éppen úgy, mint én, hogy a házasságunk példás, és hogy az alatt a tizenhét év alatt, amióta együtt élünk, soha egyetlen felhőcske se vonult át rajta. A mi házasságunk  – gondolta Kopfrkingl úr, és az ujján csillogó jegygyűrűre nézett – olyan tiszta, mint az ég a Halál Temploma fölött, amikor éppen senkit sem hamvasztanak benne.”

Bettelheim doktor megfogta Kopfrkingl úr karját, és mialatt a vénáját tapogatta, és megtörölte vattával, Kopfrkingl úr az orvos asztalát figyelte, ahol egy sztetoszkóp, egy szájtükör és egy kerek homloktükör hevert; Bettelheim doktornak voltak ilyen tükrei, jóllehet nem volt gégész; Kopfrkingl úr aztán a sarokba nézett, ahol egy üvegezett ajtajú, alacsony fehér szekrényben lombikok, kémcsövek, gyógyszeres üvegek sorakoztak, mellette pedig egy borszeszlámpa állt kihúzott kanóccal, de Kopfrkingl úr legfőképpen egy fekete keretes, megsötétedett, nagy képet nézett, amely már évek óta itt függött a rendelőben. Egy tüzes szemű, konok tekintetű, ápolt bajuszú, sápadt lovagot ábrázolt, bordó bársonynadrágban, sötétbarna ingben, derekán aranyozott karddal, amint egy gyönyörű nőt, jobban mondva, nem is nőt, hanem csaknem gyermeket, egy rózsás arcú, fekete ruhás fiatal lányt húzott maga után egy homályosan megvilágított szoba küszöbén keresztül, ki a sötét folyosóra. A szoba, ahonnan a férfi olyan szenvedélyesen húzta maga után a lányt, hálószoba lehetett, mert a háttérben valami átlátszó függöny mögött a hálószoba mindenkori ismertetőjeleként egy ódon ágy körvonalai rajzolódtak ki. A folyosó felől egy méltóságteljes, őszes szakállú úriember készült nekiugrani a lovagnak, fején fekete sapka volt, és sápadt arca eltorzult a keserűségtől. Kopfrkingl úr figyelmét legjobban az elkábult rózsás arcú lány kötötte le, de hiába próbálta megfejteni a jelenet értelmét. Ha a lovag a lányt a hálószobába vonszolta volna, gondolta Kopfrkingl úr, valahányszor a képet nézte, az érthető volna, de ő nem a hálószobába, hanem a hálószobából kifelé húzta, és ezt Kopfrkingl úr mindig igen furcsának vélte. Akkor is a fekete ruhás, rózsás arcú lányon tartotta szemét, amikor már a karján érezte az orvos fecskendőtűjét, s még görcsösebben figyelte a lányt. Még akkor is, amikor az orvos beleszúrt a karjába, és felszívta a vénából a vért, majd egy darabka vattát nyomott a könyöke hajlatába. Az orvos aztán a sarokba ment az alacsony, fehér, üvegezett szekrényhez, belefecskendezte a vért egy kémcsőbe, utána megállt a borszeszlámpánál, a kémcsövet a láng fölé tartotta, és ekkor Kopfrkingl úr levette szemét a képről, és az orvos kimondta az eredményt.

– Negatív, Kopfrkingl úr, nincs semmi baj. Már jó néhány éve ismételte ezt a néhány szót, és Kopfrkingl úrnak mindannyiszor nagy kő esett le a szívéről. „Ha halomba raknánk az évek során felgyülemlett köveket, amelyek itt estek le a szívemről – gondolta Kopfrkingl úr –, akkor súlyuk alatt leszakadna az ebédlőnk plafonja.”

– Még mindig szükségesnek tartja ezeket a vizsgálatokat, Kopfrkingl úr? – kérdezte az orvos, miközben helyükre tette a műszereket, és Kopfrkingl úr, a kép felé nézve, bólintott. „Azt állítom – morfondírozott a jegygyűrűjére pillantva –, hogy nem érintkezem más nőkkel, csak az én mennyeimmel, s mégis félek a fertőzéstől; a végén még csalónak vagy hipochondernek néz engem ez a kedves doktor… Így hát mindig azt mondom, hogy azért félek a fertőzéstől, mert a krematóriumban dolgozom.”

– Tudja, doktor úr – mondta most is –, mindig azt állítom, hogy nem érintkezem más nőkkel, csak az én mennyeimmel, és mégis félek a fertőzéstől. A végén még csalónak vagy hipochondernek néz engem. Azért félek a fertőzéstől, mert a krematóriumban dolgozom.

– De hiszen ön nem kerül kapcsolatba a halottakkal – mondta az orvos. – És az ilyenfajta fertőzés akkor is ki volna zárva, ha kapcsolatba kerülne velük.

– Tudom, doktor úr – felelte ilyenkor mindig Kopfrkingl úr –, de én érzékeny ember vagyok. Agyonlőném magam, ha rájönnék, hogy megfertőztem a feleségemet. A lelki nyugalmam kedvéért járok önhöz.

A lelki nyugalmam kedvéért teszem – mondta most is Kopfrkingl úr, és ismét a jegygyűrűjére pillantott –, borzasztó lenne, ha rájönnék, hogy megfertőztem a feleségemet. Absztinens vagyok, nem iszom, nem dohányzom, de ha ilyenformán tennék kárt a feleségemben, akkor agyonlőném magam – jelentette ki, és eszébe jutott Prachař úr a harmadik emeletről, aki, sajnos, iszik, és Prachařová asszony, akit sajnált, és Vojtík, aki netalán örökölte az iszákosságra való hajlamot. És gyorsan hozzátette:

– A mi Milink folyton csavarog, doktor úr. Isten tudja, kire ütött, nálunk senkinek sem volt ilyen hajlama. Félek, nehogy megint kerestetnünk kelljen a rendőrséggel, mint akkor, amikor elcsavargott Suchdolba, és ott egy szénaboglyában akart aludni. Úgy örülök, doktor úr, hogy az önök Janjával barátkozik. Ha vele van, akkor tudom, hogy legföljebb a hídig megy el, vagy valahol a ház előtt az autókat nézi. Furcsa játékai vannak, az autókat színesekre, zöldekre és fehérekre osztja, a zöldek katonai és fegyenckocsik, a fehérek mentőautók, s vöröskereszt, én mindig úgy mondom – mosolygott Kopfrkingl úr –, hogy mennyei autók, angyalkocsik. Az ön autója kék, tehát színes – mosolygott Kopfrkingl úr –, valóban örülök, hogy Mili Jannal barátkozik. Ma nagyon veszélyes, ha egy ilyen fiú elcsavarog valahova. Hallottam, hogy a határvidéken kihirdették a rendkívüli állapotot, és Nürnbergben a nemzetiszocialisták kongresszust tartottak, Hitler beszédet mondott, állítólag agresszív beszéd volt, és ellenünk irányult… kitudja, mi lesz. Doktor úr, nagyon aggódom… – tette hozzá, és magában ezt gondolta: „Aggódom, mint a mi Zajíc urunk, és csaknem félek. Sok embernek pokollá válhat az élete.”

– Ne féljen semmit, Kopfrkingl úr – mosolyodott el az orvos –, az erőszak senkinek se fizetődik ki sokáig. Az erőszak csak ideig-óráig uralkodhat, de történelmet nem lehet vele írni.

És amikor Kopfrkingl úr kicsit föllélegzett, az orvos ezt mondta:

– Az emberek nem bírják tartósan elviselni az erőszakot. El lehet kábítani őket, megfélemlíteni, a föld alá kergetni, de mennyi időre… hiszen civilizált világban élünk, Európában, a huszadik században. – Aztán még megtoldotta: – A támadókat a végén legyőzik, Kopfrkingl úr. Gondoljon csak a határvidéki eseményekre. A kormány kihirdette a rendkívüli állapotot, és az egész szudétanémet puccs egy csapásra összeomlott… Azt a képet nézi – mosolyodott el az orvos.

– Évek óta nézem – mosolygott Kopfrkingl úr, most már nyugodtan –, évek óta, és mindig ugyanúgy lenyűgöz, mint amikor először láttam. Éppúgy izgalomba hoz, mint évekkel ezelőtt, amikor először jöttem fel önhöz… – És magában azt gondolta: „Éppúgy, mint Lakméval való házasságom vagy a Halál Temploma, amikor belépek a kapuján; különös, hogy az idő a legcsekélyebb mértékben sem hat érzékeimre.”

– Voltaképpen mit ábrázol ez a kép, doktor úr? – kérdezte –, ki az a fekete ruhás, rózsás arcú, gyönyörű lány… meg aztán sehogyan sem értem a jelenetet… az a férfi a hálószobából kifelé vonszolja a lányt…

– Eltart egy ideig, amíg megmagyarázom, Kopfrkingl úr – válaszolta az orvos mosolyogva, és leült az asztalhoz. – Ez a kép öröklődik a családunkban. Magyarországról származunk, és Pressburgban, a mai Bratislavában laktunk. Családi hagyomány szerint egyik tizennyolcadik századi ősünknek, annak a szakállas, fekete sapkás úrnak, akit a képen lát, rendkívül szép fiatal felesége volt, és valamelyik Bethlen gróf el akarta rabolni. De az ősünk megmentette a feleségét. Épp ezt a jelenetet ábrázolja a kép. A nőrablást. Azért vonszolja az a férfi a nőt kifelé a hálószobából… – mosolygott az orvos.

– Megmentette a feleségét – bólintott Kopfrkingl úr – , a nőrablás nem sikerült…

– Nem sikerült – bólintott az orvos –, ez az, amiről az imént beszéltünk. A támadókat a végén legyőzik.

– Nyilván remekmű ez a kép – állapította meg Kopfrkingl úr elismerően –, melyik mester…

– Ismeretlen – rázta meg fejét az orvos – , a festő nem írta alá a nevét. Valószínűleg névtelen akart maradni, mert valamelyik Bethlen grófot nőrablóként ábrázolta, egy zsidót viszont megmentőként, mi, Bettelheimek, ugyanis zsidó család vagyunk, Kopfrkingl úr. Tudja, bennünket többé-kevésbé mindig üldöztek… A festőnek bizonyára kellemetlenségeket okozhatott volna az a felfogás, amiről ez a kép árulkodik…

Amíg Bettelheim doktor kitöltötte a Társadalombiztosító Intézet nyomtatványának rovatait, Kopfrkingl úr a rózsás arcú szépséget nézte a képen, most már értette a jelenetet, kudarcba fulladt nőrablás… és hirtelen nem tudta, kit sajnál jobban, a szép, rózsás arcú lányt, öreg férjét, a megmentőt, vagy a grófi szöktetőt, akinek nem sikerült a lányt elrabolnia, de ez csak úgy átvillant az agyán. Eszébe jutott Strunná asszony, akit nemrégen hamvasztott el, Lišková asszony, a fiatal takarítónő, aki az utóbbi napokban kicsit csüggedt, a képkeretező Holý úr lánya, a fekete ruhás, rózsás arcú fiatal szépség… újból eszébe jutott Prachařová asszony is, a harmadik emeletről, a szerencsétlen Prachař úr felesége, és eszébe jutott még néhány más nőismerőse is… Ránézett az orvosra.

– Tessék, Kopfrkingl úr – az orvos barátságosan átnyújtotta a kitöltött nyomtatványt –, ha úgy gondolja, jöjjön majd újra. És Milivoj – mondta az orvos, és felállt – nagyon jó fiú, az a csavargás nem komoly dolog. Hisz tudja, ez a kritikus kor. Ebben a korban a fiúk szeretik a romantikus kalandokat, ezzel számolni kell. Tizenöt éves koromban rettenetesen szerettem katonák után járni, mindig utánuk mentem, amikor elmasíroztak a házunk előtt, kivonulva a város határába, a gyakorlótérre. És hogy van a kedves felesége, Kopfrkingl úr – kérdezte az orvos –, néha, amikor találkozunk, kicsit szomorúnak találom, nincs valami baja? – Kopfrkingl úr csaknem meghökkent. Hogy Lakmé szomorú lenne, vagy valami baja volna, ezt még sohasem hallotta, sőt ilyesmi soha életében eszébe sem jutott.

– Nincs semmi baja – mondta megdöbbenve –, ezt először hallom életemben, ilyesmi soha még csak eszembe sem jutott… szomorúnak találja, doktor úr?

– Á, semmi, semmi – nyugtatta meg az orvos sietve, amikor látta, mennyire megdöbbent –, csak futó benyomás, bizonyára tévedek. Jöjjön, Kopfrkingl úr, erre – biztatta, és egy ajtón keresztül a szobába vezette Kopfrkingl urat –, szükségtelen, hogy Anežka meglássa önt, a váróteremben mossa a padlót.

Amikor Kopfrkingl úr egy emelettel lejjebb, zsebében egy zacskó Lakménak hozott pralinéval, kinyitotta lakása ajtaját, elgondolkozva csóválta a fejét, és ezt mondta magában: „A jó Bettelheim doktor

szomorúnak találja Lakmét, istenem, mit jelent ez, mi baja van, vagy ez valóban csak futó benyomás, puszta látszat, hiszen én semmit se vettem észre rajta, meg kellene tőle feltűnés nélkül kérdeznem.” Aztán ezt gondolta még: „Szerencse, hogy egy ilyen jó orvos lakik a házunkban. Szerencse, hogy ennyire emberbarát. Szerencse, hogy mindig a rendelőóra után fogad engem, és olyan diszkréten.”

Amikor belépett az előszobába, eszébe jutott, mit mondott az orvos az erőszakról és a támadókról, akiket a végén mindig legyőznek, és a zsidókról, akiket mindig üldöznek, és a jó orvosnak ezt a két állítását valahogy nem érezte összhangban levőnek. „Én is hallottam már néhányszor – jutott eszébe –, hogy Németországban Hitler üldözi a zsidókat. Miért? Hisz olyan kedves és áldozatkész emberek.”

Aztán kivette zsebéből a pralinét, és bement a csodálatra méltó ebédlőbe.


6.

 

HATODIK FEJEZET

 

Lemondott a kormány, s az új kormány élére a félszemű tábornok állt, majd elrendelték a mozgósítást. Az élet szédületes örvénybe került, de az örvényben minden együtt maradt, és úgy rohant, röpült előre; csak célhoz kellett érni, keményen megvetni a lábat, és fegyvert rántani. Néhány nappal a mozgósítás után Fenek úr különös dolgot hozott a krematóriumba.

– Látja ezt, Kopfrkingl úr – kérdezte sopánkodó hangon a portásfülkében, és egy üvegezett dobozt tolt Kopfrkingl úr elé –, látja ezt? Ezeken a kis papírnégyszögeken legyek vannak. Oda vannak ragasztva. Ezeket itt – mutatott egy légycsoportra – ecetlegyeknek, vagyis drosophiláknak hívják, kétszárnyú rovarok, Kopfrkingl úr, az átörökléssel kísérleteznek rajtuk. Ennek itt, Kopfrkingl úr – mutatott Fenek úr kisujja hosszú körmével egy légyre –, kétszáz fajtája van, és ezt itt drosophila funebrisnek hívják. Nem venné meg ezt a dobozt? Olcsón adnám, Kopfrkingl úr. Egy csipetnyi… – Fenek úr lehalkította hangját, és felemelte könnyes szemét – egy csipetnyi morfiumért…

– Ez dísztárgy – mondta Kopfrkingl úr az üvegezett dobozt nézve, és komolyan gondolta, amit mondott –, nekem van érzékem az ilyesfajta legyek iránt, Fenek úr. Valaha élőlények voltak, zümmögtek, röpködtek, sőt ezeken itt átöröklési kísérleteket hajtottak végre, amint mondja, most pedig papírdarabkákra vannak ragasztva. Mi a fürdőszobánkban egy gombostűre szúrt lepkét őrzünk. De – mondta Kopfrkingl úr – honnan vennék én, Fenek úr, morfiumot? Hiszen még csak nem is dohányzom.

– De hiszen van egy vegyészmérnök ismerőse… – sopánkodott az öreg különc.

– Reinke mérnök úr most nincs Prágában – felelte Kopfrkingl úr –, elrendelték a mozgósítást, minden örvénylik, minden fut, röpül, csak célhoz érni… Már nyilván kint van a föltételezett hadszíntéren.

– Hát majd ideadja akkor, ha visszajön – mondta Fenek úr, és Kopfrkingl úr kezébe nyomta az üvegezett dobozt –, talán még akad otthon egy csipetnyim, fogadja el, Kopfrkingl úr. Fogadja el, már csak e gyászhuszár miatt is… – mutatott a fekete légyre – fogadja el, Kopfrkingl úr… –  És Kopfrkingl úr bólintott, megköszönte és elfogadta a dobozt.

A folyosók lizoltól illatoztak, Lišková asszony kendővel a kezében a folyosó végén, az előkészítő ajtaja előtt állt, hazafelé készült már, Beran és Zajíc még nem volt itt.

– Ma korán jöttem – mondta Kopfrkingl úr Lišková asszonynak, amikor a dobozzal a hóna alatt odaért hozzá –-, azért, hogy még láthassam magát.

– Kopfrkingl úr különb dolgokat Fát nálamnál – mondta az asszony bizonytalanul, és vaktában megkötötte a kendőt a fején.

– Csak nem azokra a szegény oszlófélben levő nőkre gondol? – kérdezte Kopfrkingl úr, fejével hátraintve a hamvasztó felé, mert a hóna alatt ott volt a kis doboz, másik kezében pedig az aktatáska. – Kedvesem, én rendes ember vagyok, és azok csak meghatnak. De maga él. Egyáltalán, mióta él így? Hát a maga életének talán az az értelme, hogy minden reggel itt takarítson? Hogy minden reggel fölkeljen, idebumlizzon villamoson, kitakarítson, és aztán újból hazamenjen…?! Tudja, Lišková asszony, az utóbbi napokban sokat gondoltam magára, még az orvosi rendelőben is…

– Tudja – folytatta kisvártatva –, milyen időket élünk, mozgósítás van. Magának szüksége lenne valakire, akire támaszkodhat, aki megvédi, nem szabad ilyen magányosan élnie. Jöjjön el ma este valahova, ahol elbeszélgethetünk erről. Ahol elszórakozunk, kicsit felüdülünk, kiszellőztetjük az agyunkat – mondta, és az asszony csupasz nyakára függesztette tekintetét, majd kicsit közelebb lépett hozzá. Lišková asszony kimeresztette a szemét, felkiáltott, és lassú futásnak eredt a folyosón, a hamvasztókemencék mentén, az öltöző felé. Elölről Podzimková asszony hangja hallatszott.

  • Mi történt? – kérdezte.

– Gyilkosság a krematóriumban – kiáltotta Kopfrkingl úr a kis dobozzal és az aktatáskával a kezében Lišková asszony megijedt tőlem.

Podzimková asszony közben már odaért hozzá, Kopfrkingl úr rámosolygott, és ő visszamosolygott.

– Kopfrkingl úr, maga tréfál, nekem pedig borsózik a hátam. A hamvasztókemencék közelében nincs helye a tréfának.

– Igaza van – mosolygott Kopfrkingl úr – , de hiszen tudja, Podzimková asszony, hogy nem gondoltam semmi rosszra. Lišková magányos, szép asszony, nincs senkije, rossz időket élünk, mozgósítás van, el akartam vele beszélgetni, eldiskurálni kicsit, meghívni valahová, mondjuk hozzánk… szegényke, lehet,

hogy megijedt. No, talán majd máskor még lesz alkalmam, hogy meghívjam.

– Tudod, Jozífek – mondta Zajícnak az öltözőben, amikor a mozgósításról és a németekről beszélgettek, s közben rápillantott Beranra meg Dvořákra, aki a sarokban a fogas előtt állt, és csendesen gombolta a szerelőruháját –, valóban rossz időket élünk, mozgósítás van. De ez politika, és a politika engem nem érdekel. Ellenzem az üldözést, a szenvedést, a nyomort, és főként a háborút. Egy háborút már végigéltem, és egész életemre elegem van belőle. Tudom, mit kínlódnak az emberek. Feldúlt házasságok, tönkretett családok, könny, vér, még a lovak is mennyit szenvedtek… ellenzem a háborút, ez az én politikám. És én ezt annak ellenére hirdetem, hogy egy csöppnyi német vér folyik az ereimben, és a feleségem az anyja után német: a származásáról senki sem tehet. No, alábbhagyott már a lámpaláza, Dvořák úr? – intett a sarok felé, ahol a fogas előtt Dvořák úr még most is csendesen gombolkozott. – Már kevesebbet cigarettázik, mint azelőtt, nemsokára otthon fogja itt érezni magát, és talán teljesen felhagy a dohányzással. A mi Zinánknak – mondta mosolyogva, miközben az aktatáskájából kivette az uzsonnáját – születésnapja lesz, nem is tudom, mit vegyek annak a gyereknek. Most tudtuk meg, hogy valami Míla úrral barátkozik, egyelőre csak fényképről ismerjük, jóravaló, rendes, jó családból való fiúnak látszik. De még ha személyesen ismernénk is, akkor se kérdezhetném meg tőle, mit vegyek Zinának ajándékba, mert elárulná neki. Így aztán nem tudom, mit is vehetnék neki – ismételte, és rápillantott a legyes dobozra, amelyet az imént odaállított a sarokba –, nem tudja, Dvofák úr, mi lenne a legalkalmasabb ajándék egy tizenhét éves lánynak? Magának talán pontosabb elképzelése van erről, mint nekem, maga bizonyára tudja, minek örülnek a lányok ebben a korban.

– Nem nagyon tudom – mosolygott bizonytalanul a fiatalember a fogas előtt, és ránézett a sarokban álló üvegdobozra –, talán egy doboz desszertnek.

– Ruhaanyagot. Inkább valami szép ruhaanyagot kell neki venni – mondta Zajíc, és a dobozra nézett.

– A csudát – mondta Beran –, miért ruhaanyagot?! Készruhát! Készruhát kell venni, hogy azonnal fölvehesse. A mozgósítás – tette hozzá, és ránézett a dobozra – nem politika, hanem védekezés! Harc!

– A mozgósítás nem politika, hanem védekezés. Harc – mondta Kopfrkingl úr Lakménak otthon az ebédlőben, amikor felállt egy székre, hogy a zongora fölé akassza az üvegezett dobozt –, ezt mondta ma Beran úr az öltözőben. Nemrégiben találkoztam a ház előtt Bettelheim doktorral, éppen kiszállt az autójából, néhány percre megálltunk beszélgetni. Az erőszak senkinek se fizetődik ki sokáig, mondta, az erőszak csak ideig-óráig uralkodhat; történelmet nem lehet vele írni. Az embereket el lehet kábítani, meg lehet félemlíteni, a föld alá lehet kergetni, de meddig? – mondta Bettelheim doktor, hiszen civilizált világban élünk, Európában, mégpedig a huszadik században, és ezt azzal a képpel támasztotta alá, amely a rendelőjében függ, s azt ábrázolja, hogy Bethlen gróf el akar rabolni egy asszonyt, a vállalkozás azonban kudarcba fullad. De a zsidókat mindig üldözték, mondta Bettelheim doktor, és a fejemben ez valahogy nem vág egybe az erőszak rövidlélegzetűségének elméletével. – Kopfrkingl a széken állva most a kezében tartott legyes dobozkára nézett és kijelentette:

– Abban, hogy a boldogságért, igazságért és a békéért harcolni kell, alighanem igaza van a mi német Willinknek. Egyébként ez nyilván közismert tény, nem ő találta ki, valószínűleg Beran úr is ezt állítaná. És Willinek talán abban is igaza van, hogy a boldogságot csak az erős, százszázalékos emberek tudják kiharcolni. A gyengék nemigen képesek megszüntetni az üldözést, a kizsákmányolást, a nyomort, azok csak szenvedni tudnak; szegények. – Kopfrkingl úr, a legyes dobozt a falon tartva, folytatta: – Ha arra a szegény Fenek úrra gondolok… no de hiába – mondta szomorúan, amikor Lakmé felpillantott rá –, talán morfinista. A morfinizmus szörnyű csapás, drágám – bólintott, és megint odaszorította a kis dobozt a falhoz –, sokkal rosszabb az iszákosságnál meg a dohányzásnál. Szegény Fenek úr, hogyan is tudná éppen ő, kisujján a hosszú körmével és háta mögött azzal a kis kamrával, megszüntetni a kizsákmányolást vagy kiharcolni a békét, maga is alig áll a lábán, arra se képes, hogy értelmesen beszéljen az igazgatóval. Szegény Prachař úr, a harmadik emeletről, vajon mit csinál, már régen nem találkoztam Prachařová asszonnyal, csak ne üssön az apjára az a fiú, az iszákosság valóban örökölhető… – Kopfrkingl úr ránézett a kis dobozba zárt legyekre – az örökölhetőséget a legyek is bebizonyították. Van nálunk egy fiatalember – mondta Kopfrkingl úr, a kis dobozt a falhoz szorítva – Dvořák úrnak hívják. Amikor belépett hozzánk, egyik cigarettát a másik után szívta, most már egy kicsit alábbhagyott a lámpaláza, és hál’ istennek kevesebbet cigarettázik. Egyszer talán teljesen abbahagyja, szívből kívánnám neki… Strauss úrnak – folytatta Kopfrkingl úr, amikor már leszállt a székről, és azt vizsgálta, egyenesen akasztotta-e föl a kis dobozt –, Strauss úrnak sikere van a jelentkezési ívekkel. A cukorkaszakmában dolgozó emberek finomak, nyájasak, jók, van érzékük az ilyen dolgok iránt; azon gondolkodom, hogyan szerezhetnék még több hamvasztási ügynököt. Azt hiszem, ugyanilyen megfelelő embereket találnék a játékáruban vagy kozmetikai szerekben utazók, talán még az ékszerben utazók között is. Tudod, drágám – mosolygott Lakméra, miközben egy rongyocskával letörülte a szék lapját –, még jobban kell gondoskodnom rólatok, bánt a lelkiismeret. Bettelheim doktornak gyönyörű festménye van, meg autója, Willinek is, no, nem irigylem tőlük, ellenkezőleg, kívánom nekik – mondta őszintén –, jóravaló, rendes, dolgos emberek; nekünk autónk ugyan nincs, de van ez az áldott szép otthonunk – mutatott a nappalira –, és szeretjük egymást. Ez több. Nem vagy az utóbbi időben egy kicsit szomorú, Lakmé? – kérdezte bizonytalanul, és kezébe vette a harapófogót, amellyel az előbb szöget vert a falba. – Nem fáj valamid, nem bánt valami, nincsenek gondjaid? – És amikor Lakmé elmosolyodott, és a vállára tette a kezét, Kopfrkingl úr bólintott, megsimogatta fekete haját, és azt mondta:

– A tündérszépnek születésnapja lesz, valami szép ajándékot kell neki vennünk. Zajíc úr ruhaanyagot, Beran úr készruhát ajánlott, hogy mindjárt föl is vehesse: talán igaza van. Utána kell néznem valaminek. Nemsokára úgyis be kell mennem Kádner úrhoz a Gyümölcspiacra, és ezt az alkalmat fölhasználom arra, hogy utánanézzek valami szép dolognak. Vajon miféle fiú ez az ő Mílája? – tűnődött, s tekintetét a harapófogóra szegezte, amelyet még a kezében tartott. – A fénykép szerint jóravaló, rendes fiúnak látszik, jó házból való diáknak, vajon szereti-e a zenét?

Az ötödik reggel Podzimková asszony a Halál Templomának folyosóján közölte Kopfrkingl úrral, hogy elvesztettek egy munkaerőt.

– Lišková asszony elment – mondta a folyosón, az előkészítő közelében –, félt itt. Én is kezdek már félni itt.

– Lišková asszony elment – kérdezte Kopfrkingl úr meghökkenve, zavartan –, és éppen most? Épp az imént hallottam a villamosban, hogy a német hadsereg a határon áll. Münchenben valami konferenciát tartanak, minden percben kitörhet a háború, és ő elment? Ez nagyon bánt engem – mondta, tekintetét az előkészítő terem közeli ajtajára szegezve –, szegényke, no, akkor már nem hívom meg sehova. Jóformán gyerek volt még – sóhajtott fel, miközben szemét továbbra is az előkészítő terem ajtajára függesztette. – De maga, Podzimková asszony – mondta aztán mosolyogva –, maga csak nem hagy itt bennünket?! Hiszen már tizenöt éve dolgozik nálunk, mi bújt hát hirtelen magába? Nem olvasta a mai újságban, hogy az a lysái asszony elvesztett háromezer koronát? Szegény asszony, két gyermek anyja, s elvesztett háromezer koronát, és ahelyett, hogy bejelentette volna a rendőrségen, beugrott az Elbába. – Kopfrkingl úr szomorú pillantást vetett az előkészítő terem ajtajára, aztán Podzimková asszonyra nézett: – Beugrott az Elbába, és a háromezer koronája közben a rendőrségen volt, a becsületes megtaláló leadta. Ez borzasztó. Két boldogtalan szegény árvával több van a világon.

Az öltözőben, az újság fölé hajolva, Beran és Zajíc arról beszélgetett, hogy a német hadsereg a határon áll, és Münchenben konferencia készül, amelyen a határvidékről fognak tárgyalni. A sarokban a fogas előtt Dvořák úr állt, és az aktatáskájában kotorászott.

– Ne légy már ilyen nekivadult – mosolygott Kopfrkingl úr Beranra mitől félsz? Miért szállnának meg bennünket? Miért pusztítanának el bennünket? Hiszen ez erőszak volna… – jutott eszébe Bettelheim doktor – az erőszak pedig senkinek se fizetődik ki. Az erőszak csak ideig-óráig uralkodhat, de történelmet nem lehet vele írni. Civilizált világban élünk, Európában, a huszadik században. – Azután Kopfrkingl úr elmosolyodott, mert eszébe jutott Willi. – Hiszen a németek maguk is szánalomra méltók – mosolygott –, a mélyponton vannak. Úgy próbálnak kievickélni a nyomorból és a munkanélküliségből, ahogy lehet. Az, hogy erősek akarnak lenni, nem jelent semmit. Az erő még önmagában nem jelent semmi rosszat. De ez politika – legyintett, amikor valamennyien ránéztek –, és a politika engem nem érdekel. Tudjátok-e, hogy Lišková asszony elment? Most újságolta Podzimková. Állítólag félt itt… – Aztán Kopfrkingl úr kezébe vette az újságot, belelapozott és megkérdezte:

– Olvastak arról a lysái asszonyról? Ha egy kicsit türtőztette volna magát, akkor nem ugrik a vízbe, hanem elmegy a rendőrségre, és minden jóra fordul. Így viszont két szerencsétlen gyereket megfosztott az anyjától. Hányadik lesz ma Cárská kisasszony…? – mosolygott Dvořákra, aki a sarokban a fogas előtt még egyre az aktatáskájában kotorászott.

– Hetedik – elelte Dvořák úr.

– Hetedik – ismételte Kopfrkingl úr – , ez tragédia. Ez az első délutáni temetés, ami azt jelenti, hogy egy percig se vesztegel majd a vakvágányon. A szertartásteremből egyenesen a hamvasztóba megy, szépségének egyetlen percnyi várakozással sem hódolhatunk; szegény Cárská kisasszony. Tegnap láttam az előkészítőben, olyan, mintha aludna, nyoma sincs rajta a halálos kiéhezettségnek, fekete selyemruhába öltöztették, és a kezébe gyönyörű rózsafüzért tettek. Tudom, hogy ha majd felravatalozzuk, a terem zsúfolva lesz emberekkel. Néhány nap múlva lett volna az esküvője.

– Néha úgy érzem, szívesebben dolgoznék a kazánházban – mondta Dvořák úr a fogas előtt, meglehetősen csüggedten – vagy a nagyteremben a ravatalok körül, Pelikán úr mellett.

– Dvořák úr, hát maga is? – mosolygott Kopfrkingl úr. – De hát mi van itt? És én már azt hittem, hogy legyőzte a lámpalázát! Épp a napokban mondtam a drágámnak, hogy már megszokott itt nálunk, hogy már kevesebbet cigarettázik, s talán teljesen le is szokik a dohányzásról, és most ezt kell hallanom. A kazánházban… – mondta Kopfrkingl úr – az nem magának való munka, Dvofák úr, és egyébként is, az felér egy lefokozással. Akkor már inkább a ravatalokhoz menjen, Pelikán úr mellé.

Egypár perccel tizennégy óra előtt Kopfrkingl úr letette a Tibetről szóló könyvet, bekapcsolta a mikrofont, és hallgatni kezdte Cárská kisasszony temetését a szertartásteremből. Valami jó szónok beszélt.

– Hallja, mit mond? – kérdezte Kopfrkingl úr Dvořáktól, aki ott állt mellette –, nagyon jó szónok. Azt mondja, hogy az emberi élet nem egyéb, mint halál előtti lét. Éppen most, itt, ezen a helyen döbbenünk rá erre; valamelyik filozófust idézi, és ez így is van. Itt sok mindenre rádöbbennek az emberek, Dvořák úr. Egy rövid életút után minden lénynek meg kell halnia. Így rendelte az ég. Porból lettünk, por vagyunk és porrá leszünk. Előttünk sötétség, mögöttünk sötétség, az élet csak egy röpke pillanat a két sötét végtelenség között. Nézze meg például azokat, akik száz vagy ötszáz évvel ezelőtt éltek, ma már rég halott mind. Ugyanezt mondhatták ők is azokról, akik előttük éltek, és azok, akik utánunk jönnek, száz, kétszáz év múlva ugyanezt fogják mondani mirólunk. Mindig újak születnek, s mindig meghalnak, hogy aztán örökre holtak legyenek. Legalábbis így látják sokan közülünk. Szomorú volna azonban az élő, gondolkodó emberek sorsa, ha a dolgok valóban így állnának. Hiszen ha évmilliókon át csak azért születnének folyton új meg új emberek, hogy hamarosan örök időkre a tudattalanságba merüljenek, akkor az emberi életnek úgyszólván semmi értelme sem volna.

– De talán – szólt Dvořák úr kissé csüggedten, s ez volt az első alkalom, hogy ilyesmiről beszélt –, de talán akkor is csak lenne valami értelme az életnek. Az, hogy az emberek tesznek valamit az utódaikért.

– Dvořák úr – mondta Kopfrkingl úr elnéző mosollyal, s mosolyában inkább részvét és szomorúság volt, mint fölény –, Dvořák úr, hiszen az utódok szintén meghalnak. Egyszer, talán évmilliók múlva, a Föld is kihűl, és megszűnik rajta az élet. Hol lesz akkor az a sok emberi munka, fáradozás, gyötrelem? Hol van az értelme azok életének, akik évmilliókkal ezelőtt valami más planétán éltek? Tudja, Dvořák úr, én szeretem a családomat, és megteszek érte mindent. De ez még nem az élet értelme. Ez csupán egyetlen feladat, szent kötelességem. Most Dvořák Largóját játsszák – mutatott Kopfrkingl úr a mikrofonra –, hallja a sírást, jajgatást, ó, igen. Egy héttel ezelőtt Cárská kisasszony még irodába járt, írt, számolt, az esküvőjére készült, és most… Látja, neki nem volt családja, nem voltak gyermekei, rövid ideig élt, és annak, hogy élt, most nem lenne semmi értelme? – És Kopfrkingl úr szánakozva újra ezt gondolta magában: „Egypercnyi nyugalmat sem adhatok neked a vágányon, tündérszép mennyeim – és ezt megmondta Dvořák úrnak hangosan is –, hetvenöt perc múlva fekete selyemruhádban hófehér csontvázzá változol, s kezedben az a rózsafüzér is semmivé lesz. És aztán a vakító csontváz hamuvá hullik, és megtölti a bádoghengert, majd az urnát…” – De a lélek nem kerül az edénybe – mondta Kopfrkingl úr –, a lélek felszabadul, kitör, fölrepül az éterbe, új formát ölt más ember testében, nem kerül az urnába. Nem arra teremtették, hogy bádogedénybe legyen bezárva. Igen, az emberi élet nem egyéb, mint halál előtti lét, Dvořák úr – hangoztatta Kopfrkingl úr –, ezzel számolnunk kell, egyébként az állatoknak is, csakhogy azok nem tudnak róla; de az élet értelme nem ebben a halál előtti létben van. Mindenki szeret élni, vannak, akik félnek a haláltól, s a halálban a rosszat látják; a vég és a korai halál, még ha valójában nem is jelenti a véget, azért tényleg rossz dolog. A korai halál csak akkor jótétemény, ha az embert nagy szenvedéstől szabadítja meg.

– Lehetséges – elmélkedett Kopfrkingl úr rövid idő múlva, amikor Cárská kisasszony temetési szertartása vége felé közeledett a teremben –, hogy ha legyőznénk a természetet, és megszabadulnánk a haláltól, az a mi szerencsétlenségünk volna. Ha ugyanis nem lenne halál, nem lenne menekvés a szenvedéstől. Előbb arra lenne szükség, hogy ne legyen szenvedés, de ehhez az kellene, hogy az emberek angyalok legyenek, mert a szenvedést az emberek okozzák. Ebből látszik, hogy a földön a halál nélküli öröklét csak akkor és ott lehetséges, ahol nincs szenvedés, tehát csak valamiféle paradicsomban. Ebből láthatja, hogy az örök pokol, ahogy azt tanítják, merő ostobaság, hogy az örök pokol nem létezhet, de ezzel szemben létezhet az örök mennyország, a nirvána, ahogy a tibetiek mondják. A halál tehát áldás. Áldás, mert a földön emberek vannak és szenvedés van, nem pedig angyalok és paradicsom. Ha nem volna halál,

Dvořák úr – mondta Kopfrkingl úr, és fülelni kezdett, Cárská kisasszony temetési szertartása már véget ért, és odafönt Pelikán úr éppen szétnyitotta a függönyt –, ha nem volna halál, nem válhatnánk porrá, amint írva vagyon, nem születhetnénk újjá a porból, megszűnne az átlényegülés értelme… valóban, a paradicsomban, a mennyországban, a nirvánában nincs már szükség rá. Nem volna temetés sem, és kemencéink fölöslegesek volnának. Akkor minek is építene az állam krematóriumokat! Akkor még a legemberségesebb állam is törölhetné a krematóriumokat a tervéből. Szegény Cárská kisasszony – szólt Kopfrkingl úr –, most küldöm a kemencébe. Az egyes számú hamvasztóba, nézze csak, és éppen esküvő előtt állt. Újjászületik majd, de mit ér az már. A halál korai volt, ami rossz dolog. A korai halál – ismételte Kopfrkingl úr, és ránézett a hőmérőre –, a korai halál csak akkor jó, ha az embert nagy szenvedéstől kíméli meg. Az az érzésem, hogy szegény Cárská kisasszony esete – közben a hőmérőt figyelte – nem ilyen.

Amikor később, már délután, Kopfrkingl úr elment Fenek úr portásfülkéje előtt, a csodabogár kijött a vackából, és megállította Kopfrkingl urat, hogy megkérdezze, van-e már morfiuma.

– Mondtam már, hogy a mérnök úr nincs Prágában – felelte Kopfrkingl úr –, türelemmel kell lennie. A mérnök úr nem gondolhat morfiumra, a német hadsereg a határon áll, Münchenben konferenciát tartanak. Bármelyik percben kitörhet a háború, de maga csak a morfiumra gondol, Fenek úr. – És Fenek úr szó nélkül visszahúzódott. „Lám csak – gondolta Kopfrkingl úr csaknem meglepődve –, egy kicsit tudomására hoztam, hogy van bennem erő, és szegény rögtön mennyire megijedt.” – A könyvkötőhöz megyek, Fenek úr – mondta, hogy egy kicsit megnyugtassa –, és utánanézek valami ruhának is. A lányomnak születésnapja lesz… – És kilépett az épületből az udvarra, a kapuban köszöntötték egymást Vrána úrral, a portással, aki azért vállalta ezt a posztot, mert valami baja van a májával, aztán Kopfrkingl úr villamossal elment a Gyümölcspiacra Kádner úr könyvkötő műhelyébe.

– Kádner úr – mondta Kopfrkingl úr a könyvkötő műhelyben egy idősebb kövér emberkének, aki fehér keménygallért és piros csokornyakkendőt viselt, és a pult mögött állt –, Kádner úr – ismételte Kopfrkingl úr, és holmi lapokat vett elő az aktatáskájából –, szeretném beköttetni ezeket a lapokat. Ez a második legkedvesebb olvasmányom, évek óta őrzöm már a könyvtáramban. Évek óta ott van a könyvespolcomon, mindjárt a Tibetről szóló sárga könyvem mellett, amelyet annak idején szintén bekötött nekem. Ez az 1921. december 7-i halotthamvasztási törvény – mondta – , és az 1923. október 9-i végrehajtási utasítás. Mindössze néhány lap az egész, de talán be lehetne kötni szép fekete kötésbe, és egy ezüst csíkkal meg egy ciprusággal díszíteni, elférne ez a kis dísz a könyv gerincén is?

– Egy keskeny csík mindenképpen – mondta Kádner úr, fehér keménygallérjában és piros csokornyakkendőjében, aztán szemügyre vette a vékonyka lapköteget – , de a cipruság meg a szöveg nem, azt csak a fedőlapra tehetjük. Csak egy hét múlva lesz azonban kész, Kopfrkingl úr. Mozgósítás van, és sok rendelést kaptunk a Vöröskereszttől. Lucie… – A pult mögött megjelent egy idősebb, szemüveges asszony, kezét, amely nyilván nedves volt, beletörölte egy rongyba, keserűen elmosolyodott, és Kádner úr így szólt:

– Lucie, mutass Kopfrkingl úrnak valami szép gyászmintát könyvfedőlapra.

A Gyümölcspiacról Kopfrkingl úr elindult a Rytířská utcába, és ott megállt egy készruhaüzlet kirakata előtt, hogy valami ruhát válasszon Zinának. A kirakatban számtalan fehér csipkegallér kellette magát, és néhány kirakati bábun szép világos mintás ruha tarkállott. A sarokban egy rózsás arcú leánykabábu mosolygott fekete ruhában, fekete selyemruhában, és Kopfrkingl úr azt mondta magában: „Zina ezt a ruhát hordhatná társaságba, színházba, ha találkára megy Míla úrral, meg ha sétálni jön velünk, a szüleivel; mintha egyenesen neki teremtették volna ezt a ruhát, holnap elhozom ide, hogy felpróbálja.” Aztán Kopfrkingl úr szemügyre vette a fehér csipkegallérokat, és azt mondta magában: „Miért ne vennék valamit Lakménak is, igaz, most nincs se születésnapja, se névnapja a mennyeinek, de azért biztosan nagyon örülne egy fehér csipkegallérnak, jól illene a sötét ünneplőruhájához…” – És Kopfrkingl úr bement az üzletbe. „Milyen hatásos lesz ez a gallér a sötét ruháján, örülni fog neki” – gondolta elégedetten, amikor kijött az üzletből, aztán megkérdezte még önmagától: „Mit vegyek még Zinának, annak az édes jó léleknek?” – És eszébe jutott a nászmenetet ábrázoló kép, amelyet Holý úr képkeretező üzemében látott a Nekázanka utcában. „Be kellene oda térnem, ha már itt vagyok – gondolta – , az a nászmenet is szép ajándék lenne, a lányok szeretik az esküvőket, és a kép nagyszerűen érvényesülne az ebédlő ablakánál, a nyugdíjügyi miniszter képe helyén, a minisztert az ajtó fölé akaszthatnánk, talán még megtalálom Holý úrnál azt a képet…” –  És Kopfrkingl valóban elment a Nekázanka utcába, és betért Holý úrhoz. A pult mögött Holý úr gyönyörű, rózsás arcú lánya állt, fekete ruhában, és keretlécet mért.

– Születésnapra a nászmenetet – mosolygott a lány Kopfrkingl úrra, és mosolya szép volt, finom volt –, ó, igen, még itt van valahol. Tessék várni, kihívom apámat…

– Gyönyörű esküvő, Kopfrkingl úr – mondta Holý úr, amikor kihozta a képet –, ha eszembe jut a feleségem és az esküvőnk, ah, ah, annak már húsz éve, igaz se volt talán. A feleségem, szegény, már kilenc éve ott van… – mutatott a kezével valahova hátra, mintegy a Masaryk pályaudvar felé – a sírján nyírfa nő… Hát igen, ez a nyomat – mondta a képet szemlélve –, csak a keretezést és az üveget számítom fel. Kilenc korona. Szépen becsomagoljuk, ha születésnapi ajándéknak szánta. Martička – mondta rózsás arcú lányának hozd ide azt a pipacsos ezüstpapírt.

– Apa, miféle legyek függnek ott a zongora fölött? – kérdezte Zina este, amikor hazajött.

– De Zinuska, hisz az már egy hete ott lóg – mosolygott Kopfrkingl úr gyöngéden –, egy szerencsétlen jó embertől kaptam. Csak most vetted észre? Azt hiszem, fekete hajúm, túlságosan leköti valami a figyelmedet – mondta mosolyogva, mert eszébe jutott, hogy Zinának alighanem örökösen azon a Míla úron jár az esze, akit egyelőre csak fényképről ismernek.

– Alighanem Míla úrra gondolsz, szépem – mosolygott –, nos, nincs abban semmi rossz. Ahogy a fényképről ismerjük, a legjobb családból való rendes fiúnak és szorgalmas diáknak látszik. – Aztán még ezt mondta: – A legyek már egy hete ott függnek a zongora fölött, és nagyon érdekesek. Az egyiket, azt a nagy fekete bóbitást funebrisnek hívják, vagyis temetésinek; ha lenne itt egy koporsónk, és odaállítanánk melléje, pontosan úgy festene ott, mint Špaček úr, amikor felveszi az egyenruháját, Špaček úr tudniillik úgynevezett gyászhuszár. A többi mind ecetlégy, az átöröklést vizsgálták rajtuk. Zinuska – mondta Kopfrkingl úr, és nyájasan Milivojra mosolygott, aki a sarokban állt a macskával, és maga elé bámulva krémeskoszorút evett –, közeledik a születésnapod. Szeretnék neked egy szép selyemruhát venni, amelyben színházba, társaságba, moziba járhatnál, meg ha velünk jössz sétálni, meg természetesen akkor is, ha Míla úrral van találkád… holnap el kellene jönnöd velem, hogy felpróbáld, már kiválasztottam a Rytíršká utcában. A mi felhőntúlinknak – folytatta – egy szép fehér csipkegallérkát vettem ugyanabban az üzletben a sötét ünneplőruhájához. Mili – mosolygott a sarok felé a macskára, aztán odament Milihez, aki lenyelte az utolsó falatot, és megsimogatta a macskát.

– Milyen tiszta a mi jó Rosanánk – jegyezte meg –, és hogy ízlik neki az étel. Ma elég tej van a tálkájában.


7.

 

HETEDIK FEJEZET

 

A Szudéta-vidéket már elfoglalták a németek, és Kopfrkinglék lakása ragyogott.

– A mi kedves ebédlőnk olyan – mondta Kopfrkingl úr Lakménak, miközben ott állt a konyhaasztalnál, és egy nagy tálcára szendvicset rakott –, olyan a mi kedves ebédlőnk, mint egy esküvői terem. Az asztalfőn a mi tündérszépünk ül, itt pedig… – mutatott az egyik konyhaszékre – itt pedig Míla úr, mellette a mi tündérszépünk két osztálytársnője, Lenka és Lála, amott Jan Bettelheim, itt meg Vojta, a szerencsétlen Prachař úr fia a harmadik emeletről. Tudod, gyöngédem – szólt Lakménak, aki törékeny ujjaival sós mandulát rakott a kis tálkákba –, ha elnézem, hogy a mi kedves ebédlőnkben milyen szépen ülnek együtt mindannyian, az az érzésem, hogy egy jelenetet látok valami híres régi mester képéből. Míla úr okos fiú, hogy magával hozta a fényképezőgépét. Ha sikerülnek a felvételei, akkor egy szép emlékünk lesz egész életünkre. – Kopfrkingl úr egy másik tálcára krémeskoszorút és tortát tett, majd újra megszólalt: – Valóban gyönyörű a mi Zinánk, terád ütött, mennyei, meg a megboldogult édesanyádra. És milyen jól áll neki az új fekete selyemruha. Bátran hordhatja színházba, társaságba, meg ha sétálni megy a szüleivel… – Kopfrkingl úr elmosolyodott. – Ha a haja nem fekete volna, hanem szőke, mint a két kedves osztálytársnőjéé, akkor olyan lenne, mint egy angyal. Ha Míla úr feleségül venné a mi Zinánkat… jó szívvel adnám hozzá – mosolygott –, valóban rendes fiú, a fénykép nem hazudott, és jó családból származik. Az apja, Janáček gépészmérnök úr, kiváló szakember, a Sokolban is betölt valamilyen tisztséget, és úgy látom, Míla úr nagyon boldog, hogy együtt lehet Zinával, megfigyeltem a tekintetét a pohárköszöntő közben. Csak ne Miloslavnak hívnák, hanem másképpen, mondjuk Svatobornak vagy Zlatkónak, a Miloslav túlságosan átlátszó név, no de nem tesz semmit. A név nem számít, ahogy te szoktad mondani, drágám. Míla úr szereti a fizikát, az elektrotechnikát, a gépeket, tulajdonképpen én is mindig szerettem ezeket a dolgokat, még meg kell kérdeznem, szereti-e a zenét…

– Még gyerekek –  mosolyodott el Lakmé, s megigazította a fehér csipkegallért sötét ruháján –, hisz ez csak olyan diákszerelem. Mi minden történhet még addig…

– Persze – hagyta rá Kopfrkingl úr, szemét a fehér csipkegallérra függesztve –, mi minden történhet addig. A jövő mindig bizonytalan. Senki sem tudja, mi vár rá, vagy mi kerüli el, az életben egyedül a halál biztos. De a diákkori szerelmére az ember mindig szívesen gondol vissza. A mi tündérszépünk egész életében emlékezni fog rá. Vajon elég lesz-e a két üveg bor…? – tűnődött el Kopfrkingl úr, és kiskanalakat rakott a tálcára –, talán elég lesz. Én absztinens vagyok, van ott egy csésze kávé számomra, és neked egy csésze tea. Mili torkos, Jan Bettelheim úgyszintén, legjobban a krémeskoszorút meg a tortát szeretik, észrevetted, hogy a pohárköszöntőnél épphogy csak egy kortyot ittak, hála isten, egyikükből sem lesz alkoholista… a bor voltaképpen megmarad a két lánykának, Lenka és Lála kisasszonynak, no meg Zinának, Míla úrnak és a szerencsétlen Prachař úr fiának. Vojtík eleget ivott, még kiderül, hogy örökölte apjától a hajlamot, kár lenne érte. De nem szabad gyanúsítanunk, még dohányzással sem. Prachařová asszonnyal már régen nem találkoztam, nem szabad, hogy észrevegyen rajtunk valamit, különösen Zinán. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a fénykép, amelyet majd Míla úr készít rólunk. Talán megsegít az Isten, és sikerülni fog. Gyönyörű emlékünk maradna a mai napról.

– Azt hiszem, még nem is mondtam neked, Roman – szólt Lakmé mosolyogva, és kistányérokat vett ki a kredencból –, hogy Willi írt. Nézd csak, itt találtam meg a levelezőlapját – mondta, és kiemelte a konyhaszekrényból a lapot –, remélem, nem baj, hogy megfeledkeztem róla, ma reggel érkezett. Valami bokszmérkőzésre hív téged meg Milit a jövő hétre. Azt írja, hogy legalább egyszer láttok valami rendes dolgot is…

Kopfrkingl úr kezébe vette a lapot, elolvasta, és mosolygós pillantást vetve a kredenc felé, visszaadta Lakménak.

– Jövő szerdán az Ifjúsági Klubba – mosolygott Kopfrkingl úr –, no, talán elmehetünk, ha Willi hív bennünket. A Szudéta-vidéki események óta tulajdonképpen nem is beszéltünk még egymással. De csodálom, hogy az Ifjúsági Klubba hív bennünket, hisz az cseh klub, és hogy éppen bokszmérkőzésre! Nem tudtam, hogy szereti a bokszot. Mili csodálkozni fog, ha elmondom neki. Soha életében nem volt bokszmérkőzésen, azt hiszi majd, hogy álmodik. Nehogy ez a Willi elrontsa azt a jó fiút, szerintem a boksz eléggé nyers sport. Hívd ki, gyöngédem, Zinát…

Lakmé elszaladt, és hívta Zinát. Zina azonnal jött, az új fekete selyemruha volt rajta, nagyon jól állt neki, összeszedték az asztalról a tálakat, mandulát, tányérokat, kanalakat, és kimentek. Az ajtóban Zina így szólt:

– Nem tudtam, hogy csak most fogjuk felszolgálni a szendvicset meg a süteményt. Azt hittem, hogy már a pohárköszöntőnél minden az asztalon lesz.

– Jobb, ha fokozatosan adjuk a kínálnivalókat – mosolygott Kopfrkingl úr –, ha minden az asztalon van, akkor már nem jöhet semmi meglepetés. Olyasmi ez, mint a bűvészdoboz, amelyből mindig új meg új dolgok pattannak ki, valahányszor csak kinyílik. Jobb fokozatosan látni a dolgokat, mint egyszerre…

Az ebédlőben valóban mindannyian úgy ültek, mint egy szép festményen, talán azért, mert mind az asztal körül ültek, s ráadásul most még a macska is velük volt. Mili a hasánál fogva tartotta az asztal széle fölött, Jan Bettelheim a farkát mozgatta, és Vojtěch egy pohár bort tolt az orra elé. Lenka és Lála nevetett, valóban mind a kettő szőke volt, de Lenka karcsú, Lála elég kövér; Míla is nevetett, a fejét rázta, és hátra-hátranézett a fényképezőgépére, amely ott feküdt mögötte a kis szekrényen, az újságok mellett.

– Hát akkor, drága gyerekek, egyenek – biztatta Kopfrkingl úr nyájasan a vendégeket, amikor a tálak már az asztalon voltak –, mindent meg kell ám enni! Kisasszonyok… – mondta Lenkára és a kövérebb Lálára mosolyogva – Janáček úr, fiúk… – fordult Jan Bettelheimhez és Vojtához, aztán rászólt Milire: – Mili, ne kínozd azt az ártatlan állatot. Tedd le a földre. Majd idehívhatjuk, ha Míla úr fényképezni kezd.

– Ó, ez egy francia miniszter – magyarázta Kopfrkingl úr, amikor Míla az ajtóra nézett, amely fölött a nicaraguai elnök függött, mert helyét az ablaknál a kis táblázat mellett most a nászmenet foglalta el –, a Collége des Sciences Sociales volt professzora, később nyugdíjügyi miniszter… – mutatott a falra. – Eddig az ablaknál függött a táblázat mellett, most a nászmenet van a helyén. Ezt a nászmenetet – Kopfrkingl úr felállt, és levette a képet a falról – Zinuskának vettem Holý úrnál a Nekázanka utcában. Holý úr idősebb, magányos özvegyember, kilenc éve vesztette el a feleségét, és van egy szép, rózsás arcú lánya, Marta. Az esküvő, drága gyerekek – mosolygott Kopfrkingl úr a képre, amelyet még mindig a kezében tartott –, nagy esemény. Csak egyszer az életben van benne részünk, soha meg nem ismétlődik, az ember voltaképpen magával viszi a sírig. Persze vannak olyan esetek is, amikor a házastársak elválnak – jegyezte meg Kopfrkingl úr a fejét csóválva, és visszaakasztotta a képet a falra –, elválnak, és újra megházasodnak, igen, ilyen esetek is előfordulnak néha az életben… De hogy ez bölcs és jó dolog-e  – rázta meg Kopfrkingl úr a fejét –, az kérdés. Én nem értek vele egyet. A férfi maradjon hű a feleségéhez, az asszony pedig a férjéhez. Az esküvő szent szertartás – Kopfrkingl úr most az ujján csillogó jegygyűrűre nézett, és leült az asztalhoz –, ilyen szent szertartást nem szabad megismételni az életben. Olyasmi ez, mint a holttá nyilvánítás – mosolyodott el Kopfrkingl úr –, a legfelelősségteljesebb és legfennköltebb hivatalos aktus ezen a világon, olyan, mint a temetés, ami szintén csak egyszer fordul elő az életben. Látom, Janáček úr, elhozta a fényképezőgépét – mondta, és a fiúra pillantott –, gondolja, hogy sikerül fényképeznie ebben a világításban?

–  Sikerül – felelte Míla készségesen –, próbáljam meg rögtön?

– Talán várjunk még, amíg esznek valamit – felelte Kopfrkingl úr –, ha az ember jóllakik, jobban is fest. Valahogy valóságosabban, életteljesebben. De maguk még valóban semmit sem ettek – mutatott az asztalra –, egyék, Janáček úr, nézze csak, mennyi minden van itt… kisasszonyok – fordult Lenkához és a kövérebb Lálához –, maguk sem esznek, netán azért, hogy megtartsák karcsú vonalaikat…? – S gondolatban hozzátette: „Karcsú vonalak, ez dicséretre méltó, kevesebb fát kell majd rájuk fordítani…”, és fennhangon így folytatta: – Hiszen még fiatalok. – Aztán Vojtíkot és Jant is kínálgatni kezdte, és Zina bort töltött, a két szőke lány és Vojtĕch ivott a borból, vett a szendvicsből, Jan és Mili tortát evett, és Vojtĕch tekintete megpihent a könyvtáron.

– Ez az én kis könyvtáram – mosolygott Kopfrkingl úr –, olyan könyvek vannak benne, amelyeket örökösen olvashat az ember, újra meg újra előveheti, és mindig ugyanolyan vonzónak és izgalmasaknak találja őket, mint első olvasáskor. Sohasem lehet megunni őket… Zinuska – Kopfrkingl úr Zinához fordult –, kapcsold be a rádiót, most valami szép operahangverseny van, kellemesen aláfesti vagy kiegészíti majd ezt a baráti összejövetelt…

Van a könyvtáramban két könyv, amit a többinél jobban szeretek. Az a sárga – mutatta messziről – Tibetről szól és a dalai lámáról, a másik, mellette, az a fekete kötésű, tulajdonképpen nem is könyv, csak néhány lap, alig lehetett bekötni, de igen becses könyvecske. Törvényeket tartalmaz… Erről jut eszembe, hogy ma még bele se néztünk az újságba – mondta Kopfrkingl úr, mialatt a rádióban már felhangzott a zene, a friss Siciliana Verdi Szicíliai vecsernyéjéból, egy kiváló énekesnő előadásában… –, bele se néztünk az újságba, pedig mozgalmas időket élünk, különösen a Szudéta-vidék elfoglalása óta.

Nagy dolgok történnek mostanában – mondta, és kezébe vette az újságot, amely a kis szekrényen hevert Míla úr fényképezőgépe mellett, belelapozott, és olvasni kezdett:

Kiskorú egyén gépkocsit vezetett… Elütött egy kőművest, aki egy kordét hajtott, felborította, a kocsis leesett a bakról, de csak enyhe sérülést szenvedett. Amint megállapították, a gázoló sofőr egy tizenhét éves kiskorú fiú volt, aki az apja kocsiján felruccant Prágába… Veled ilyesmi nem fordulhat elő, Mili – mosolygott Kopfrkingl úr Milire, aki éppen krémeskoszorút evett –, nekünk nincs autónk. Te csak osztályozd a kocsikat, színesekre, zöldekre, fehérekre… Jannal már inkább előfordulhatna ilyen autós kaland, nekik van autójuk – mosolygott Kopfrkingl úr Jan Bettelheimre, aki most, úgy látszott, a zenét hallgatta –, de Jan jóravaló, rendes fiú, aki inkább zenét hallgat, operába vagy koncertre megy, semmint elvinné a bácsija autóját. A nagybácsid – Kopfrkingl úr egy pillanatra letette az újságot, és nyájasan Janra pillantott – rendkívüli ember. Nagyszerű orvos. Kiváló tudós. Egyáltalán, orvosnak lenni gyönyörű dolog. Az orvos afféle angyal az emberek között, ezt egyszer olvastam valahol, segít a szerencsétlen embereken, és van-e szebb dolog, mint segíteni a szerencsétleneken? Az orvos megszabadítja a betegeket a fájdalomtól és szenvedéstől… – mondta lassan, és egy pillanatnyi csend után, melyben az énekesnő befejezte a szicíliai áriát, Kopfrkingl úr ismét megszólalt: – Bettelheim doktor úr kiválóan ért a képekhez is… Ez a Siciliana volt Verdi Szicíliai vecsernyéjéből. – Aztán megint kezébe vette az újságot, és olvasott:

Megölt egy asszonyt az antenna – olvasta, és Lakméra nézett, aki éppen megigazította sötét ruháján a fehér csipkegallért –, milyen könnyelműek ezek az asszonyok. Egy csöppet sem vigyáznak magukra. Ha azt az asszonyt elhamvasztják, egy és egynegyed óra múlva csak két kiló por marad belőle. Mili… – nézett föl a fiúra, miközben a rádióból felhangzott Mignon dala arról a tájról, ahol a citromfa virít – neked különös ötleteid is vannak, nehogy valaha eszedbe jusson valami robbanógolyót a szádba venni. Az ilyen tréfák balul üthetnek ki. A golyó felrobbanhat a szájban, és az ember élete végéig nyomorék marad. Azonkívül szeretsz csavarogni is, Mili – csóválta meg Kopfrkingl úr a fejét, újabb hírekre vadászva az újságban –, ezzel már fel kellene hagynod. Látod, Honzík – mutatott Jan Bettelheimre – ha sétálni akar, legföljebb a hídig megy el. Neki biztosan nem jutna eszébe elmenni Suchdolba, és ott befeküdni egy szénaboglyába éjszakára, kivált a mai időkben – emelte fel Kopfrkingl úr a fejét. – A mai idők nem alkalmasak romantikus csavargásokra, hiszen tudod, mit történt, elfoglalták a Szudéta-vidéket, úgy élünk, mint valami katonai táborban, a rendőrség manapság nem szereti a fiúk romantizmusát. Ezt Marta Krásová énekli – mutatott Kopfrkingl úr a rádióra Mignon dala arról a tájról, ahol a citromfa virít… – Majd ismét egypercnyi csend után, mialatt Jan Bettelheim láthatólag Mignon áriáját hallgatta, Kopfrkingl úr megint az újság fölé hajolt, és megjegyezte:

– Aha, itt is van valami. Súlyos baleset az ágyban. J. Kašpar kosmonosi lakos ágya az asztal mellett állt. Este egy nagy konyhakést tett az asztalra. Éjszaka rosszat álmodott, álmában megragadta a kést, és teljes erejéből a jobb karjába szúrta… Nyilván balkezes volt – csóválta meg Kopfrkingl úr a fejét –, még szerencse, hogy nem a szívébe vagy a hasába szúrta a kést, szegény. No, lám csak – tette le az újságot –, az álmok is halálosak lehetnek. Egyenek, gyerekek – kínálta újból barátságosan az asztaltársaságot –, családi ünnepségen vagyunk, és valahogy nem fogy az étel. Mennyei… – Lakmé elmosolyodott, s étellel-itallal kínálta a vendégeket, és mindenki evett. Zina, Míla, Vojtéch, Lenka, a kövérkés Lála még ivott is, és Míla tekintete az ablaknál függő táblázatra tévedt.

– Janáček úr a mi kedves, gyengéd táblázatunkat nézi – mosolyodott el Kopfrkingl úr, mialatt a rádióban Mefisztó cavatináját kezdték énekelni Gounod Faustjából –, valószínűleg nem tudja, hogy ez a táblázat mit jelent. Azt mondhatnám, Janáček úr, hogy ez a mi halálmenetrendünk. Maga szereti az elektrotechnikát, a gépeket, a fizikát, Janáček úr, az ilyesminek nagy jövője van, az automatizálás hatalmába keríti a világot. Én személy szerint szeretem a különböző gépezeteket és önműködő berendezéseket, jóllehet nem sokat beszélek róla. Lehet, hogy ezt a halálmenetrendet egyszer még az eddiginél is jobban gépesítik és automatizálják – mondta Kopfrkingl úr, felállt, és levette a táblázatot a falról, miközben a rádióban még mindig Mefisztó énekelt –, az eddiginél jobban, és akkor majd minden még simábban és gyorsabban megy. Első pillantásra bonyolultnak látszik ez a sok szám – mosolygott Kopfrkingl úr az asztal felé –, de a valóságban igen egyszerű az egész. Ezek a számok a temetések sorrendjét jelzik – mutatott Kopfrkingl úr a táblázatra, és a gyűrű megcsillant az ujján –, ezek viszont a szertartások időpontját a nagyteremben, a következő számoszlop az első és a második hamvasztókemence működését mutatja, ez pedig az átváltozás időtartamát. Az adatok a vakvágányon való várakozási időket is tartalmazzák, amelyek, minthogy két hamvasztónk van, viszonylag rövidek. Ha csak egy hamvasztónk volna, mint némely vidéki városban, például Chrudimban, Slatiňany mellett, akkor a várakozási idő a vakvágányon néhány órára emelkedne. Két hamvasztó esetében legföljebb harminc percet kell várakozni. Ha három hamvasztónk volna, akkor a várakozási idő teljesen elmaradna. Egyáltalán nem lenne szükség vakvágányokra. A szertartásteremból mind egyenesen a… A halál – mutatott Kopfrkingl úr a táblázatra, és ujján ismét megcsillant a gyűrű –, a halál az egyetlen bizonyosság az ember életében, a halál bizonyosságán kívül az emberi életben semmi sem biztos, és ezért kell jól előkészíteni és megszervezni azt, ami a halált követi. És a hamvasztás éppen ezt a célt szolgája. A hamvasztásos temetkezés előnyösebb, mint a földbe való temetkezés – jelentette ki Kopfrkingl úr, visszaakasztva a táblázatot a falra. – Mivel automatikusabb és gépesítettebb, lehetővé teszi, hogy az ember gyorsabban változzék vissza azzá a porrá, amelyből vétetett, és ezzel tulajdonképpen Istennek segít. De főként magát az embert szolgálja. A halál megszabadítja az embert a fájdalomtól és a szenvedéstől… – Kopfrkingl úr Jan Bettelheimre nézett, majd folytatta: – eltávolítja a falat, amely életében körülveszi, és akadályozza a kilátását; a halál felmagasztosít. A hamvasztástól ne féljenek, drága gyerekek – Kopfrkingl úr finoman elmosolyodott, a vendégek pedig felnevettek –, ez Mefisztó cavatinája Gounod Faustjából, de már a vége felé közeledik… – mondta a rádióra mutatva.

– Megtörtént már valaha, hogy a halott föltámadt a koporsóban? – kérdezte Míla, és Lenka, a kövérkés Lála és Vojtéch megint felnevetett, csak Jan Bettelheim hallgatta komolyan a rádiót. Most egy édes szoprán-tenor kettős hangzott fel Donizetti Don Pasqualéjának utolsó felvonásából… És Kopfrkingl úr, akit nyilvánvalóan örömmel töltött el a fiú érdeklődése, finoman elmosolyodott.

– Ó, dehogy, Janáček úr. Az én praxisomban ilyesmi még sohasem fordult elő. Strunná asszony sem támadt fel, bár a koporsóban egészen olyan volt, mintha élne, s nem támadt fel Cárská kisasszony sem, pedig csak harmincéves volt, és éppen az esküvőjére készült…

– De már megtörtént, hogy valaki feltámadt a koporsóban – jegyezte meg Vojtéch –, egyszer olvastam…

– Én is – mondta a kövérkés Lála.

– Megtörtént – szakította félbe őket Kopfrkingl úr nyájasan –, igaz, megtörtént, de csak azért, mert az a valaki nem volt igazán halott. Mert amikor betették a koporsóba, akkor még valójában élt, csakhogy ezt nem vették észre… A történelemben csak két igazán halott embernek adatott meg, hogy a koporsóban feléledjen, Jair lányának és Lázárnak. De mindkettő kivételes eset volt, helyesebben csoda. Azonkívül pedig, Jair lánya voltaképpen nem is koporsóban volt, hanem otthon feküdt az ágyán, és Lázárt se tették koporsóba, hanem gyolcsba csavarták, és egy sziklasírba helyezték. Az azonban végképp lehetetlen, hogy valaki, aki egy és egynegyed órát időzik a hamvasztóban, és hamuja végül megtölti az urnát, föléledjen – mondta Kopfrkingl úr a kávéját kortyolgatva, miközben a rádióból édesen szólt Donizetti kettőse a Don Pasqualéból. – Amikor a hamu megtölti az urnát, akkor mindennek vége, még ha az ember vágyva vágyna is újból eleven testté összeállni, felugrani és járni isten világát még egypár napig, mint ahogy ezt bizonyára szegény Strunná asszony vagy Cárská kisasszony is szívesen megtette volna. Az elhamvasztás föltétlen megbízható temetkezési módszer, tökéletesen megszabadítja az embert a föléledéstől való félelemtől. Az, aki az elhamvasztást választja, egész életében tudja, hogy nincs mitől félnie, és így nyugodtan nézhet szembe a halállal. Az elhamvasztás megkíméli minden gyötrődéstől, még akkor is, ha elhinnénk, hogy valaki a mai modern világban feléledhet. Tehát, drága gyerekek, valóban nincs ok a félelemre – Kopfrkingl úr mosolyogva megrázta a fejét, s közben az asztalt nézte –, ma ilyesmi nem fordulhat elő. Ha valakit holttá nyilvánítanak, akkor az tökéletesen halott. A tudomány ma biztos a halál diagnózisában; a legjobban Bettelheim doktor úr igazolná szavaimat, ha itt volna, és a krematórium föltétlen megbízható mechanizmus. A középkorban itt-ott feléledhetett valaki, de akkor az emberek még sokkal egyszerűbb dolgok előtt is tanácstalanul álltak, mint amilyen a holttá nyilvánítás felelősségteljes és fennkölt hivatalos aktusa, tanácstalanok voltak például a pestis kérdésében is. Ez egy kettős – mosolygott Kopfrkingl úr Janra, aki még mindig figyelmesen hallgatta a zenét – Donizetti Don Pasqualéjából.

– De ha két egymáshoz nem tartozó ember hamvai összekeverednek… – mondta most Jan Bettelheim különös hangon; úgy látszik, nemcsak a rádiót hallgatta, hanem Kopfrkingl urat is, és Kopfrkingl úr, akinek ez nyilván jólesett, ismét megrázta a fejét.

– Ez sem fordulhat elő – felelte –, nincs rá lehetőség. A középkorban, amikor tömegesen égették el az eretnekeket a máglyán, akkor igen. De a krematóriumban mindenkit külön égetnek el, mégpedig izzított levegővel, sem a testnek, sem a koporsónak nem szabad kapcsolatba kerülnie a tűzzel, ez fontos elv, sőt még törvényt is hoztak rá… és az átváltozásnál a hamu önműködően áthull a rostélyokon. De ha mégis megtörténne ilyesmi – Kopfrkingl úr kicsit elgondolkozott –, ha mégis megtörténhetne, akkor sem olyan nagy tragédia. Az emberi hamvak között ugyanis nincs különbség. A miniszterelnök hamuja éppen olyan, mint egy pincérnőé, a krematórium igazgatójának hamuja éppen olyan, mint egy koldusé… Nem számít, kinek milyen a vére, van-e benne, vagy nincs egy csöppnyi német vér, ez mind teljesen lényegtelen – mosolygott Kopfrkingl úr –, mindnyájan ugyanazon ősöktől származunk, mindnyájan egyazon porból lettünk, és ugyanazzá a porrá leszünk, a származásunk mindannyiunknak egyforma. A másik, átmeneti, jelenlegi származásáról pedig senki sem tehet, ennek a származásnak nincs semmi jelentősége. A végén mindenki ugyanazzá a szürkésfehér hamuvá válik.

Kopfrkingl úr rámosolygott az asztal felé settenkedő macskára, aztán így folytatta:

– Vannak olyan emberséges országok, ahol az állattetemeket is elhamvasztják. A törvények ott nemcsak az embereket, hanem az állatokat is szolgálják. Az állatok a testvéreink, nekik sem szabad fájdalmat okoznunk. Akinek van érzéke az állatok szomorú, zárkózott lelke iránt, abban a legfélelmetesebb ragadozó sem tesz kárt. Még a leopárd sem… – mosolygott Kopfrkingl úr Lakméra, amint a teáját kortyolgatta, meg Lakmé csipkegallérjára, amely szépen fehérlett sötét ruháján – gyönyörű tibeti könyvünkben nagyszerű fejezet szól erről. Egy fiú a dzsungelben szemtől szembe került egy leopárddal. Az est homályában lepihent valami bokor aljában, és reggel, amikor fölébredt, észrevette, hogy néhány lépésnyire tőle egy leopárd fekszik. Nézték egymást, és a leopárd nem bántotta a fiút. A fiú később tibeti szerzetes lett, a végén pedig dalai láma. Ha valakiben tiszta szív dobog, azt a gyöngéd testvérlelkek megérzik. Menj, csodaszép – simogatta meg Kopfrkingl úr a lábánál levő macskát –, majd idehívunk, ha fényképezkedni fogunk. Hogy a te jelenlegi alakodat is megörökítsük… egyszer majd nem ismersz magadra… – tette hozzá halkan, aztán így folytatta: – A rádióban most egy híres olasz énekesnő a nagyáriát énekli Bellini Normájából… azt hiszem, van még az újságban valami, amit nem olvastunk. Mostanában, a Szudéta-vidék megszállása óta, úgy élünk, mint egy ostromlott katonai táborban. – És mialatt a rádióban az olasz szoprán a Casa divát énekelte a Normából, Kopfrkingl úr még egyszer az újság után nyúlt.

– Igen, itt – mondta –, itt van a tudósok véleménye a kétfejű lányról. A tudósok véleménye a kétfejű lányról… – mosolygott az asztalra szegezve tekintetét, és tovább olvasott: – Az összenőtt kislányoknak önálló fejük, önálló nyakuk volt, felső végtagjaik is önállóan fejlődtek ki, sőt a mellkasuk is, a megfelelő belső szervekkel, de a hasuk és az alsó végtagjaik közösek voltak. Két önálló hátgerincük, kettős gerincvelejük és két agyuk lévén, külön-külön működött az idegrendszerük, és így teljesen különálló lelki életet éltek. Egymástól függetlenül aludtak el, és egymástól függetlenül ébredtek. A torzszülöttek egy teljes évig éltek. Képzeld el, Jan – fordult Kopfrkingl úr mosolyogva Jan Bettelheimhez –, ha ezeket a torz ikreket elhamvasztották, akkor a hamvaik összekeveredtek, és mégsem történt semmi. Ebben az esetben még el sem lehetett választani őket… Képzeld csak el, Zinácska – fordult mosolyogva Zina felé –, képzeld el, ha két fejed volna, akkor egy időben kétféle munkát végezhetnél, egyszerre két különböző dologra gondolhatnál, egyidejűleg kétféleképpen érezhetnél, ez pedig kétszer olyan hosszú életet jelent. Valóban áldott életet. Hát akkor igyunk még egy pohárkával, drága gyerekek. Mennyei, tölts még a lányoknak meg a fiúknak, de Jannak és Milinek talán már nem, ők nem isznak, még fiatalok; a rádióban még mindig a nagyáriát éneklik a Normából. – Aztán Kopfrkingl úr hörpintett a kávéjából, ránézett a félig üres tálakra, megállapította, hogy szépen fogyott a szendvicsből, krémeskoszorúból, tortából, ránézett a mandulástálkákra is, és megjegyezte:

– Nos, minthogy már ettek egy keveset, és legalább valamennyire jóllaktak… akkor hát, Janáček úr, most megpróbálhatna egypár felvételt készíteni.

Megalakították a csoportot, Kopfrkingl úr ölébe vette a macskát, és Lakméval középre ült, Zina és Mili két oldalról melléjük állt, a többi lány és fiú mögéjük. Míla tréfásan megrázta a kezét, felkérte őket, maradjanak egy percig mozdulatlanul, és a Norma isteni zenéjének kíséretében lefényképezte őket.

– A fénykép – mondta Kopfrkingl úr, amikor az első felvétel elkészült – a jelen idő örök konzervje. Nálunk a krematóriumban szintén fényképeznek, csakhogy a fényképésznek közben nem kell tréfásan ráznia a kezét, és azt sem kell mondania, hogy a fényképezett személy maradjon egy percig mozdulatlanul, mert koporsóban fekvő embereket örökítenek meg. Nekik nem kell a kézrázás, ők már tartósan mozdulatlanok… És a fényképeket emléktárgyként vásárolják az emberek. Persze, a hátramaradottak… – tette hozzá.

Kopfrkingl úr továbbra is ölében tartotta a macskát, és Míla másodszor is lefényképezte, de ezúttal csak a családtagokkal, Lakméval, Zinával és Milivojjal, a kezét most már nem rázta, és a csoport felszólítás nélkül is mozdulatlanul nézett a lencsébe egy percig.

– Az emberek a családi albumot lapozgatva éppolyan szívesen idézik emlékezetükbe a temetéseket, mint az esküvőket – mondta Kopfrkingl úr, amikor a felvételnek vége volt –, ez a két legszentebb szertartás az életben. Két örök emlék.

Aztán a szerencsétlen Prachař úr fia felajánlotta, most majd ő nyomja le a fényképezőgép kioldóját, hogy Míla is odaállhasson a többiek mellé, és Kopfrkingl úr bólintott. Megint ölébe vette a macskát, Lakmé odaült melléje, a többiek pedig mögéjük álltak.

– És most még maga Zinával – mosolygott Kopfrkingl úr Mílára, amikor ez a felvétel is elkészült –, most én fényképezem le magukat, csak legyen szíves, Janáček úr, állítsa be nekem a gépet. – És amikor Míla beállította a gépet, és Zina mellé állt, Kopfrkingl úr lenyomta a kioldót, és azt mondta:

– Semmi sem biztos az emberi életben. A jövő mindig bizonytalan, és a bizonytalanság a félelem forrása. De legalább egy dolog biztos az életben, és ez a halál. Úgyhogy tulajdonképpen tényleg… hálát kell adni érte az Istennek.

A rádióban véget ért a nagyária a Normából, és az ebédlőben egy kis időre csend lett.

– Talán megsegít az Isten, és sikerülnek – mosolygott Kopfrkingl úr a fényképekre gondolva –, egy életre szóló emlék lenne. Tegye el a fényképezőgépet, Janáček úr, nehogy baja essék…

– Én még szerettem volna valamit kérdezni – szólalt meg a kövérke Lála, Mílát figyelve, amint beteszi a gépet a tokba, majd Milire pillantott, nézve, amint mandulát csipeget, és amikor Kopfrkingl úr nyájas mosollyal bólintott, így folytatta: – Azt szeretném megtudni, hogy miből áll a balzsamozás. Ha bebalzsamoznak valakit, mint például a régi Egyiptomban…

Ez hosszas magyarázatra szorulna, Lála kisasszony – mosolygott Kopfrkingl úr, és könnyedén legyintett –, a balzsamozás tulajdonképpen a természet ellen való dolog. Igen, a természet ellen való, mert az ember, ha bebalzsamozzák, nem változik porrá, amelyből vétetett, és évezredek telnek el, amíg széthullik. Balzsamozni csak szenteket lehet, vagy a történelem kivételes alakjait, akiknek nincs szükségük arra, hogy visszaváljanak porrá. Egyiptomban bebalzsamozhattak néhány fáraót, bebalzsamozhatták volna a Megváltót vagy mondjuk Mózest is… ma bebalzsamozhatnák Tibetben a dalai lámát… de például Strunná asszonyt vagy Cárská kisasszonyt bebalzsamozni bűn volna. Rajtuk ez nem segítene, ellenkezőleg. – Azután Kopfrkingl úr Zinához fordult, és azt mondta:

– No és most, mivel a tizenhetedik születésnapodat ünnepeljük, és ilyen becses vendégeket hívtál meg, el kellene valamit játszanod a zongorán. Maga, Lála kisasszony – fordult a kövérke Lálához –, bizonyára szereti a zenét, és Janáček úr is… – és amikor mind a ketten igenlően bólintottak, Kopfrkingl úr így folytatta: – Az érzékeny emberek szeretik a zenét. És ez jól van így. Janáček úr, nincs véletlenül rokonságban… – de aztán megint Zinához fordult, és megjegyezte: – Élvezzük most egy kicsit a zongorát. Nincsenek kéznél, Zina, Mahler Dalai a halott gyermekekről?

Átmentek a nappaliba a zongorához, amely fölött a legyek függtek, Zina belekezdett valami cseh táncba, és Kopfrkingl úrnak eszébe jutott, hogy meg kell mondania Milinek: szerdán Willivel bokszmérkőzésre mennek.

 


8.

 

NYOLCADIK FEJEZET

 

A helyük az első sorban volt, csaknem a szorító mellett, Mili köztük ült, mint rózsa a tövisek között. A közönség lassan gyülekezett, elfoglalta a helyét, jég-rudat nyalogatott, sört ivott üvegből vagy korsóból, a korsót vagy az üveget pedig a szék alá lehetett rejteni; az emberek fiatalok voltak és idősek, és sok nő volt köztük, több nő, mint bárki hitte volna. Kopfrkingl úr az első sorban egy idősebb szemüveges asszonyt látott, éppen szájához emelte a söröskorsót, kissé távolabb egy fiatal, rózsás arcú, fekete ruhás lány ült egy fiú mellett. Aztán egy kicsit maga mögé nézett, és a bejáratnál megpillantott egy fekete asszonyt, akinek a profilja és keble valakire emlékeztette. A nevetéséről, vállrángatásáról és erősen kifestett szájáról ítélve, harmadosztályú prostituált lehetett. Aztán eszébe jutott, hogy a Kicsikére emlékezteti a Malváziából.

– Látod azt a nőt? – fordult Milihez, és a zsebébe nyúlt –, nem azt a feketét a bejáratnál, aki a vállát rángatja, hanem azt, aki a széksorok között jégrudat árul. Menj oda és vegyél magadnak egyet, meg egy műsort is. – De Willi megelőzte, ő adott pénzt Milinek. Ő volt a vendéglátó.

– Nézd azt a fekete nőt a bejáratnál – mondta Kopfrkingl úr Willinek, amikor Mili elment a jégrúdért meg a műsorért –, a profilja meg a keble egy ismerősömre emlékeztet, Kicsikére, egy harmadosztályú prostituáltra a Malváziából. Lehet, hogy ő az. Az én mennyeim majdnem elfelejtette ideadni a levelezőlapodat a meghívással, a kredencbe dugta a tányérok mögé.

– A kredencbe a tányérok mögé! – nevetett Willi, a szorítót nézve, aztán hozzátette: – Hogy egyszer lássatok végre valami férfias sportot is. Időnként jó valami férfias sportot is látni. Nem vagyunk üvegházi legyek. Öreg frontkatonák vagyunk, és rossz időket élünk. Nézd csak, mennyi ember van itt. És mennyi nő… – mutatta Willi a fejével.

– Vannak nők, akik szeretik az ökölvívást – mosolygott Kopfrkingl úr –, nem találok ebben semmi kivetnivalót. Hadd szórakozzanak, ha kedvük telik benne. Még mindig jobb, mintha innának, dohányoznának vagy morfiumot fecskendeznének magukba… az iváson alkoholizmust értek. De az ökölvívást én mindig kicsit durvának éreztem – csóválta meg Kopfrkingl a fejét, és elmosolyodott.

– Miért durvának – vitatta Willi –, én inkább keménynek mondanám. De éppen ez a jó benne. Rossz időket élünk, és erős, százszázalékos férfiakra van szükség. A gyengék nem adhatnak boldogságot és igazságot az emberiségnek, ezt már mondtam, és ebben talán egyetértesz velem. Különben ez mindig is így volt, hiszen láttuk az első világháborúban, amikor a fronton a német becsületért verekedtünk. Gyakran több rossz van a gyengeségben, mint az erőben. – Aztán Milire nézett, aki már visszatérőben volt a jégrúddal.

– Hoztál műsort is? – kérdezte Kopfrkingl úr, és amikor Mili a fejéhez kapott, így szólt: – Hát akkor szaladj vissza, és vegyél. Legalább tudni fogod, kik állnak szorítóba. – És Mili megint elment.

– Milinek néha kétszer is el kell mondani ugyanazt – mosolygott Kopfrkingl úr, és a bejárat felé pillantott. Még most is ott állt az a nő, aki Kicsikére hasonlított a Malváziából, aztán a bejáratnál valami zavar támadt, a tömeg hullámzani kezdett, néhány ember felugrott, de hogy mi történt, nem lehetett látni. – A bejáratnál valami zavar van – jegyezte meg Kopfrkingl úr –, a tömeg hullámzani kezdett, és néhány ember felugrott, szóval azt mondod, kemény sport… De akkor nem való a fiatalságnak. Az ökölvívást ezek szerint frontkatonák művelhetik, vagy a rendőrség, de nem ezek a gyerekek. Hiszen ez valami Ifjúsági Klub!

– Épp erről van szó – felelte Willi –, éppen az ifjúságnak kell erősnek lennie. Ezt a csehek is megértik, látod… – és kezével a zsúfolt teremre mutatott, aztán Milihez fordult, aki most már a műsorral a kezében jött vissza, és megjegyezte: – No, már megvan a program, hát ülj le, mindjárt kezdődik a mérkőzés.

Kopfrkingl úr az első sorban ülő idősebb szemüveges asszonyra nézett, aki söröskorsót tartott a kezében, és kicsit távolabb a rózsás arcú, fekete ruhás lányra, aztán félig hátra; Kicsike hasonmása még most is a bejáratnál állt, és a zavar, amelyet az imént észleltek, a tömegen keresztül lassan feléjük közeledett. Kiderült, hogy két, helyét kereső látogató okozza.

Aztán megkondult a gong, a szorítót éles fénykúp világította meg, és a közönségen izgalom hullámzott végig.

– Most jól figyelj oda, Mili, és ne félj – biztatta Willi Milit, aki még a jégrudat nyalta, úgy látszik, takarékoskodott vele, a másik kezében pedig a műsort tartotta –, félni csúnya dolog. A félelem az emberiség legnagyobb ellensége. Igen, én ezt állítom… – mosolygott Willi barátja, Kopfrkingl úr arcába, majd mindannyian oldalt fordultak, a két néző, aki a zavart okozta, éppen megtalálta a helyét, pontosan Willi széke előtt. Azután két egészen fiatal bokszoló lépett a ringbe.

– Az ökölvívás harcias sport, ein Kampfsport –mondta Willi németül, csendesen, hogy ne nagyon hallhassák a szavait –, Kampf Mann gegen Mann. Az ökölvívás nemcsak az erőseknek való, és nem is csak azoknak, akik már mindent tudnak, hanem éppen az olyan fiúknak, akikben nincs elég önbizalom és bátorság. A férfi férfi elleni harcban megtanuljuk használni az erőnket, és biztonságosan és nyugodtan visszaverni az ellenség támadását. A támadás és a védelem az ökölvívás két legnagyobb feladata… Mutasd… – mondta a Mili kezében levő műsorra pillantva, aztán ujjával az egyessel jelölt két névre mutatott: – Ezek azok. Az egyik a Testnevelési Egyesület, a másik pedig a Prágai Atlétikai Klub versenyzője, tanonc.

Aztán megremegett a szorító kötélzete, megremegett, mint a pókháló, a fehér keménygallért és lepke formára kötött piros csokornyakkendőt viselő apró, kövér játékvezető átbújt alatta, és cipője orra a kötelek közé szorult. A terem harsogott a nevetéstől. Kopfrkingl úr szemügyre vette a két későn érkezett nézőt Willi széke előtt. Az egyik férfi volt, a másik nő.

– Még a végén eltöri a lábát – mondta a nő.

A bíró kiszabadította magát a kötelek közül, kiegyenesítette keménygallérját, megigazította csokornyakkendőjét, megállt a szorító közepén, és erélyes kézmozdulattal magához intette a mérkőzőket. Olyan volt, mint egy dühös törpe.

– Itt vér is fog folyni? – kérdezte rémülten Mili.

– Lehetséges – vonta meg a vállát Willi –, ez harcias sport. Harcban, háborúban szintén vér folyik. De a szabályok szerint bokszmérkőzésnél nem kell folynia. A durva ütések tilosak, legalábbis nálunk. A Hitlerjugendben, ahol a gyerekeket már elemista koruktól tanítják bokszolni, csak egyeneseket szabad ütni, a horog tilos… der Hacken darf im Übungsbetrieb des Jungvolks nicht angewandt werden… lehet, hogy Prágában, a cseh Ifjúsági Klubban másképp van.

– A végén még kiveri a fogukat – mondta a Willi előtt ülő nő, amikor a bíró szétvetette a karját, hogy a küzdő feleket a szorító két sarkába küldje, és Kopfrkingl úr most jobban szemügyre vette az asszonyt. Kezében szorongatta a műsort, a fején tollas kalap volt, a nyakában gyöngysor. A mellette ülő alacsony, kövérkés férfi az ölében keménykalapot, térde között botot tartott.

Aztán megkezdődött a mérkőzés, s Mili kidülledt szemmel figyelte.

– Hiszen ez semmi – kezdte Willi kisvártatva –, még egyetlen becsületes ütést se láttunk.

Aztán mégiscsak láttak egypár tisztességes ütést, megkondult a gong, a mérkőzés döntetlenül végződött. A keménygalléros, csokornyakkendős kövér bíró dühösen fölemelte a kezét, és dobbantott.

– Ez bokázót táncol – mondta a tollas nő –, miért nem szól a nagybőgő?

– Miért szólna a nagybőgő? – morogta a nő kövérkés szomszédja, és könyökével oldalba bökte. – Nem vagy tánclokálban. Bokszmeccsen vagy!

Megkondult a gong, és a szorítóban egy másik pár jelent meg.

– Ez az Egyesületből való – mutatott Willi a Mili kezében levő műsorra –, a kék trikós pedig az Atlétikai Klubból. Tanonc.

A bíró dobbantott, aztán magasba lendítette a kezét, és az összecsapás megkezdődött. Hevesebb volt, mint az előbbi, több ütés esett, és Mili még nagyobb elképedéssel bámulta a küzdelmet.

– Ezt tanulni kell – jegyezte meg Willi –, tanulás nélkül nem megy. Meg kell tanulni a helyes ütéseket, és ami a legfontosabb, a helyes fedezést, a védekezést. Felkészülés nélkül nem lehet bokszolni. Nem tudom, hogy megy ez itt, ebben az Ifjúsági Klubban, de a Hitlerjugendben minden fiú egyéni tanulással kezdi. Jeder neue Bewegungsablauf – mondta csendesen németül, hogy mások ne igen hallják – muss zuerst ohne Partner in der Gemeinschaft geübt werden… – Ebben a percben a küzdő felek a szorítóban valahogy egymásba gabalyodtak, a kövér bíró nyomban odafutott, és szétválasztotta őket.

– A végén még kicsinálják a bírót – mondta a kalaptollas asszony.

– Mért csinálnák ki – mordult rá a kövérkés ember, és oldalba bökte –, nem vagy moziban, hanem bokszmeccsen. Igen, bokszmeccsen – huhogta –, itt senkit se csinálnak ki, itt bokszolnak!

A szorítóban heves küzdelem támadt, a fiatal mérkőzők csapást csapás után mértek egymásra, a bíró ugrándozott körülöttük, a terem zúgott, fütyült, az első sorban ülő idősebb szemüveges asszony nagyokat kortyolt a söröskorsóból, a rózsás arcú, fekete ruhás lány a mellette ülő fiúhoz hajolt, aztán a bíró megint szétválasztotta a küzdő feleket.

– Miért nincs neki is kesztyűje? – kérdezte a kalaptollas asszony.

– Az a bíró – förmedt rá a kövérkés ember, és megint oldalba bökte –, ő nem bokszol. A két tornanadrágost figyeld.

Azután a kék trikós a sarokba kergette ellenfelét, megkondult a gong, és a mérkőzés véget ért. A bíró odaugrott a kék trikóshoz, fölemelte a kezét, és a terem tombolt.

  • A kék győzött – mondta Willi –, jól védekezett. Die richtige Deckung und Abwehr der Stösse sind grosse Aufgaben. Ha te is így tudnál védekezni – mondta Milinek –, soha senki se veszélyeztethetne. Ha valaki megtámadna, könnyűszerrel megvédenéd magad… A bíró áthajolt a köteleken, és valahova a bejárat felé intett, valószínűleg a következő küzdő párnak.

– A végén még átbukik a kötélen – mondta a kalaptollas asszony.

– De ijedős vagy – fakadt ki a kövérkés ember, most már elég nyersen –, mért bukna át? A következő bokszolóknak int, ő a bíró. Hallgass és figyelj! – sziszegte.

A szorítóba belépett a harmadik pár.

– Ezek itt vannak, ni – mutatta Willi a műsorban –, a fekete trikós az Egyesületből való, a piros trikós hentesinas…

– Egy hentes van itt – sipította a kalaptollas asszony a kezében levő műsorra mutatva –, az a piros trikós. A végén még vér fog folyni.

– Ne hülyülj – bökte oldalba a kövérkés ember –, mért folyna itt vér? Nem vagy vágóhídon, hanem bokszmeccsen. Hallgass már, az istenért, és bámuld a küzdelmet, mert különben…

Megkondult a gong, a bíró dobbantott, és elkezdődött a harmadik mérkőzés. Rögtön az elején vad összecsapásnak ígérkezett, és Mili egészen odavolt az izgalomtól.

– Ne félj – nevetett Willi –, figyelj csak, ez az úgynevezett egyenes, der gerade Stoss – mondta halkan németül –, az Egyesületből való fiú vitte be. Ha ezt meg tudnád csinálni, mindenkit legyőznél. – Aztán az Egyesület bokszolója még egy csapást mért a hentesinasra, és az inas nekiesett a köteleknek. – Ez horog volt, der Haken – mondta Willi. A közönség zúgott, fütyült, az idősebb szemüveges asszony az első sorban húzott egyet a söröskorsóból, a rózsás arcú, fekete ruhás lány elfordította az arcát, a kövér bíró mérgében dobogott és hadonászott, úgyhogy a csokornyakkendő ide-oda ugrált a nyakán, a kövérkés ember pedig oldalba bökte a kalaptollas asszonyt, és rámordult:

– Ne hülyülj! Mit csinálsz?! Figyelj oda!

– Miért nem védekezik a csokornyakkendős? – sipította az asszony, izgatottan a többiek felé fordulva. – A végén még megüti a guta. Valami rovargyűjtő lehet. Miért nincs nála zöld háló?

– Ne locsogj – morogta a kövérkés ember dühösen, és botjával, amelyet a térde között tartott, a földet ütögette –, miféle rovargyűjtő, miféle zöld háló, mondtam már, hogy az a bíró, azért nem bokszol.

Aztán a szorítóban nagy zűrzavar támadt, minden forgott, örvénylett, csapások hulltak, találtak célba, és maradtak a levegőben, fő, hogy célt érjünk, telibe találjunk… a fehér keménygalléros, piros csokornyakkendős kövérkés bíró ide-oda futkosott, ugrált, dobogott, hadonászott a forgatagban, amikor…

…amikor az Egyesület bokszolója hirtelen lehajolt, megfeszítette izmait, lábikráját, előretört… és mielőtt a közönség felocsúdott volna, a bíró fölrepült a levegőbe, legalább egy méter magasba, mint egy lepke, kezét széttárta, aztán egész hosszában elterült a földön… az Egyesületből való fiú ebben a pillanatban hirtelen újból előretört, mire a hentesinas is végigvágódott a földön… A közönség fele harsogva nevetett, a nők felugrottak helyükről, az idősebb szemüveges asszony a levegőbe dobta a söröskorsót, a közönség másik fele tombolt, fütyült, ordított…

– Meghalt – kiáltotta bele a tomboló lármába Mili, és remegett, mint egy riadt birka.

– Na és – mosolygott Willi was denn…

– Mit papoltál, hogy ő nem bokszol – kiabált a tollas asszony a kövérkés emberre, majd felállt, a szorító dobogóján fekvő bíróra mutatott –, mit papoltál, hogy ő bíró, hisz fölrepült a levegőbe, és most ott fekszik a földön! Mit papoltál, hogy ez bokszmeccs, és nem fog vér folyni, meg hogy ez nem vágóhíd, hisz már folyik is… – ordította, a kövérkés ember hátát csapkodva. – Azt papoltad, hogy bokszmeccsre megyünk, itt meg valaki németül beszél… A kövérkés ember dühbe gurult, és úgy megrázta az asszonyt, hogy a kalapján megremegett a toll, és a nyakán csörgött a gyöngysor.

– Tévedés az egész – kiabálta –, véletlenül odakeveredett, te hülye, ülj le és hallgass, ki beszélne itt németül, nem vagy a Reichban, te mafla, Prágában vagy… – és szoknyájánál fogva lehúzta az asszonyt.

– Semmi az egész – nevetett Willi odakeveredett. A boksz gyönyörű sport, ein schöner Kampfsport – mondta németül –, edzi a testet és a lelket. Fejleszti a megfigyelőképességet, az elszántságot, a bátorságot, és gyors reakciókat vált ki. A Vezér minden sport közül a legjobbnak tartja…

Közben a bíró már felkelt, felugrott, úgy tett, mintha mi sem történt volna, de tajtékzott a dühtől, a kezét harapta, dobogott, föltápászkodott a hentesinas is, de hamarosan megint elesett. Az emberek felugráltak a székekre, sokan a kötelek felé tódultak, a kalaptollas asszony hátba vágta a kövérkés embert, és ordított:

– Azt papolja, hogy Prágában vagyunk – és kitört a sorból, a kövér ember keménykalappal és bottal a kezében felugrott és utánairamodott, öklével a hátát verte, az asszony sikoltozott; a közönség nevetett, és azt kiabálta: – Mindent bele! – és a kövér visszakiabálta nekik: – Őrült, most lát először bokszmeccset, sehova se megyek vele többé, mindig ezt csinálja, bezáratom a bolondokházába!

A kijáratnál lármás zűrzavar támadt, ott állt az idősebb szemüveges asszony, üres korsóval nedves kezében; ott volt a rózsás arcú, fekete ruhás lány és a fiatalember; és ott volt az a nő is, aki Kicsikére hasonlít a Malváziából, a vállát rángatta, nevetett, valami szakadt gyöngysort rázott magasra emelt kezében. Kopfrkingl úr a tolongó tömegből rámosolygott, és ő gúnyos grimasszal felelt. Néhány lépéssel arrébb egy férfi jelentkezési íveket vagy röpcédulákat nyomkodott az emberek kezébe, Kopfrkingl úr nem tudott a közelébe férkőzni, de Willi már ott is állt mellette, és átvette a jelentkezési ívet vagy röpcédulát. Aztán végül átfurakodtak a tömegen, és kijutottak az esti utcára. Egy lámpa alatt, jampecekkel körülvéve, a kövérkés ember állt, botját a falnak támasztotta, és zsebkendőjével keménykalapja belsejét törölgette.

– Gyere, gyere – mondta Kopfrkingl úr Milinek, aki izgatottan figyelte a kövérkés embert, és mondani akart valamit –, a felesége itt hagyta, alighanem idegsokkot kapott, az orvos majd segít rajta, gyere… – és elindultak lefelé az enyhén lejtő esti utcán…

– Nos, láttátok ezt a férfias sportot – mosolygott Willi a barátjára, Kopfrkinglre, és Milire, aki együtt bandukolt velük a lefelé lejtő utcán, aztán átfutotta a jelentkezési ívet vagy röpcédulát, amelyet a kijáratnál szerzett, és újra Milihez fordulva így szólt:

– Nézd csak, Mili, ez egy röpcédula és egyben jelentkezési ív, az Ifjúsági Klubban folyó sportolásról van benne szó, „gyertek közénk”, mondja… itt ni, igaz? – kérdezte, amikor Mili elvette tőle a röpcédulát, és megjegyzett valamit… – Az a hentesinas? Ugyan már! Az egy hentesinas, a klubban csak bokszolnak, hiszen a röpcédulán is rajta van… – Aztán befordultak egy másik utcába, amely fényárban úszott, és Willi így folytatta: – Nos, láttátok ezt a férfias sportot és a cseh aranyifjúságot, remélem, kellemesen elszórakoztatok. Néha jó látni ilyesmit, nem vagyunk legyek. Mit szólsz a Szudéta-vidékhez? – mosolygott barátjára, Kopfrkingl úrra –, hiszen mi a Szudéta-vidéki események óta tulajdonképpen nem is beszélgettünk. Kemény munka volt – mondta –, de sikerült. A Szudéta-vidék már szabadon lélegzik – kicsit lehalkította a hangját a szembejövők miatt –, győzött a német jog és igazság, mert tiszta, egészséges szellem vezérelte. Hitler sohasem vallhat kudarcot. Ha az ő kezében van a jövőnk, akkor biztos a sikerünk.

– Az életben semmi sem biztos – rázta meg a fejét Kopfrkingl úr mosolyogva –, a jövő mindig bizonytalan. Az egyetlen biztos dolog az életben a halál.

– Ne félj – mondta Willi, továbbra is nyájasan mosolyogva –, Hitlernek minden sikerül, mert nemes célokért harcol. Százmillió emberért, ki akarja ragadni őket a nyomor és az éhség karmai közül, egy igazságos rendért, amelyben az emberek úgy fognak élni, mint a paradicsomban. Elmúlik minden sérelem, félelem, szenvedés…

– Ez csak a halál után lehetséges – mosolygott Kopfrkingl úr, és könnyedén legyintett –, csak a halál után, az öröklétben. Amikor az ember már nem ölt más testet, hanem elérkezik céljához. Talán csak a dalai láma vagy valami fáraó vagy szent nem ölt többé más testet, és éri el célját… – Kopfrkingl úr elmosolyodott – a földön ebben a testi formában ez lehetetlen. Az itteni életben a szenvedést csak enyhíthetjük, megrövidíthetjük, ez minden. Porból vagyunk és porrá leszünk – mondta, s rámosolygott egy szembejövő nőre –, láttad azt a rózsás arcú fiatal lányt, aki ott volt…

– Hiszen éppen az öröklétról van szó – szakította félbe Willi, most már kissé erélyesen –, nemzetünk öröklétéről. Az örök német birodalomról, amely arra hivatott, hogy megváltsa az emberiséget, és új, boldog rendet juttasson uralomra. Ma Európa boldog jövője felől döntünk, és nem tudom, ki maradhatna ilyenkor közömbös. A német apák és anyák semmi esetre sem. – Hátranézett Milire, aki a röpcédulával kezében lassan ballagott mögöttük.

– Mili – nézett hátra Kopfrkingl úr is, és mosolyogva kérdezte: – Európa boldog jövőjét mi döntjük el?

– Természetesen – mondta Willi most már kissé ingerülten –, de te persze nem döntesz. Te nem érzed magadban azt a cseppnyi német vért. Számodra nincs jelentősége. Mi harcolunk – jelentette ki nyersen –, mi, nem a gyávák. Félelmében az ember megfeledkezik a kötelességeiről… ahogy mondom – csattant föl, amikor Kopfrkingl úr valami ellenvetésre készült –, másféle, vagyis a legmagasabb rendű kötelességeiről. Megfeledkezik a többi emberről, a nemzetről, az emberiségről… Minden pénteki vagy szombati hamvasztás előtt egy hatost nyomni valami vénasszony kezébe, az könnyű. Alamizsnát mindenki tud adni egy nyomorult koldusnak, még egy kurva is – mondta, és hátrapillantott Milire. –  De az emberek százmillióinak boldogságáért és igazságáért küzdeni, azt nem tud mindenki! Megszüntetni a munkanélküliséget, a nyomort, egy nemzet gyalázatát, amelybe ellenségei taszították, megtisztítani az élősdiektől, a poloskáktól, életteret harcolni ki neki, az valami egészen más, Karl.

– Élettér – mosolygott Kopfrkingl úr –, Wilhelm, mondok én neked valamit. Sok mindent tudok, például azt is, hogyan készítik a koporsót. Ha egy koporsóra rátesszük a fedelet, akkor a keresztmetszete hatszöget alkot, ez az az idom, amely az embernek a legtöbb helyet biztosítja. A koporsónak elég magasnak kell lennie, hogy a födele ne szoruljon az ember arcához és melléhez, minél magasabb a koporsó, annál nagyobb a kényelem. Legjobbak azok a koporsók, amelyek olyan tágasak, hogy két ember is elférne bennük. Az egyetlen tér, amelynek van valami értéke – mosolygott Kopfrkingl úr –, a koporsótér. Meg aztán az éter, a végtelen, ahová fölrepül a lélek – tette hozzá mosolyogva.

Egy útkereszteződéshez értek, ahol villamosok és autók robogtak, Willi hátrafordult, és rákiáltott Milire, aki még egyre mögöttük baktatott a röpcédulával a kezében.

– Ez még pokollá teheti az életet – mondta Kopfrkingl úr, mert úgy érezte, hogy Willi feltűnően hallgat –, pokollá. Hitler poklává…

– Azért, mert az emberek százezreinek boldogságáért és igazságáért harcol? – kérdezte Willi élesen. – Nemzetünk örök fennmaradásáért? A jobb, boldogabb Európáért? Persze – bólintott –, ez pokollá teszi az életet. Azoknak, akik megtagadják, elveszik tőlünk az életet, az ellenségeinknek. De a rendes, becsületes embereknek nem.

Az útkereszteződésen villamosok és autók robogtak, csupa színes autó, egyetlen zöld se volt köztük, tehát se katonai, se fegyenckocsi, sőt fehér sem, azaz egészségügyi, vagyis angyalkocsi.

– Te ma valószínűleg aludni se fogsz ettől a bokszmérkőzéstől – mondta Willi Milinek, és a kezében levő röpcédulára nézett. – Nem csoda, most láttál először ilyet. Ha végignéznél egypár mérkőzést, úgy megszoknád, mint azok a tanoncok, akiket bokszolni láttál. Hát ti már – intett a fejével – itthon is vagytok.

A ház előtt álltak, amelyen a kaputól jobbra tábla függött dr. Jakub Bettelheim bőr- és nemi gyógyász nevével. A járda szélénél néhány színes autó állt, egyikük Bettelheim doktoré volt.

– Hol van ma az autód? – kérdezte Kopfrkingl úr Willitól.

– Erna ment el vele – felelte Willi – taxival megyek haza.

 


9.

 

KILENCEDIK FEJEZET

 

– Ó, ez az idei karácsony – mosolygott Kopfrkingl úr az ebédlőben Lakméra, aki éppen a székek ülését törölgette, majd a sarokba pillantott, ahol nagy karácsonyfa állt, és így folytatta: – Áldott ünnep. A hamvasztás-előfizetők egyre szaporodnak, a föld elől mindenki a hamvasztókhoz és a hamuhoz menekül. Az ajándékokat mind a két napfényesnek – ezen valószínűleg a gyerekeket értette – tulajdonképpen a jutalékból vásároltam. Strauss úr igazán eredményesen dolgozik, vajon hol tölti a mai estét az a jó, lelkiismeretes ember? A portáról el kellett mennie – Kopfrkingl úr a kis szekrény fölé nézett, ahol a Zina születésnapján készült családi fénykép függött –, a felesége meghalt toroktébécében, a fia skarlátban… én pedig találtam egy másik ügynököt is. Hogy kit – felelte mosolyogva Lakménak, aki még egyre a székek ülését törölgette –, szintén egy lelkiismeretes, becsületes, rendes embert, valami Rubinstein urat. Valószínűleg zsidó – mosolyodott el Kopfrkingl úr –, a Rubinsteinek zsidók. A Gammánál dolgozott, annál az ágyneműs cégnél, de a Gamma tönkrement. Az emberek, úgy látszik, nem nagyon vásárolnak ágyneműt. Eddig ágyneműt kínált, most pedig hamvasztást fog kínálni – mosolyodott el Kopfrkingl úr –, ami tulajdonképpen ugyanaz. Mind a kettő ágyazással és lefekvéssel függ össze, egyrészt átmeneti értelemben, amikor egy-egy éjszakára ágyba fekszünk, másrészt tartós értelemben, amikor koporsóba fekszünk, örök időkre. Rubinstein úr is szereti a zenét, különösen Mozartot és Frimlt… De egy dolog zavar ennél a Rubinstein úrnál, mégpedig az, hogy elvált a feleségétől – Kopfrkingl úr odament a szék mellett álló Lakméhoz, és gyöngéden megsimogatta a haját –-, szívesebben venném, ha nem volna elvált ember. Sokkal kevésbé zavarna, ha özvegyember volna, mint például Strauss úr vagy Holý úr – simogatta meg Kopfrkingl úr újból Lakmét –, de hát istenem; az ő dolga, nincs jogunk elítélni emiatt, ki tudja, mi volt a háttérben. Nem lehet, mennyeim, minden házasság – sóhajtott föl – olyan szép és boldog, mint a mienk. – Kár – mondta, és a szoba sarkában álló karácsonyfához ment –, kár, hogy megboldogult édesanyád már nem jöhet el hozzánk. Most már legföljebb csak szellemként jöhet el, este, amikor meggyújtom a gyertyákat. Viszont ötkor megjelenik közöttünk Willi…

– Úgy beszélsz róla, mint valami kísértetről –mosolyodott el Lakmé, tekintetét a székekre szögezve Erna is jön?

– Erna nem jön – felelte Kopfrkingl úr –, Ernának biztos sok dolga van ma este. Valószínűleg vendégeik lesznek, német vendégeik a prágai SdP-ből. De nem tesz semmit – mosolygott –, Willi nem marad sokáig. Csak mondani akar nekem valamit. Alighanem azt, hogy renegát vagyok, meg gyáva fickó –mosolyodott el –, meg hogy nem érzem a vér kötelékét, és nem teljesítem kötelességemet. De ma karácsonyeste van, hát talán mégsem mond majd ilyeneket – mosolyodott el újból. – Valószínűleg csak boldog ünnepeket jön kívánni. Csak jöjjön – folytatta –, van itthon sütemény meg mandula… No, megjöttek már az isteniek is – jegyezte meg gyorsan, amint meghallotta, hogy az ajtó zárjában megfordult a kulcs.

Az előszobában, Maryborough látképe alatt, a gyerekek lehúzták cipőjüket, a földön a stelázsinak támasztva egy bevásárlószatyor állt, és önmagától mozgott egy kicsit.

– Ilyen nagyok voltak! – kiáltotta Mili izgatottan ekkorák! Valóságos óriások. De ő két kicsit vett – mutatott Zinára.

– Anežka néni is két kicsit vett – mondta Zina –, két kicsi jobb, mint egy nagy, te buta.

– Hát akkor gyorsan, drágáim, menjetek a fürdőszobába, és engedjetek vizet a kádba – szólította fel őket Kopfrkingl úr nyájasan, miközben a stelázsinak támasztott táskát nézte, amely önmagától mozgott egy kicsit –, bizonyára tátognak, és lélegzet után kapkodnak már, Anežka néni majd estefelé megöli őket.

Zina és Mili a fürdőszobába szaladt, Kopfrkingl úr pedig kivette a két pontyot a táskából, óvatosan lefektette őket a szép fehér kád fenekére, és megengedte a csapot. Aztán megállt a kád előtt, és lehajtotta a fejét, mintha egy katafalk előtt állna, mellette Zina és Mili a pontyokat figyelte, amelyek kezdetben a kád fenekén hánykolódtak, majd a lassan emelkedő vízben felélénkültek, s amikor végül már elegendő víz volt a kádban, nyugodtan úszkálni kezdtek.

– Édeseim – vetette föl fejét Kopfrkingl úr, a ventilátorra pillantva, amelynek zsinórja egy kampósszöghöz volt kötve, s amely alatt a sárga lepke függött a falon–, a pontyocskáknak most már nem lesz semmi bajuk. A pontyocskák most már elemükben vannak. Nyugodtan elhagyhatjuk a mi kedves fürdőszobánkat.

– Miért Anežka néni öli meg őket? – kérdezte Mili, és ő is a ventilátorra nézett. – Te nem tudsz pontyot ölni?

– De, gyermekem – mosolygott Kopfrkingl úr nyájasan –, már hogyne tudnék pontyot ölni. De nem szívesen teszem, ennyi az egész. Anežka néninek gyakorlata van benne, évek óta ő végzi nekünk ezt a munkát. Tudod, miért? Egyszerűen azért, hogy okunk legyen adni neki valamit karácsonyra – mondta mosolyogva, és hozzátette: – A jó öreg léleknek.

Estefelé lejött Anežka néni pontyot ölni.

Kopfrkingl úr hallotta, hogy az előszobában Lakméval beszélget. Kiment ő is, az előszobában barátságosan köszöntötte a jó öreg lelket, és bekiáltott a konyhába:

– Gyöngédeim, gyertek az ebédlőbe, megjött Anežka néni.

És magában ezt gondolta: „Úgy mondom, mintha a hóhért jelenteném be.”

– Most ne menjetek a konyhába – szólt oda Zinának és Milinek az ebédlő sarkában álló karácsonyfa mellől–, most maradjatok egy kicsit itt. Ezt nem muszáj látnotok. Ez – mosolygott Milire – nem ökölvívás. Hol van Rosana? – kérdezte.

– A konyhában – felelte Mili.

Kopfrkingl úr a kis szekrény elé állt, és egy ideig a családi fényképet nézte. Ő Lakmé mellett ült, középen, a macskával a térdén, kétoldalt Zina és Mili állt. Aztán egy ideig az állólámpát figyelte, amelyet nem gyújtottak meg, majd a mellette levő széket, aztán a kis szekrényen heverő újság után nyúlt.

Eltűnt egy kilencéves fiú – olvasta, miután belelapozott az újságba. – A szülők és a rendőrség mindeddig eredménytelenül keresték… – Mili az ablakhoz fordult, és Kopfrkingl úr kénytelen-kelletlen elmosolyodott. Aztán kattant a konyhaajtó kilincse, és Kopfrkingl úr felfigyelt.

– A pontyok már a konyhában vannak – intett a gyerekeknek –, az asztal már szabad, és Anežka néni előkészíti a deszkát, a kést és a nyújtófát…

Aztán nehéz koppanás hallatszott a konyhából.

– Az egyik már halott – bólintott Kopfrkingl úr, és ránézett az ablak mellett függő táblázatra, a legmagasztosabb menetrendre –, vajon melyik volt a kettő közül? A kisebbik vagy a nagyobbik? A fal, amely körülvette, leomlott, és szeméről lehullott a hályog. A lelke – Kopfrkingl úr kisimította a kezében levő újságot, és lassan a könyvespolc felé tartott – már az éterben van. – Aztán megint belenézett az újságba, és tovább olvasott:

Egy asszony öngyilkosságot követett el, állítólag azért, mert éhezett. Ma reggel 8 órakor a rendőrség dr. S. villájában megtalált egy… – Kopfrkingl úr elolvasta a hírt, Zinára nézett, aki a kis tükör előtt éppen a haját igazgatta. Ekkor a konyhából kihallatszott a második koppanás, és Kopfrkingl úr, amint ott állt a könyvespolc előtt, bólintott egyet.

– Már a második is halott – mondta, és az ablak mellett függő táblázatra nézett, a legmagasztosabb menetrendre –, vajon melyik volt? E körül is leomlott a fal, és az ő lelke is az éterben van már. Te kezedbe veszed a lelküket – mosolygott Milire, és a könyvszekrényből kivette a Tibetról szóló könyvet –, és játszani fogsz velük, ahogy azt kicsi korod óta szoktad. De ez nem az igazi lelke a pontynak, csak annak mondják, valójában halhólyag. A két ponty igazi lelke talán ebben a pillanatban már át is lényegült – Kopfrkingl úr felnyitotta a könyvet –, talán macskává. A halak fiatalabb testvéreink, igazság szerint nem volna szabad megölnünk őket, mert ez kegyetlenség. És látjátok, mennyei anyátok nemsokára ráteszi őket a tűzhelyre, arra a mi kis hamvasztónkra, kirántja őket – folytatta, s visszatette helyére a Tibetről szóló könyvet, és elővette a fekete kötésű hamvasztási törvényt –, hét órakor ott lesznek karácsonyesti asztalunkon. Így intézte az Isten, és ez jól is van így. Azzal, hogy karácsonyeste megesszük őket, meggyorsítjuk újjászületésüket. A Megváltó is evett halat – ezzel Kopfrkingl úr visszatette helyére a bekötött hamvasztási törvényt –, evett bárányt is… – Kopfrkingl úr elmosolyodott, eltette az újságot a kis szekrénybe, és odanyújtotta kezét Zinának és Milinek.

– Gyertek, gyengédek – mondta –, átadjuk a jó Anežka néninek az ajándékot. A szép piros kötényt.

Alighogy Anežka néni elment, megjött Willi.

Az előszobában üdvözölte Lakmét és a gyerekeket, levetette kabátját – elegáns új öltöny volt rajta –, aztán belépett az ebédlőbe. Az asztalra egy üveg bor volt kikészítve.

– Szép fátok van – mondta Willi –, hát pontyotok van-e?

– Kettő – mosolygott Kopfrkingl úr –, a mennyei nemsokára kirántja őket. Fölteszi őket a mi kis hamvasztónkra. Megboldogult anyja nem rántotta a pontyot. Édesen, kocsonyásan készítette, valami idegen módra. Mi csehesen készítjük. Eljöttél közölni velem, hogy renegát és gyáva fickó vagyok…?! – mosolygott Kopfrkingl úr.

– Ezt sohasem állítottam – felelte Willi, s elfordult a fától –, én csak azt mondtam, hogy nem érzed magadban a német vért, s hogy a boldogságért és igazságért csak mi harcolunk. Mi – nevetett, és leült az asztalhoz –, mi, erős, százszázalékos férfiak. Azt állítottam – folytatta, és egy kevés bort töltött a pohárba –, hogy a nemes célokért vívott harc nem a rendes emberek életét teszi pokollá, hanem csak az ellenségeikét. A háborús uszítók életét. Te szereted az erőszakot? – mosolygott Willi figyelmesen, ha egyáltalán lehet figyelmesen mosolyogni, és ajkához emelte a poharat, s mivel Kopfrkingl úr nem válaszolt azonnal, új kérdést tett föl: – Szereted azokat, akik a nyomorunkat okozzák? Szurkolsz nekik? Hogy még mélyebbre temessenek bennünket? Hogy koldusbotra juttassanak? Láttál már eret vágni? – kérdezte könnyedén, és így folytatta: – Az ember karján megnyitnak egy eret, és rátesznek egy piócát; a középkorban a pestist gyógyították így… Én mindig azt hittem – mondta, és újra ivott egy csöppet a borból –, hogy ellene vagy az erőszaknak. Hogy békére vágysz, igazságra, arra, hogy mindenki boldog legyen. Hát ide figyelj – és ujjaival az asztalra koppintott –, most végre tájékoztatni szeretnélek a való helyzetről. Mindig azt hittem, hogy utálod a háborút, hogy nem felejtetted el, mennyit szenvednek háborúban az emberek, és ráadásul nem csak az emberek. Egyszer a lovakat is emlegetted… Nos hát, tudd meg, hogy ez az ország egy óriási puskaporos hordó. Új világháború tűzfészke. Ellenségeink bástyája.

– Emberséges ország ez – vetette ellen Kopfrkingl úr –, emberséges ország, jó törvényei vannak…

– Jó hamvasztási törvényei vannak – szakította félbe Willi –, csakhogy ilyen törvényeink nekünk is vannak. Ezek a törvények minden emberséges országban megvannak, kivéve talán a Vatikánt, amely nem ismeri el a hamvasztást. De miért nem adott ez az emberséges állam nekünk, németeknek, önrendelkezési jogot? Miért akadályozta meg a Szudéta-vidéken, hogy mi, németek a gyermekeinket német iskolába járathassuk? Miért rohanta meg az embereinket a határvidéken, és miért lövetett közéjük? Micsoda…?! – háborodott fel, amikor Kopfrkingl úr kétségbe vonta szavait. – Hogy ez igaz-e? Te nem tudsz minderről?! És a nyomorról se tudsz, ami itt van? Egyszer magad is elismerted, hogy a nyomort még nem sikerült teljesen megszüntetni. Akadnak itt még koldusok is, és vannak asszonyok, akik nyúl helyett nyúzott macskát árulnak a piacon… A Birodalomban ilyesmi már nincs, pedig még távolról sem oldottunk meg minden problémát. A fejemet rá, hogy a Szudéta-vidéken már egyetlen koldust se találnál, pedig mennyi idő telt el azóta, hogy a Vezér felszabadította azt a területet?! – kérdezte, és kortyintott a borból. – Nem, Karl, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Nem engedhetjük meg, hogy háborúra kerüljön sor. Az erőszakot el kell nyomni, mégpedig mindenütt. Ez az állam elveszett. Lengyelország a kisujját se mozdítja érte. Beck megegyezett Göringgel, hogy mekkora területet kap Lengyelország, amikor ezt az államot fölszámolják. És a kisantant is széthullóban van. Vége.

– Valójában idáig jutottunk már? – csóválta fejét Kopfrkingl úr, és még mondani akart valamit, de Willi erélyesen félbeszakította.

– Még ennél is messzebb – mondta –, ez az állam csak egyik bástyája az ellenségnek. De a Vezér majd felszámolja a többit is. Nekünk, németeknek – jelentette ki, és elmosolyodott –, az a küldetésünk, hogy rendet teremtsünk. Új, boldog, igazságos rendet Európában. – Willi felállt, végigment az ebédlőn, és megállt a kis szekrény előtt.

– Erős, büszke szellem hordozói vagyunk – hangoztatta, és a családi fényképre nézett, amelynek közepén Kopfrkingl úr ült a macskával –, ereinkben tiszta germán vér folyik. Az a vér, amely a legnagyobb erényünk, és amely minden műveltségnél és minden aranynál többet ér… ez a vér az egek ajándéka… igen – s itt Willi a barátjára, Kopfrkingl úrra pillantott–, és akinek ez az ajándék megadatott, az ne tagadja meg magában.

Fényes kultúra hordozói vagyunk – folytatta, s közben hol a nászmenetet, hol az ablak mellett függő táblázatot, a legmagasztosabb menetrendet, a halál menetrendjét nézte –, tudjuk, mi az élet. Úgy értünk hozzá, ahogy egyetlen más nemzet sem; ezt is az egektől kaptuk útravalóul. Te is… – fordult barátjához, Kopfrkingl úrhoz – te is, de miért?! Azért, mert német vér folyik benned, amelyet nem tagadhatsz meg! Azt hiszed, véletlen ez? – mosolygott Willi a nászmenetre –, nem, ez nem véletlen. Ez predestináció. Magasabb rendű általános emberi morált juttatunk uralomra – jelentette ki, és néhány lépést tett a karácsonyfa felé, amelyen sok gyertya várta, hogy meggyújtsák –, új világrendet. Te egy vagy közülünk. Becsületes, érzékeny, felelősségteljes és… – Willi megfordult – főként erős és bátor ember. Tiszta germán lélek. Ezt, mein lieber Karl, senki sem veheti el tőled. Ezt, még ha százszor is akarnád, te sem veheted el magadtól. Mert az egektől kaptad. Ajándékképpen. Éppúgy, mint a többiek. Ez a te predestinációd. Kiválasztott vagy – és Willi a mennyezetre mutatott, mintha az lenne az ég.

Kopfrkingl úr, aki az asztalnál ült, amelyen egy üveg bor és egy félig kiürített pohár állt, most Willire nézett, s Willi a karácsonyfa mellől enyhe mosolyt küldött feléje. Egy pillanatnyi csend támadt, aztán valaki kopogott az ajtón. Lakmé jött be egy tálka mandulával.

– Willi ma nem kér mandulát – mondta Kopfrkingl úr –, köszönöm, nemes lelkű. Mindjárt kimegyünk hozzád.

Mikor Lakmé elment, Willi leült az asztalhoz, és jóízűen kiürítette poharának tartalmát. Kopfrkingl úr újból megtöltötte.

– Mennem kell – szólt Willi barátságosan –, Erna vár. A szentestét a Casinóban töltjük. A német Casinóban, a Rŭžová utcában – egy kézmozdulattal jelezte az irányt –, ott, ahol az a fehér márvánnyal burkolt háromlépcsős bejárat van. Nagy társaság lesz együtt. Gyárosok, képviselők, a német Károly Egyetem professzorai, persze csak némelyek… Megtárgyalok valamit Boehrmann-nal, a prágai SdP vezetőjével. Nincs pompásabb hely Prágában, Karl – folytatta –, mint a mi német Casinónk. És ha látnád, hogyan rendeztük be! – s Willi végignézett az ebédlő falain. – Valóságos csoda. A szőnyegektől, a tükröktől, a képektől kezdve egészen a mosdókig és a fürdőszobákig. Az ételtől kezdve a kiszolgálásig. Remek pincérnők, mixernők, társalgónők… Gyönyörűek, lenyűgözők, az embernek eláll a lélegzete – mosolygott -, persze valamennyi német. A Casinóba csak fajtestvérek járhatnak. Csak német nemzetiségűek. Csehek nem. Felforgatókat és spicliket nem tűrhetünk a saját házunkban. Januárban Bécsbe és Berlinbe utazom – mondta Willi, és felállt –, Berlinből új kocsit küldenek nekem, Karl – nyújtotta kezét barátjának, Kopfrkingl úrnak, aki most szintén felállt –, minden azon múlik, hogy az ember a maga teljességében lássa a dolgokat. Hogy a jövőre gondoljon. Gyermekeink jobb életére. Az emberiség örömtelibb életére. Az az érzésem, pontosabb értesüléseid vannak Tibetről, mint arról, hogy mi történik nálunk itthon – mosolygott–, nos, kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok neked. Ott meglazult a függönyötök – intett a fejével az ablak fölé. Valóban, a függöny egyik sarka kibújt a zsinórhurokból, és szabadon csüngött a karnis alatt –, viszontlátásra. Még elbúcsúzom a családtól.

Néhány perccel hét óra előtt Lakmé Zinával megterítette az ebédlőasztalt, mind a ketten ünneplőruhába öltöztek, Zina a fekete ruháját vette föl, amit a születésnapjára kapott, Lakmé a sötét selyemruháját a fehér csipkegallérral, Kopfrkingl úr meggyújtotta a gyertyákat a karácsonyfán, és bekapcsolta a rádiót. Aztán valamennyien asztalhoz ültek.

– Azt hittem – jegyezte meg Zina –, hogy a gyertyákat csak az ajándékosztáskor gyújtjuk meg.

– Okosabb vacsora előtt meggyújtani – mosolygott Kopfrkingl úr –, hiszen olyan ritkán ég nálunk gyertya. Csak egyszer egy évben. A ravatalokon és a sírokon gyakrabban csillog gyertyafény. No, most már igazán karácsony van – mutatott a rádióra, amelyben karácsonyi ének csendült –, és nekünk kötelességünk emlékezetünkbe idézni azokat a drága jó lelkeket, akik nincsenek velünk, vagy akik nem értenek meg bennünket. A mi csodaszépünket – mosolygott a sarok felé, ahol a macska a tányérját nyalta –, a mi örök Rosanánkat. A slatiňanyi néninket, a hűséges és jóságos, segítőkész lelket, akit, ha katolikus volna, halála után biztosan szentté avatnának, s aki már ma is, elevenen is szent. A gyengédek – folytatta, a gyerekeket értve ezen – megint meglátogathatnák valamikor, és vihetnének neki egy csokor liliomot. Megboldogult anyád, mennyei – mosolygott Lakméra –, és az ő idegen módra, édes-kocsonyásan készített pontya talán lát bennünket, talán itt van, talán valóban eljött, amikor meggyújtottam a gyertyákat, és most ott áll a fácska mellett, de az is lehet, hogy már más testet öltött. Helytelen volna önhitten azt képzelnünk, hogy többé nem kellett új formát öltenie, hogy már célhoz ért, ez csak kivételes esetekben fordul elő, egyes fáraókkal, szentekkel, némelyik dalai lámával… – Kopfrkingl úr mosolyogva a könyvespolcra pillantott. – És vajon mit csinál Míla Janáček úr, gyönyörűségem – mosolygott Zinára –, otthon vacsorázik a szüleivel, és rád gondol? Szép ajándékot adott neked, és gyönyörű karácsonyi üdvözletet írt, jóravaló fiú, szereti a zenét, a fizikát, a gépeket, a legjobb családból származik, megérdemelné, hogy boldog élete legyen. S hát a két szőke kisasszony, Lenka és Lála, az osztálytársnőid, azokkal mi van? Bettelheimék – Kopfrkingl úr Milire nézett – szintén ünnepi vacsorát esznek. Velünk ünneplik a karácsonyt. Nem is tudom, megtartották-e valaha is a zsidó ünnepeket. Pedig Bettelheim doktor, az a mi jó, nemes lelkű emberbarát doktorunk, tekintélyes magyar zsidó családból származik. Egyszer meghívott a rendelőjébe, és mesélt nekem a családjáról – folytatta Kopfrkingl úr az ablak mellett függő nászmenetre pillantva –, azzal a gyönyörű régi képpel kapcsolatban, amelyik az egyik szobájuk falán függ. Kudarccal végződött nőrablást ábrázol, a sikertelen szöktető valamelyik Bethlen gróf volt… – Kopfrkingl úr körbepillantott az ebédlő falain, aztán a mennyezetre meredt, mintha a csillagos eget kémlelné, majd ismét Milire pillantva megkérdezte: – És vajon, mit csinálnak Prachařék? Szerencsétlen asszony, már régen nem találkoztam vele, szerencsétlen Vojta, Prachař úr szerencsétlen fiacskája.

A rádióban újabb karácsonyi ének csendült, Kopfrkingl úr egy ideig a karácsonyfát nézte, közben odasomfordált hozzá a macska, s Kopfrkingl úr rápillantva újra megszólalt:

– Drágáim, szenteste van, a Halál Temploma ma tétlenségre van ítélve. Puszta és sivár. Nincs ott se Dvořák úr, se Vrána úr, aki azért ül a portán, mert beteg a mája… sőt a szerencsétlen Fenek úr a hosszú körmű kisujjával sincs ma a portásfülkében, hanem valahol otthon; vajon hogyan tölti a karácsonyestét…? És Strunná asszony, Cárská kisasszony… – mondta a rádiót hallgatva, ahonnan éppen az Akarván, hogy elaludjon szólt – ha a földben lennének, ma már borzalmasan néznének ki, szegények… szerencsére nincsenek a földben, hanem porrá váltan az urnában, és a lelkük további metamorfózisokon megy át. A Halál Templomában – folytatta Kopfrkingl úr – ma csak néhány halott fekszik az előkészítőben; várják, hogy véget érjenek az ünnepek. A karácsony nem a halál, hanem a születés ünnepe – mondta, tekintetét a rádióra szögezve, amelyben éppen a Pásztorok, pásztorok… hangzott –, és ezért ilyenkor nincs hamvasztás. Akárcsak szombat délután – mosolygott Milire ugyanis szombat délután sincs hamvasztás… De karácsonykor lennie kellene. Épp azért, mert a karácsony a születés ünnepe. Ilyen örömnapon sok temetésnek kellene lennie, hogy minél több lélek rázhassa le bilincseit, s felszabaduljon, fölrepüljön a világűrbe, új testet öltsön. Ez a nap, amely olyan bőkezű az élőkhöz, a holtakhoz is bőkezű lehetne. Még szerencse, hogy legalább ezeknek a kedves rántott pontyoknak van valami hasznuk belőle… – A rádióban éppen a Pásztorok, pásztorok, örvendezve csendült fel.

Amikor megették a rántott pontyot, Kopfrkingl úr letette az asztalra az újságot, a rádióban éppen a Mennyből az angyal hangzott, fölbontott egy üveg bort, töltött a poharakba, koccintottak, de Kopfrkingl úr csak az ajkát mártotta meg a borban.

– Csak jelképesen – mondta –, ahogy absztinenshez illik. Viszont tiszta germán lélek vagyok. Igen… –mosolygott Lakméra, aki hirtelen föltekintett – ezt Willi mondta ma nekem. Predesztinált, kiválasztott ember – mosolygott a pohár felé. – Ma a Rŭžová utcai német Casinóban vacsorázik Ernával. A Casinónak fehér márvánnyal burkolt háromlépcsős bejárata van. Willi a legjobb társaságban vacsorázik. Hogy el ne felejtsem – mosolygott Lakméra, aki valahogy elszomorodott –, az újság megint egy csomó szerencsétlenségről számol be. Egy asszony öngyilkosságot követett el, állítólag azért, mert éhezett. – Az újságba pillantott, felolvasta a hírt, aztán tovább olvasott: – Egy veszett kutya megharapott egy ötéves kislányt. Karel B. loučeňi lakos udvarán tegnap délután elszabadult láncáról a kutya, a kiskapun keresztül kiszaladt az útra, ahol gyerekek játszottak, és… és itt van még valami – mosolygott –, teljesen elkerülte a figyelmemet egy hirdetés. Függönyöket és drapériákatolvasta, mialatt a rádióban egy gyermekkórus a Jézuska, fiúcska, ringatni foglakot énekelte – jutányos áron javít Josefa Brouéková, Praha-Hloubétín, Katefinská 7. … hogy el ne felejtsem – mosolygott Lakméra –, ott kilóg a függöny sarka. Megjavítjuk, még mielőtt kiosztanánk az ajándékokat. Hogy isteni lakásunk hibátlan, sőt mintaszerű legyen, mint az édenkert.

Lakmé felállt, és az ablakhoz ment, Kopfrkingl úr letette az újságot, megfogta a székét, s odaállította a függönyhöz. Lakmé felállt a székre, kicsit lábujjhegyre emelkedett, s megigazította a zsinórt.

– Jól működik – mosolygott Kopfrkingl úr, miután Lakmét lesegítette a székről, és megpróbálta összehúzni a függönyt. Aztán Kopfrkingl úr megölelte Lakmét, és megsimogatta fehér csipkegallérját.

– Most behozzuk az édességet a kis torkosoknak – mondta –, és kiosztjuk az ajándékokat. Nem minden családnak ilyen gazdag a karácsonya, mint nekünk; hazánkban s mindenütt az egész világon még elég nagy a nyomor. Willi szerint – mosolygott Kopfrkingl úr – minden azon múlik, hogy az ember a maga teljességében lássa a dolgokat. Hogy a jövőre gondoljon, arra, hogy gyermekeinek és mindazoknak, akik utánunk jönnek, jobb élete legyen. Hogy az egész emberiség boldogabban éljen. Az az érzésem – s Kopfrkingl úr egy méla mosolyt küldött valahová a könyvespolc felé –, hogy Willi úgy beszélt, mint egy könyv…

A rádióban felhangzott a Krisztus Jézus született, és Kopfrkingl úr behozta az ajándékokat, amelyeket az ebédlőben rejtett el. Lakmé egy pár harisnyát kapott, egy óriási tégely illatos kenőcsöt, amelyen arany-fekete címke fénylett, és egy doboz csokoládédesszertet. Zina egy retikült, egy doboz desszertet és Chopin Gyászindulójának zongorakivonatát. Mili egy kosárka krémeskoszorút, egy kis fehér autót piros kereszttel és egy fekete párnát, amelyet ezüst rojtok díszítettek. És még egy kalandregényt is, a Halál az őserdőbent.

 


10.

 

TIZEDIK FEJEZET

 

Willi februárban átadott nekem egy csomagot, és íme, ma már írt is – mondta az ebédlőben Kopfrkingl úr sötét hajú Lakméjának, Zinának és Milinek, három hónappal karácsony után. – Nos, abban a helyiségben fogom elvégezni a munkát, amelyet az egész lakásból a legjobban szeretek, a fürdőszobában, és nem jövök ki addig, amíg teljesen el nem készülök vele. Lenyűgözők – mondta, családja tagjait értve ezen –, ne kopogtassatok, és ne is hívjatok, hogy teljesen belemerülhessek munkámba. Tartózkodjatok távolabb az ajtótól, nehogy amikor kijövök, megijedjetek, az első benyomás ugyanis megrázó lesz. – Kissé bizonytalanul, sőt rémülten bólintottak, és Kopfrkingl úr felvette a csomagot, és eltűnt a fürdőszobában.

– Valahányszor kiléptem a mi jó Bettelheim doktorunk rendelőjéből, mindig azon tűnődtem, miért üldözi Hitler Németországban annyira a zsidókat – dünnyögött a fürdőszobában Kopfrkingl úr, és a gyönyörű fehér kádra pillantott, a fehér, fényes ventilátorra, amelynek zsinórja egy kampósszöghöz volt kötve, és a sárga lepkére a falon –, miért üldözi őket annyira, hiszen olyan kedves, előzékeny és áldozatkész emberek. De most már tudom, Willi megmagyarázta. Azért üldözi őket, mert ellene vannak. Mert a német nemzet ellen vannak. Mert a zsidók szerencsétlen, eltévelyedett nép, és nem értik… – Kopfrkingl úr bánatosan lehorgasztotta fejét, és kibontotta a csomagot.

A nadrág penészes volt, a szára alul elrongyolódott, a kopott sötét szvetter lyukas, csúf. Az ing nyaka undorítóan piszkos.

– Willi figyelmeztetett, hogy ne mossam ki – mosolygott Kopfrkingl úr –, azt mondta, hogy a koldusok nem mossák a holmijukat. Úgy járnak, wie eine Schlampe. – A kifényesedett szürkés felöltő szűk volt, s törött gombok lógtak rajta. – Willi azt ajánlotta – mosolyodott el újra Kopfrkingl úr –, hogy ne gomboljam be. A koldusok a kabátjukat mindig kigombolva hordják, hogy lássék, ami alatta van. Ez esetben a lyukas szvetter és a piszkos ing… Willi nem hozott se kalapot, se sapkát, hogy annál jobban szembetűnjön ez a paróka… – Kivette a szürkés, kócos szőrszálakból összeragasztott parókát, a fejtetőre eső rész kopasz volt, oldalt sárgás csepű lógott le róla. – Nem fésülni – mosolygott Kopfrkingl úr –, a koldusok, mondta Willi, egész nap úgy járnak, wie sie vormittags aus dem Nest kriechen. – Aztán még kivett a csomagból két bozontos szemöldököt és két halványsárga, utálatos szőrcsíkot, amit a hajszélétől a fül mentén a pofacsontra kell fölragasztani. Ez a borostacsík celluloidtokban volt, ezzel a felírással: Made in Germany. Kopfrkingl úr aztán elővett egy tégelyt, amely háromfajta arcfestéket rejtett magában… – A, ez az a szürkésfehér, vagyis piszkos, ahogy Willi mondta – mosolyodott el Kopfrkingl úr –, ez a rózsaszínbe játszó, vagyis bőrszínű, és ez a kékes, vagyis tüdőbajosan fázós. Állítólag nagyon nehéz bedörzsölni a bőrbe, utána meg kell szárítani az arcot valamivel, ahogy a nők a púderpamaccsal teszik. Mit einem Puderzeug… És itt van a pápaszem – Kopfrkingl úr óvatosan kihúzta a pápaszemet –, két féldioptriás, ellipszis alakú, silány üveglapocska, elgörbült drótkeretben, Willi nem ajánlja hamis szemüvegbe az ablaküveget. Igen, és itt van az a csodaanyag, eine Wundermaterie. Egy kicsit megmelegíteni, mint a viaszt, mondta Willi, mint a viaszt… – Kopfrkingl úr elmosolyodott, végigsimított a homlokán, amelyen megcsillant valami… – egy kis dudort formálni belőle az orrnyeregre, és az ember szaglószerve a felismerhetetlenségig megváltozik, szürkésfehér-okker színt, vagyis piszkos bőrszínt kap, a korhelyekre annyira jellemző lilának nyoma sincs benne. Willi azt mondta, hogy az alkoholista koldusok inkább ellenszenvet ébresztenek, mint szánalmat, s ezt én nem engedhetem meg magamnak. Ezt nemrég közvélemény-kutatással egy professzor állapította meg Berlinben. De jól van ez így – mosolygott Kopfrkingl úr –, hiszen én a valóságban sem iszom. Nem iszom, nem dohányzom, absztinens vagyok – nézett mosolyogva a tükörbe –, szegény Prachař úr a harmadik emeletről… No, s végül itt van még ez a fűzős, levált talpú cipő.

Kopfrkingl úr megbizonyosodott felőle, hogy a fürdőszobaajtót jól bezárta, és lassan hozzáfogott az öltözködéshez és maszkírozáshoz. – Ó, igen, hová megyek, és miért – mosolygott a tükörbe, amikor felhúzta már a penészes nadrágot és inget, s agyán átvillant, hogy miért megy oda, ahova megy, s hogy mit mondott neki Willi… „Semmi különös – nevetett Willi februárban, amikor az ebédlőben átadta neki a csomagot; Lakmé meg a gyerekek nem voltak akkor otthon –, ebben a csomagban álruha van. Koldusöltözet. Március hatodikán fölveszed, és előbb elmégy benne a Rŭžová utcába a Casinónk elé, tudod, az elé a fehér márvánnyal burkolt háromlépcsős bejárat elé, fél ötkor ott találkozom veled, megállok, adok neked egy hatost, és halkan megmondom, felismerhetetlen vagy-e. A Casinótól lassan elindulsz a Maislova utcába, a zsidó városházához, s aztán ott elálldogálsz egy ideig. Hogy miért? – nevetett Willi. – Nem lesz semmi különös feladatod. Március hatodikán délután hatkor a Maislova utcai városházán a zsidók ünnepélyt rendeznek. Megállasz egy kicsit a bejárat előtt, vor dem Ausgang, vor dem Tor, közben elolvashatod, mi van a beüvegezett táblára írva, a bejáratnál, tudod, a városháza bejáratától jobbra üvegezett tábla függ a falon… néhány lépéssel arrébb utcai lámpa áll, tehát nyugodtan úgy tehetsz, mintha azt olvasnád a lámpa fényénél. No és aztán szépen hazamégy. A lakásodba éppolyan óvatosan mégy be, mint amikor kijöttél, otthon átöltözöl, visszavedlesz Karl Kopfrkingl úrrá, a prágai krematórium alkalmazottjává. Ennyi az egész. Afféle erő- és bátorságpróba, so eine vortreffliche Exerzierung, jobban mondva kísérlet, hogyan lehetne segíteni egy kicsit azokon a szegény elveszett, megtévedt zsidókon, akik ellenlábasai nemzetünk javának és boldogságának. Hogy miként segítünk ezzel rajtuk? Azt is elárulom majd neked, de csak március hatodikán, amikor találkozunk majd a Rǔžová utcában a Casino előtt… Remélem, érdekel a dolog – tette még hozzá Willi –, mindig ellenezted az erőszakot, a háborút, a kizsákmányolást, a nyomort és a szenvedést; egyébként magad is foglalkoztatsz két zsidó ügynököt, Strauss urat meg Rubinstein urat, két rendes, jóravaló, tisztességes embert, miért ne segítenél hát rajtuk? Avagy tán az lenne csupán az életed értelme, hogy örökké koporsókat irányíts a hamvasztókemencék felé? – Willi elhallgatott egy kis időre, majd zsebébe nyúlt, és egy lapot adott át barátjának, Kopfrkingl úrnak. – Jelentkezési ív az SdP-be – mondta –, most még jókor van, lépj be. De legfőbb ideje. No de kérlek! – szólt, amikor már elmenőben pillantása megakadt az ajtó fölött függő nicaraguai elnök képén –, ez a pojáca még mindig itt lóg…?! Ide egy tökéletes gentleman tökéletes képe illene, a Vezér és birodalmi kancellár portréja, nem pedig egy ilyen pojácáé…” – Willi kezet nyújtott és elment. Ez februárban történt, Lakmé és a gyerekek nem voltak otthon, most pedig március hatodika volt, Kopfrkingl úr a fürdőszoba zárt ajtaja mögött állt penészes nadrágban, rongyos ingben, maszkírozott arccal… aztán a tükörbe nézett, és kis híján maga is elborzadt.

A fürdőszobában már nem Roman Kopfrkingl úr állt, a mennyei férje és a két tündérszép apja, hanem egy egészen más ember, igazi koldus, eine menschliche Ruine… „Ágrólszakadt szegény ördög, akit soha életemben nem láttam és nem ismertem – gondolta Kopfrkingl úr –, hogy tud az ember ilyen tökéletesen átalakulni, megváltozni…? És mitől? Willi maszkjától… – Aztán így folytatta: – Az én gyönyörűim az ebédlő ablakánál állnak és várnak, engem várnak, pedig amikor kinyitom majd az ajtót, és belépek a szobába, az egyáltalán nem én leszek! Hanem ez a… – mutatott magára a tükörben – …ez a… – Aztán így folytatta: – Csak nehogy túlságosan megrémítsem őket. Nem szabad nagyon megijesztenem őket, nem szabad – mondta a tükör előtt, és a ventilátorra nézett, amelynek zsinórja egy kampósszöghöz volt kötve, aztán a ventilátor alatt levő sárga lepkére pillantott –, túlságosan drágák nekem ahhoz, hogy nagyon megijesszem őket…” – végül elfordult a tükörtől, tekintetét a ventilátorra emelte, mintha erőért esdekelne az éghez, aztán egy gondolat futott át agyán: „Ha így látna Fenek úr, szegény, vagy Dvořák úr…” Majd az ajtóhoz ment, a kilincsre tette kezét, de az utolsó pillanatban még eszébe jutott Willi tanácsa, hogy egy kicsit húzza maga után a fél lábát, den Fuss ein wenig nachschleppen… és enyhén görbedjen meg derékban… enyhén meggörbedt hát derékban, bal lábát úgy állította be, hogy húzza majd maga után, és kilépett…

Az első, amit az ebédlőben megpillantott, egy életképrészlet volt: Lakmé az állólámpánál, félig nyitott szájára szorított ujjakkal, Zina álmélkodva, Mili és a macska kimeresztett szemmel. Kopfrkingl úr, sután hátracsukló bal lábbal, meggörbedt derékkal, egy ideig a küszöbön állt a nicaraguai képe alatt, amely még mindig ott lógott a falon, aztán két lépést tett előre Lakmé, Zina, Mili meg a macska felé, majd lehalkítva hangját, előrenyújtotta kezét nyitott tenyérrel, és makogni kezdett:

– Jó emberek! Adjanak egy darab kenyeret, reggel óta nem ettem. Könyörüljenek rajtam. Borzalmas látvány volt.

Zina ocsúdott föl először.

– Apa, elfelejtetted lehúzni a gyűrűdet! – kiáltott fel.

Valóban. Kopfrkingl úr bal kezén megvillant a jegygyűrű.

– Egy ilyen csekélység rögtön elárulná az embert – mosolyodott el Kopfrkingl úr, és kiegyenesedett –, dicséretet érdemelsz ezért, Zinácska. Le kell húznom a gyűrűt. Tudod-e, drága, hogy ezt most teszem először életemben? – fordult Lakmé felé, aki még most se mozdult az állólámpa mellől. – Házasságunk tizenkilenc éve alatt egyetlen percre se vettem le az ujjamról… – És könnyedén lehúzta a gyűrűt, odalépett a lámpa mellé a nyugtalan Lakméhoz, megfogta a kezét, és gyöngéden a tenyerébe tette. – Vigyázz rá, drága, óvd, mint a szemed világát, mint tulajdon szívemet, hogy ha majd visszajövök körutamról, újra átvehessem tiszta tenyeredből, és ismét az ujjamra húzhassam hűségünk és szerelmünk e jelképét… Megcsókolhatlak nyomorúságos koldus létemre is?

Lakmé megölelte, és meg akarta csókolni, de ő az utolsó pillanatban kissé visszatorpant.

– Csak jelképesen, drága, csak távolról – mosolygott –, hogy ne lazítsuk föl az arcfestéket, és ne essen le a dudor az orromról. Majd ha visszajövök, mindent pótolok…

Lakmé hátralépett, még most is nyugtalannak látszott, végül megszólalt:

– Roman, miért kell ilyet tenned, miért kell így kimenned az utcára, mire való ez? És voltaképpen hová kell menned?

– A német Casinóhoz, drágám – mosolygott Kopfrkingl úr, és rámosolygott Zinára is, Milire is meg a macskára is –, fél ötkor a bejárat előtt találkozom Willivel, aztán elmegyek a Maislova utcába, az Óvárosba. Összefüggésben van a dolog a zsidókkal, drágám – mosolygott gyöngéden –, bizonyára megértenéd… de a dolog hosszabb magyarázatra szorul… – Aztán bizonytalan kézmozdulattal még hozzátette: – Arról van szó, hogy valamiképpen segíteni kell rajtuk. Szerencsétlen, megtévedt emberek, Hitler ellen, a német nemzet ellen harcolnak, nem tudják, mit tesznek… Ez most afféle erő- és bátorságpróba, egy kis gyakorlat, majd ha visszajövök, mindent elmondok neked, ne félj… Zinácska! – és Kopfrkingl úr szánalmas pápaszeme alól rákacsintott a lányára, és önkéntelenül is a parókájához nyúlt: – Zinácska, hiszen neked találkád van, és néhány perc múlva négy óra! Hánykor kell ott lenned?

– Fél négykor kellett volna – felelte Zina.

– Fél négykor, az istenért! – kiáltott fel Kopfrkingl úr. – Akkor az a jóravaló Míla úr már biztosan el is ment…!

Zina nyomban megrázta a fejét.

– Micsoda bizalom – kacsintott Kopfrkingl úr, és önkéntelenül megint a parókájához nyúlt –, aranyos fiú ez a Míla úr. Akkor siess, és add át neki üdvözletünket. Öt perc múlva én is elmegyek.

– Fiatalság, ó, fiatalság – mosolygott bele Kopfrkingl úr az ebédlő falán függő kis tükörbe, amikor Zina elsietett –, mi sem voltunk mások, Lakmé. Már tizenkilenc éve, hogy az állatkertben megismerkedtünk a leopárd előtt – mosolygott megint a kis tükörbe –, a leopárd azóta régen megtért az Úrhoz… No de lassan már elindulok, az idő repül, gondolnom kell a kötelességemre. Ügyelnünk kell arra, hogy senki se lássa a házból, amikor a lakásunkból kilépek. Ha visszajövök, mennyei, mindent pótolok, akár egy isten… – Kopfrkingl úr megsimogatta a még mindig nyugtalan és riadt Lakmét, rámosolygott a macskára meg Milire, aki a sarokban állt, és kidülledt szemmel bámult maga elé, aztán meggörnyedt, kifordította a lábát, kacsintott egyet az ajtó fölött függő nicaraguai elnökre, és kiment az előszobába. Rákacsintott a stelázsi fölött függő Maryborough-ra, egy ideig az ajtó mögött hallgatózott, s közben kikukucskált a kémlelőnyíláson, majd hátrafordult, s bejelentette a reszkető Lakménak és Milinek, hogy senki sincs a lépcsőházban. Aztán csendesen kinyitotta az ajtót, és kilépett.

Amikor görnyedten és a korlátba kapaszkodva lefelé haladt a lépcsőn, eszébe jutott, hogy ha valaki mégis látta volna, amikor kilépett az ajtón, azt hiheti csupán, hogy Kopfrkinglová asszony koldusokat fogad a lakásán. „Ha, mondjuk, éppen az a jóságos Bettelheim doktor látott volna, akihez titokban föl‑följárok, hogy megvizsgáljon, nem vagyok-e megfertőzve – gondolkodott tovább Kopfrkingl úr, miközben görnyedten és a korlátba kapaszkodva lefelé haladt a lépcsőn -, ha éppen ő látta volna, hogy ez az utálatos koldus a Kopfrkinglék lakásából lép ki… Vagy ha a doktor idős, szép felesége vagy unokaöccsük, Jan, vagy piros kötényes gazdasszonyuk, Anežka látott volna meg, az a hűséges, jó lélek…” Már majdnem lent volt, amikor hirtelen a szívverése is elállt, mert a kapun Vojtéchhel éppen Prachařová asszony lépett be, akivel már oly rég nem találkozott. Kopfrkingl úr alázatosan kitért az útjukból, a falhoz húzódott, ők pedig elmentek mellette, csodálkozó pillantást vetettek rá, s talán még utána is fordultak… Kopfrkingl úr elvonszolta magát a kapuig. „Nem ismertek meg, az álruha, a maszk tökéletes, teljesen átalakítja, megváltoztatja az embert… szegény Prachařová asszony, szegény Vojta, csak ne örökölje az apja káros hajlamait.” Kopfrkingl úr kilépett az utcára, elvegyült a házuk előtt járó-kelő emberek között, s amikor egy kicsit hátrafordult, úgy tetszett neki, mintha távolabb, a túlsó járdán Zina állna, és őt nézné. Néhány lépésnyire tőle egy pincsikutya a szükségét végezte.

 

A német Casinónak a Rŭžová utcában, ahová Kopfrkingl úr a bal lábát maga után húzva és derekát meggörbesztve elvánszorgott, fehér márvánnyal burkolt háromlépcsős bejárata volt. „Szeretem a háromlépcsős fehér márványbejáratokat – gondolta Kopfrkingl úr, és lassan átsattyogott a szemközti járdára –, olyanok, mint a milliomosok villáinak a bejárata. De beillene ez egy fenséges szertartásterem bejáratának is. Willi odabent van – gondolta –, Willi ott van, s bár én még sohasem jártam ott, mégis ismerem a Casinót az ő leírásából. Szőnyegek, tükrök, képek… mosdók, fürdőszobák… előkelő prágai német társaság, képviselők, gyárosok, a német egyetem tanárai, persze nem mind… Boehrmann úr, aki Berlinbe jár a miniszterekkel tárgyalni, elsőrendű pincérnők, mixernők, társalgónők…” Kopfrkingl úr átért a szemközti járdára, és önkéntelenül nekitámaszkodott az ott álló ház falának… aztán hunyorított egyet a pápaszeme mögül, a lábát egy kicsit hátrább tolta, derekát meggörbítette, hogy amikor Willi kijön a háromlépcsős fehér bejáraton, meg legyen elégedve a testtartásával, és mialatt ott állt a szemközti ház falának támaszkodva, és a fehér bejáratot bámulta, emberek mentek el előtte, de észre se vette őket. Egy nőre mégis felfigyelt. Karcsú alakú, telt keblű és teljesen idegen nő volt, Kopfrkingl úr soha életében nem látta. A nő a kézitáskájába nyúlt, és mielőtt még Kopfrkingl úr föleszmélt volna, már egy hatos fénylett a tenyerében. Nem is tudott róla, hogy egy pillanat törtrészével előbb nyitott tenyerét kinyújtotta, ugyanúgy, mint otthon, amikor kilépett a fürdőszobából. Az alamizsna láttára csaknem elállt a szívverése. „Milyen jószívű szépség – gondolta, amikor fölocsúdott meglepetéséből –, milyen remek bizonyítéka ez maszkom tökéletességének…” – és a következő pillanatban már látta, hogy a Casino bejárata felől erélyes léptekkel Willi barátja közeledik feléje.

– Fantasztikus – nevetett fel Willi, és a nő után nézett, aki már messze járt –, fantastisch, tadellos… mintha teljesen kicseréltek volna. Úgy játszod ezt a szerepet, mint Chaplin. Gyere, menjünk egy darabon – nevetett –, nebeneinander… Kopfrkingl úr bal lábát maga után húzva, meggörbedt derékkal, lassan haladt Willi oldalán, és barátja elegáns kabátján nyugvó pillantással megkérdezte:

– Nem feltűnő, hogy velem vagy?

– Miért lenne? – felelte Willi. – Miért ne tehetne ennek az országnak bármelyik polgára néhány lépést egy koldus oldalán? Hiszen ez itt egy szabad, demokratikus állam, nem igaz? Ausgezeichnet – nevetett Willi Kopfrkingl úr lábára pillantva –, du schleichst, wie ein echter Bettler.Aztán Willi, kezét elegáns kabátja zsebébe süllyesztve, lehajtotta a fejét, és halkan így szólt:

– Meg akarod tenni, amit a becsület kíván tőled. Nagy dolgokra születtél – folytatta, és mosolyogva mustrálgatta barátja fázós arcát, hajzatát, borostáit. – Ez sikerült. Ezt kitűnően csinálod. Nem vagy pipogya fráter, hanem százszázalékos férfi, tiszta német lélek. Még egy kicsit mássz az utcákon, hadd erősödjön belső tartásod, és aztán irány a Maislova utca. Ha hat előtt odavánszorogsz, akkor még idejében érkezel. Ácsorogj a bejáratnál, nyújtsd ki a kezed. Bámulj a kapu mellé függesztett táblára, már mondtam, hogy egy kis üvegezett tábla lóg ott, elolvashatod, mi van rajta, nem messze egy utcai lámpa világít… És aztán… igyekezzél elkapni… egypár szót. Einige Worte auffangen. Egy-két szót abból, amit olyankor mondunk, amikor bemegyünk valahová Nämlich – Willi elnevette magát –, amit a zsidók mondanak, amikor a zsidó városházára mennek 1939. március 6-án Chevra Szudára, ez valami ünnepük… Holnap majd beszámolsz. – Aztán még így folytatta: – Tudod, hogy nyomorúságos nép ez, amely semmit sem ért meg. Olyan öreg, hogy már érelmeszesedésben szenved… De segíthetsz rajtuk – mondta –, segíthetsz, ha megtudjuk, miről beszélnek, hogyan gondolkodnak. Különben az egész vállalkozás csak amolyan kis próba, apró gyakorlat, ahogy mondtam. Ha a múlt hónap óta tagja vagy az SdP-nek, akkor egy ilyen kis gyakorlatot vállalni kell. Az egész német nemzet gyakorlatozik, mégpedig sokkal nehezebb körülmények között, egyenruhában, gyakorlótéren gyakorolja az áldozathozatalt, a Hitlerjugend a bokszolást, mi ez a mászás ahhoz képest… – mutatott állával barátjára, Kopfrkingl úrra, aki mellette vánszorgott – hiszen ez a mászás ahhoz képest közönséges bohóctréfa. No és most már mielőbb el kell jönnöd a Casinóba is…

Kopfrkingl úr nyájasan elmosolyodott, amennyiben egy ilyen nyomorúságos koldusmaszkban egyáltalán lehet nyájasan mosolyogni, és így szólt:

– Gyönyörű szőnyegek, képek, fürdőszobák, mondod… gyönyörű nők is?

– Gyönyörű nők – nevetett Willi fantasztikusak! Egész Prágában nem akadnak sehol gyönyörűbbek, ragaszkodóbbak, und doch die Eleganz. Kérlek, azok a te Kicsikéid a Malváziából meg azok a te Liškováid, Strunnáid, Cárskáid, vagy hogyan nevezed őket… Ezzel fel kell hagynod. Nem lesz rá szükséged. Avagy tán az lenne csupán az életed értelme, hogy örökké koporsókat irányíts csak a hamvasztók felé, és a hőmérsékletet mérd? – – Kis szünetet tartott, majd így folytatta: – – Nagy dolgokra születtél, és e szerint kell a társaságodat is megválasztanod. Menj a Maislova utcába a városháza elé, azokhoz az eltévelyedett emberekhez, és hegyezd a füled. Ma úgy mászol oda, mint egy koldus, de eljön az idő, amikor Mercedesszel mégy majd oda újra. Egy gyönyörű zöld katonai Mercedesszel… Hát most menj, holnap majd beszámolsz. Geh…

Willi Reinke elvált tőle, és Kopfrkingl úr ezt mondta magában: „Még egy hatost sem adott, amit a látszat kedvéért adnia kellett volna, nem volt rá szükség. Majdnem belázasodtam ettől a csodálatra méltó dologtól, amelyik még az Ezüst toknál is csodálatra méltóbb. Ez az átalakulás és változás majdnem olyan érdekes és különös, mint a dalai láma átlényegülése a Tibetről szóló könyvemben, bár a kettőnek semmi köze egymáshoz; ami rajtam van, az közönséges álruha és maszk, semmi több. Ha így látna engem Fenek úr, szegény, vagy a szegény Dvořák… – jutott eszébe újból – no de nem tesz semmit. A homlokom hűvös, mint a fém, a kezem szilárd, és a szívem úgy ver, mintha germán acélból volna. Ez próba!”És acél-hűvös lélekkel maszkja mögött, elvegyült a szegény szerencsétlen emberek között az utcán.

A Maislova utcai zsidó városháza előtt egy kék Tátra kocsi állt, és Kopfrkingl úr legjobb tudása szerint odasántikált melléje. Néhány lépésnyire utcai lámpa égett, Kopfrkingl úr megpillantotta a falon az üvegezett táblát és mellette a bejáratot. „Miféle bejárat ez? – kérdezte magában, és legjobb tudása szerint továbbsántikált –, nyoma sincs itt márványnak, lépcsőnek; fekete kovácsoltvas kapu, körülötte szürke vakolat, hát persze, ez nem a német Casino, ez a zsidó városháza…” Egy percre még elidőzött a Tátra kocsinál, pápaszemén keresztül megcsodálta szép kék színét, körülnézett, és aztán arcára tehetetlen kifejezést öltött. Emberek közeledtek a városházához, s észrevették Kopfrkingl urat. „Oda kell mennem ahhoz a táblához” – gondolta, és odavonszolta magát a táblához a bejárat mellé, megérintette a szemüvegét, és anélkül, hogy kiegyenesítette volna derekát, olvasni kezdett:

 

CHEVRA SZUDA

 

A prágai Chevra Kadisa mesterünk, Mózes születésének és halálának évfordulóján, adar 7-én, azaz 1939. március 6-án közös vacsorát, Chevra Szudát rendez. A Szudát a mincha imádság után tartják meg a Temetkezési Egylet termében, az itteni városházán, 18 órakor. A vacsora alkalmával a lelkészek beszédet intéznek az egybegyűltekhez, és a főkántorok vallásos énekeket énekelnek.

A Szuda részvevőit a hagyományokhoz híven mi látjuk vendégül.

 

– Vendégség – súgta maga elé Kopfrkingl úr, egyik lábát sután hátrahajlítva –, Mózes születésének és halálának évfordulója, ugyanazon a napon született, amelyiken meghalt, micsoda fantázia, micsoda mítosz… – mondta, ajkán mosollyal, és aztán újra elmosolyodva így folytatta: – Temetkezési Egylet terme! Milyen lehet vajon ez a Temetkezési Egylet, és milyen a terme? Szőnyegek, tükrök, képek… fürdőszobák… mint a Casinóban… – mosolygott – ilyesmi ott biztosan nincs. Alighanem olyasféle terem lesz az, mint a mi előkészítőnk a krematóriumban vagy a szertartásterem, persze kereszt nélkül – és még azt is elmondta magában, hogy ezek a szegények nem hamvasztják el magukat, a földbe feküsznek, ahol húsz évig, teljes húsz évig tart, amíg újból azzá a porrá lesznek, amelyből vétettek, és megjegyezte magában: „Ebben is tévelyegnek, semmit sem értenek meg. Hogy is mondta Willi? Olyan öreg nép, hogy már érelmeszesedésben szenved…” Aztán hallotta, hogy több ember jön, előregörbedt derékkal megfordult, összehúzta a vállát, még jobban meggörnyedt, pápaszeme mögül könyörgő pillantást küldött a magasba, és kinyújtotta tenyerét.

Az emberek megálltak mellette a bejáratnál, a férfiak a zsebükbe, a nők a kézitáskájukba nyúltak, és a reszkető, hunyorgató és lábát rángató Kopfrkingl úr tenyerén gyűlni kezdtek az érmék, s Kopfrkingl úr ajka mekegő-reszkető hangon köszönetet rebegett… Isten fizesse meg… És hirtelen ismerős arcok bukkantak fel Kopfrkingl úr előtt… hát persze; csoda, hogy másodszor is el nem állt a szívverése, hiszen ez Strauss úr és Rubinstein úr, az ügynökei, akiknek odaadja a jutaléka felét, egy fillérrel se kevesebbet, ez a két jóravaló, rendes, tisztességes ember; és Kopfrkingl úr tenyerébe újabb érmék hullanak, szegények, nincs senkijük, gondolja Kopfrkingl úr, Rubinstein úr elvált, Strauss úrnak a felesége meghalt toroktébécében, a fia skarlátban, ha tudnák, kinek adtak alamizsnát… és aztán hirtelen ott áll előtte… igen, Kopfrkingl úr lába roskadozik, igen, ő az, Bettelheim doktor úr, bőr- és nemi gyógyász a házukból, a jó, nemes lelkű emberbarát… „…az erőszak – villant át Kopfrkingl úr agyán – senkinek se fizetődik ki sokáig, történelmet nem lehet vele írni… Az embereket el lehet kábítani, meg lehet félemlíteni, a föld alá lehet kergetni, de mennyi időre…? Hiszen civilizált világban élünk…” – és Bettelheim doktor mögött ott áll idősebb, szép felesége, és Kopfrkingl úr tenyerébe újabb érmék hullnak… Itt van Bettelheimék Janja is… a fejét valahogy félrefordítja, mintha zenét hallgatna… ennek a jóravaló, rendes fiúnak, éppúgy mint a nagybácsijának és nagynénijének… sejtelme sincs, pedig ha tudnák… de Anežka nincs velük, Anežka keresztény, van egy piros köténye… Minden olyan, mint egy álom. Azután már nem jöttek többen, már mind odabenn voltak a városházán, és Kopfrkingl úr egyedül maradt a bejárat előtt a kék Tátrával, még egyszer a táblához fordult, és azt mondta magában:

– Temetkezési Egylet, vacsora, a Szuda részvevőit mi látjuk vendégül, Mózes a mai napon született és halt meg. Mi lenne, ha én is bemennék? Nem vagyok ugyan zsidó, tiszta germán lélek vagyok, de olyan tökéletesen játszom a koldust, hogy egy tányér ételt biztos elém tennének. Amint látom, egy ilyen roncs adakozásra készteti a zsidókat még akkor is, ha az illető, ahogy ők mondják, goj… – Kopfrkingl úr elmosolyodott, megszámolta a pénzét, s megállapította, hogy hat koronát gyűjtött össze, tehát azzal a hatossal együtt, amit a Casinónál kapott, hat korona húsz fillért keresett. – Hat korona húsz fillért kerestem koldusmaszkban – mosolygott Kopfrkingl úr –, hat koronát a zsidóktól, akik a Chevra Szudára mentek, és húsz fillért egy árja nőtől… Ha a Casino előtt Willi is adott volna egy húszfillérest, most hat negyvenem lenne… – Aztán útnak indult.

Az utcákon sötét volt, minden lámpa égett már… Amikor elvánszorgott a Henrik-templomhoz, megtorpant. „Hisz én tulajdonképpen egy szót sem kaptam el a zsidó városháza előtt – mondta magában –, ich habe kein Wort aufgefangen, csak a saját hangomat hallottam, a köszöneteimet, csak a saját makogásomat! Mit mondok majd Willinek, ha holnap megkérdezi, mit végeztem? – töprengett –, valamit mondanom kell. Én mindig pontosan teljesítettem kötelességemet, és ez amolyan vizsga volt, gyakorlat, a múlt hónap óta tagja vagyok az SdP-nek. Azt mondhatnám, hogy amikor befelé igyekeztek a városháza kapuján, ilyesmiket beszéltek: »Hitler gyilkos. Goebbels gonosztevő, Boehrrnann úr, aki Prágából Berlinbe utazgat a miniszterekhez, gazember, tönkretesszük, likvidáljuk…« – Kopfrkingl úr bánatosan elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Ezzel nemigen segítenék azokon a megtévedt, elaggott nyomorultakon, akik semmit sem értenek meg. – Kopfrkingl úr ismét bánatosan rázta a fejét, ugyanolyan bánatosan, mint az imént: – Sőt ellenkezőleg. Hitler azután még jobban üldözné őket – mondta magában. – Valami mást kell kitalálnom.”

Azután ellágyultan a jegygyűrűjére gondolt, amelyet otthon hagyott, mennyei sötét hajúja tenyerében, s eszébe jutott az is, hogy a mennyei valahogy csüggedt volt, feszélyezett, és Kopfrkingl úr futásnak eredt. A tornyon túl az útkereszteződésben, ahol villamosok és autók robogtak, egy rózsás arcú, fekete ruhás fiatal lányra figyelt fel, aki egy fiatalemberbe karolt. Csak futó pillantást vetett rá, aztán továbbszaladt, és szembetalálkozott egy idősebb szemüveges asszonnyal, aki alighanem valahol a közelben lakott, mert egy korsó sört vitt… aztán, a kereszteződésen túl, egy idősebb kövérkés emberkét pillantott meg, aki fehér keménygallért és piros csokornyakkendőt viselt, s egyik kezében valamiféle cédulákat szorongatott, másik kezét ökölbe szorította… Kopfrkingl úr továbbfutott, de az egyik utca sarkán egy pillanatra meglassította lépteit; a lámpa alatt egy szép nő állt. Szőke haja volt, és Kopfrkingl úr hallotta, amint valakinek, akit alig látott, az mondja: – Van, aki szódával issza, van, aki jéggel… – Aztán megint eszébe jutott a Casino, és oly gyors futásnak eredt, amennyire csak leváló cipőtalpa engedte.


11.

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

 

Kilenc nappal a zsidó városházán rendezett vacsora után beköszöntött március 15-e és vele együtt mindaz, ami ezen a napon és ettől a naptól kezdve történt. A birodalmi véderő betört az országba, a Vezér bevonult Prágába, a prágai váron és a házakon, talán még a krematóriumon is német zászló lengett… És Karl Kopfrkingl úr… Kopfrkingl úr, amikor éppen nem a munkahelyén tartózkodott, talán a prágai utcákon álldogált, és a német hadsereget nézte, a német feliratokat olvasta az üzleteken, talán elment a Gyümölcspiacra is, hogy elolvassa a cégtáblát Kádner úr könyvkötészete fölött, meg a Nekázanka utcába, hogy elolvassa a cégtáblát Holý úr képkeretező műhelye fölött, de egészen biztosan gyakran elnézett a Rǔžová utcába, hogy legalább a szemközti járdáról gyönyörködhessen a Casino háromlépcsős fehér márványbejáratában, amely a milliomosok villáira vagy a nagyon előkelő szertartástermekre vagy éppen bizonyos lenyűgöző, rejtélyes palotákra, afféle Ezüst tokokra emlékeztette… Aztán áprilisban, a Vezér születésnapja körül, végre abban a megtiszteltetésben részesült, hogy meghívták a Casinóba.

A fényűző teremben, amelyet szőnyegek, csillárok, tükrök és festmények díszítettek, egy asztalnál ült barátjával, Wilhelm Reinkével, a prágai Sicherheitsdienst vezető munkatársával és feleségével, Ernával, akinek ápolt bőre volt, s meglehetősen nagy fülbevalót viselt, katonatisztekkel és funkcionáriusokkal, azaz nem csak velük. A Casinóban kitűnő pincérnők, mixernők és társalgónők voltak, csupa szőke szépség. Kopfrkingl urat elbűvölte bájuk, ragaszkodásuk és eleganciájuk, elbűvölte minden, amit a Casinóban látott, hallott, amit evett és…

– Nem, köszönöm, de inni mégsem fogok… – mosolygott az asztal körül ülő urakra és hölgyekre –absztinens vagyok. Nem is dohányzom. Willi és Erna tudja. Sajnálom Prachař urat, aki a házunkban lakik, mert alkoholista, a fia, Vojtéch, talán örökölte apja beteges hajlamait. Az ilyen gyenge emberek különcök, képtelenek bekapcsolódni a holnapért vívott harcba. Persze, ez itt egészen más – jegyezte meg sietve, és az asztalon álló poharakra mutatott –, ez nem alkoholizmus. Különben is, senkit sem szabad fölöslegesen gyanúsítanunk, vagy ítéletet mondanunk fölötte, mindnyájunknak van hibája bőven. A tükrök és a festmények gyönyörűek – mosolygott a terem belseje felé –, mondhatnám, paradicsomi környezet. Az eljövendő boldog, igazságos rendben ilyennek kellene lennie az egész világnak – mondta mosolyogva, és tekintete végül megpihent a szőke szépségeken.

– Ez a hatalmunkban áll – mosolygott Willi –, a hatalmunkban, ha valamennyien teljesítjük kötelességünket. Rajtunk múlik, mindannyiunkon – folytatta –, külön-külön mindegyikünkön, hogy ne legyen a világon többé háború, nyomor, éhség, feldúlt családi élet, szerencsétlen házasság, ahogy te mondod… kizsákmányolás, szenvedés – mosolygott Willi – miért ne lenne ez megvalósítható már a földi életben, miért csak az öröklétben?… Avagy tán látsz itt valakit, aki szenvedne? – Willi szétvetette karját, és egy pillantást röpített a szőke nőkre, akik elnevették magukat, s Erna asszony is velük nevetett. – Látod, itt senki se szenved, és ha ez lehetséges most itt, a prágai német Casinóban, miért ne lenne lehetséges mindig és mindenütt: Varsóban, Budapesten, Párizsban, Brüsszelben, Londonban, New Yorkban… csakhogy ezt a Vezérnek ki kell harcolnia. Ha majd kiharcolja, akkor mindenütt így lesz, és a lovak se fognak szenvedni… – Willi odahajolt barátjához, Kopfrkingl úrhoz, és elnevette magát. – A birodalmi véderőnek – nevetett – nincs szüksége lóra, mint a világháborúban az osztrák hadseregnek, a birodalmi véderő gépesített, automatizált… De vannak ellenségeink, mein lieber Karl – mondta Willi.

– Minden nagy mű az ellenséggel vívott harcban születik – folytatta Willi –, ezzel számolni kell. Az emberek emberek, és nem angyalok, és a rossznak, ahogy mondod, az emberek a szülői… A Vezér megszüntette az egyik háborús tűzfészket, ezt a volt köztársaságot, de ez még nem jelenti azt, hogy nem akadnak itt kártevők. Hogy már megpihenhetünk babérjainkon. Hogy már behunyhatjuk szemünket, és nyugodtan alhatunk. Kártevők minden társadalmi rétegben akadhatnak, kártevők lehetnek a tudósok, művészek, írók… a csehszlovák hadsereg és rendőrség volt tisztjei, a papok… de közönséges takarítónők, szerelők, fűtők is vagy például kereskedők és igazgatók, mindazok az emberek, akik izgatnak, lázítanak, uszítanak… és ezért különösen veszélyesek, amíg nem tudunk róluk. Amíg nem tudunk róluk, nem helyezhetjük át őket más munkahelyre, nem tudjuk nyilvántartani, figyelni őket… Bűntettet követnénk el német nemzetünk és az egész emberiség ellen, ha tétlenül, ölbe tett kézzel néznénk aknamunkájukat… A krematóriumban te vagy az egyetlen emberünk, az egyetlen német, a kultúra egyetlen hordozója, az új rend egyetlen képviselője, sőt most már az NSDAP tagja is, rád kell támaszkodnunk, hát mondd csak, mi a helyzet ott nálatok…? – kérdezte könnyedén odavetve Willi, és a szőke hölgyek, Erna, a tisztek és funkcionáriusok Kopfrkingl úrra szegezték szemüket.

– Hogy mi a helyzet nálunk – bólintott Kopfrkingl úr elgondolkodva, és félretolta a borospoharat, amelyet valaki elébe tett –, kész tragédia… Olyan emberek vannak ott, akik semmit sem értenek meg… Március tizenötödike óta pedig, sajnos, még megátalkodottabbak, mint azelőtt… – Kopfrkingl úr felvetette a fejét, s látta, hogy mindenki őt nézi. Még tovább tolta a poharat, és így folytatta:

– Például Zajíc vagy Beran. Ellenségei a Birodalomnak és az új igazságos rendnek, egyébként már a Szudéta-vidék elfoglalását is kifogásolták; aztán ott van az udvari portán Vrána úr, azért ül ott, mert valami baj van a májával, nem sokat beszélek vele, de sajnos, még így is elég kedvezőtlen színben mutatkozik, akárcsak Lišková asszony, aki takarítónő volt nálunk, de már kilépett… a címét, sajnos, nem tudom, talán meg lehet állapítani:.. Pelikán úr, aki a szertartásteremben a vasfüggönyt kezeli, és az éterbe küldi az embereket… nos… ő még megjárja, vele egyelőre nincs baj… viszont az igazgató, a krematórium, vagyis az én Haláltemplomom igazgatója – folytatta, és Willi meg a többiek felnevettek, Kopfrkingl úr pedig megérezte, hogy ezzel a kifejezéssel megnőtt a tekintélye ebben a társaságban –, nos, az igazgató sem tanúsít helyes magatartást a Birodalommal szemben. „Minden németet elégetnék ezekben a kemencékben” – mondta egy alkalommal március tizenötödike után, Srnecnek hívják… Nem tudom, helyes-e, ha továbbra is igazgató marad… – nézett körül Kopfrkingl úr, és Willi meg a többiek bólintottak, s ő érezte, hogy egyetértenek azzal, amit mondott, és Willi így szólt:

– Elképzelhetetlen, hogy az maradjon. Szükségtelen megtartanunk, ha ott vagy te, és remekül érted a mesterséget… Karl Kopfrkingl, uraim – fordult Willi a tisztekhez és funkcionáriusokhoz –, húsz éve dolgozik a krematóriumban… – És amikor valamennyien bólintottak, és Kopfrkingl úr ennek láttán nyájasan elmosolyodott, Willi így folytatta: – És mi a helyzet a magánéletedben, mi van azokkal a szerencsétlen zsidókkal, akik kétszeresen értetlenek, érelmeszesedésben szenvedő, elöregedett nép fiai, és te kettőnek közülük még munkát is adsz…

Kopfrkingl úr megrázta a fejét, és így válaszolt:

– Tudom. – Aztán még arrább tolta a borospoharat, és folytatta: – Strauss úr, az ügynököm, jóravaló, rendes, érzékeny lelkületű ember, szereti a zenét, jól dolgozik, igazságosan kell ítélnünk… De lehet, hogy csak a haszonért dolgozik ilyen jól; egyébként cukorkában utazik. A protektorátussal és a németekkel nem ért egyet, ellenünk van. Rubinstein úr, a másik ügynök, szintén jóravaló, rendes, érzékeny ember, ő is szereti a zenét, ő is jól dolgozik, de alighanem szintén csak a haszonért, egy ágyneműcég utazója volt, no és a Vezért meg a Birodalmat ő sem szereti… Kicsoda? – mosolyodott el Kopfrkingl úr Willi újabb kérdésének hallatára, és tenyerével végigsimította homlokát. – Ó, Bettelheim doktor a házunkból. Nagyon jó ember – tenyerével megint végigsimította homlokát –, de persze ő sem ért meg semmit. Egyszer azt állította, hogy a németek erőszakot követnek el, és történelmet nem lehet erőszakkal írni. Az embereket csak ideig-óráig lehet hallgatásra kényszeríteni – Kopfrkingl úr végignézett az urakon és hölgyeken –, civilizált Európában élünk, a huszadik században… hát… a felesége sem szeret bennünket, s lehet, hogy az unokaöccsüket, Jant is megfertőzte ez a légkör, nagyon jóravaló fiú, szereti a zenét… A gazdasszonyuk, Anežka, öreg jótét lélek, nem zsidó, de nyilván ő is meg van fertőzve… karácsonykor lejött hozzánk megölni a pontyokat, mert én… – Kopfrkingl úr beletörölte kezét a szalvétába – mert én… ezt nem tudnám megtenni… – és Willi bólintott, odahívta az asztalhoz a szárnysegédjét vagy kijét, hozatott még bort, konyakot, barátjának, Kopfrkingl úrnak feketekávét, homárt, mandulát, és meghívott az asztalhoz még egy szépséget.

– Ha már a zsidóknál tartunk – mondta Willi Reinke, és Ernára meg az asztalnál ülő többi hölgyre és úrra pillantott –, magad is láthatod, miért nem szereti őket a Vezér. Azért nem szereti őket, mert semmit sem értenek meg, mert ellenségeink, és másokban is gyűlöletet keltenek velünk szemben. Magad mondod, a gazdasszonyuk, Anežka, nem zsidó, de ő is meg van fertőzve; megfertőzve, ez a helyes kifejezés, már hogyne lenne, amikor évek óta közös háztartásban él velük. A zsidóság egy szerencsétlen, eltévelyedett nép, amelyik a jövőben se fog bennünket megérteni, ne hidd, hogy át lehet nevelni őket, ne hidd, hogy rá lehet beszélni, meg lehet győzni őket, nem rendelkeznek ehhez a kellő agytekervényekkel… – Willi a homlokára mutatott – aggkori érelmeszesedésben szenvednek, ez pedig öröklődik. Amikor márciusban koldusnak öltözve ott ólálkodtál a zsidó városháza előtt, akkor is mérföldekkel fölöttük álltál. És amikor letetted a koldusmaszkot, megint Karl Kopfrkingl voltál, a germán, az árja, a tiszta germán vér, holott amikor ők levetik felsőruhájukat, akkor is ugyanazok a szerencsétlen nyomorult zsidók maradnak. Úgy van ez, mint a zenével, ahogy mondani szoktad. Vannak emberek, akik szegényen halnak meg, mert sohasem ismerték meg Liszt vagy Schubert szépségét. Ezek a szerencsétlenek pedig meghalnak anélkül, hogy megismerték volna a Nagynémet Birodalom erejét és szépségét. A múltban eleget szenvedtek, üldözték őket. Azt hiszed, csak úgy, minden ok nélkül? Hallottál valaha a pestisről? – mosolyodott el Willi, és ivott a konyakból –, a középkor ostoráról, amelytől százezrek haltak meg? Mi okozta a pestist, tudod-e? – mosolygott Willi, és Kopfrkingl úr végignézett a jelenlevőkön, és tekintete eléggé bizonytalanul, eléggé határozatlanul Ernán pihent meg… – Nos, megmondom – szólt Willi –, a mérgezett kutak. A zsidók megmérgezték a kutakat, hogy kiirtsák a keresztényeket; nem tudtad? De minket nem érdekel a múlt vagy a származás – Willi legyintett és nevetett –, ami volt, az volt, az már elmúlt. Azt állítod, mindannyian ugyanabból a porból lettünk, és ugyanazzá a porrá leszünk, s hogy az emberi hamvak között nincs különbség, márpedig te ebben a kérdésben szakértő vagy… És igazgatónak kellene lenned. Hiszen az életed értelme nem lehet az, hogy örökké koporsókat irányíts a hamvasztók felé, és a hőmérsékletet mérd… minket tehát nem érdekel a származás, hanem az eredmény. És az eredmények azt bizonyítják, hogy a zsidók a Vezér ellenségei, a mi ellenségeink, a Nagynémet Birodalom ellenségei. Útjában állnak a boldogságunknak, veszélyeztetik a Vezér európai rendjét, mindannyiunk küldetését, kiválasztottságát, a tiedet is. Egyes egyedeik csak látszólag jók, például a te Strauss urad vagy Rubinstein urad. Mindig azt mondtad róluk, hogy jóravaló, rendes emberek, de ma már magad is látod, hogy nem így van, s hogy csalatkoztál bennük. Még Bettelheim doktorban is, akit mindig annyira dicsértél. Ma már tudod, hogy ő is uszító, hogy megfertőzte az unokaöccsét is, ami nem érdekes, mert az ő ivadéka, de megfertőzte a házvezetőnőjét is, aki nem zsidó. Spártában, hölgyeim és uraim – mondta Willi a jelenlevők felé fordulva –, megölték a csenevész gyerekeket. Némely mimózalelkű ember ezt esetleg kegyetlenségnek tartotta. Pedig végeredményben óriási jótétemény volt, elsősorban a gyerekek szempontjából, hiszen az életben csak szenvedés várt volna rájuk… de ez a szokás az egész nemzet egészségét szolgálta, mert elősegítette Spárta fellendülését; és lám, milyen sokra vitte Spárta a történelemben! Bűntettet követnénk el a nemzet és az emberiség ellen – fordult barátjához, Kopfrkingl úrhoz –, ha nem igyekeznénk megszabadulni a nemkívánatos elemektől. Felelősek vagyunk a német nemzet és az egész emberiség boldogságáért. A közjóért. Minden részlet csak merő dekoráció vagy kiegészítő kellék, semmi több.

Willi elhallgatott, mintha valami mély értelmű államférfiúi beszédet mondott volna, az asztalnál ülő tisztek és funkcionáriusok mosolyogtak, Kopfrkingl úrra néztek, mintha az, amit az imént Willi mondott, az ő szájából hangzott volna el, és Kopfrkingl úr a kávéját kortyolgatta, és figyelmesen nézte őket, de nemcsak őket, hanem Ernát is meg a szőke szépségeket, azt az újat, aki néhány perccel ezelőtt érkezett, olyan szép volt, mint egy angyal, mint egy kiváló színésznő; Kopfrkingl úr körülnézett egy kicsit a teremben is, szemét végigjártatta a tükrökön, képeken… Willi pedig így beszélt:

– Az emberiség javát csakis az erő szolgálhatja, persze én a tiszta, egészséges, romlatlan emberiségre gondolok… igyál – tolta barátja elé a poharat, s amikor az nemet intett, mosolyogva kiürítette a magáét, és így folytatta: – A gyengék semmire se viszik; mutasd meg, hogy van benned erő, s a többi magától jön. A zsidókkal való érintkezés összeférhetetlen a német becsülettel. Itt… – intett kezével a terem belseje felé, a tükrökre és festményekre – csak tiszta, százszázalékos emberek vannak. A németség hordozói, akik arra hivatottak, hogy az új rend érdekében áldozatot hozzanak… nincsenek itt se csehek, se más szlávok… Ide hallgass, Karl… – Willi hirtelen lehalkította hangját, és a többiekre nézett – a te Mariéd, a te Lakméd anyja édes-kocsonyásan készítette a halat, idegen módra, ahogy mondtad, tudod, miféle mód az? Zsidó mód… – Es amikor Kopfrkingl úr kicsit meglepődött, Willi kijelentette:

– Hiszen a te Lakméd anyja zsidó volt!

Karl Kopfrkingl megdermedt.

– Lakmé – folytatta Willi, és ivott a pohárból –, a te fekete hajú Lakméd, akin mindenki észreveszi, hogy zsidó, azt mondta, amikor egyszer a német véredre emlékeztettem, hogy ti csak csehül beszéltek. A te fekete hajú Lakméd mindig nagy zavarban volt, és feszélyezve érezte magát, valahányszor nálatok jártam, és emlékeztettelek német voltodra. A te Lakméd mindig azt állította, hogy a név nem számít… persze, hiszen az anyját lány korában Sternovának hívták. A te Lakméd el akarta dugni előled a lapomat, amelyen a bokszmeccsre hívtalak benneteket, elrejtette a kredencben a tányérok mögé, persze, meg akarta akadályozni, hogy Milivel lássátok a Vezér kedvenc sportját. Csöppet sem lelkesedett, amikor ez év februárjában beléptél az SdP-be, pedig már legfőbb ideje volt, hiszen márciusban már bevonult a Vezér. Arról, hogy ti mindig csehül beszéltetek, nem te tehetsz, hanem ő, mert zsidó. Az, hogy nem érezted magadban a német vért, szintén nem a te hibád, hanem az övé, elfojtotta benned a németséget, mert zsidó. Hogy mit mondott, amikor márciusban koldusnak öltözve elmentél a Maislova utcába, azt nem tudom, és hogy mit mondott akkor, amikor fölvettek az NSDAP-be, azt nem is akarom tudni. Inkább az érdekelne, hogy mit mond majd, ha a gyerekeket német iskolába küldöd. De egy dolgot már ma is tisztán látok, azt, hogy milyen káros hatással van Milire. Az a fiú teljesen elpuhult, csaknem elnőiesedett, hát nem látod? Ilyen alattomban dolgoznak, gyerekkorától kezdve mételyezik az embert… nagyon érdekel, mint mondana, ha belőled… engedd meg… – Willi Reinke hirtelen felállt, és felálltak a többiek is – …engedd meg, hogy bemutassalak…

– Herr Kopfrkingl, köszönjük eddigi szolgálatait – mondta a magas rangú jövevény keményen –, önnek tapasztalatai vannak, becsülettel felhasználhatná őket… mint fajtiszta németnek, nem lehet közömbös az ön számára… tudja, mi az az Anforderung an die Reinheit des Blutes? Attól tartok, hogy nem tölthetné be azt a magas tisztséget, amit önre akarunk bízni, hogy nem teljesíthetné megtisztelő küldetését, amelyet vállalt, hogy önból… ha a tulajdon családjában… voltaképpen mióta nős, Herr Kopfrkingl? – mosolygott a magas rangú úr, és mindannyiuknak intett, hogy leülhetnek, s maga is leült… és Kopfrkingl úr…

– Tizenkilenc éve vagyunk házasok – felelte Kopfrkingl úr. – Az állatkertben ismerkedtünk meg a leopárd előtt, a ragadozók pavilonjában. Abban a pavilonban egy kígyóketrec is van – folytatta –, mindig eléggé furcsállottam, hogy egy kígyót is tettek oda, mind a mai napig ott is van, alighanem csak afféle dekoráció, illusztráció, merő kellék…

– Herr Kopfrkingl – bólintott a magas rangú úr –, a közönség és küldetésünk érdekében áldozatokat kell hoznunk. Jövő héten beszélni akarok a prágai Sicherheitsdienst főnökével és a birodalmi protektor úr titkárával, Boehrmann-nal… De előre félek, mit mond majd nekem… Valóban félek, hogy így nem töltheti be azt a magas tisztséget… így nem… – és a magas rangú úr rámosolygott Ernára és a szép szőkékre, arra is, aki olyan volt, mint egy angyal és mint egy kiváló színésznő, és Kopfrkingl úr is rámosolygott Ernára meg a szép szőkékre, és az, aki olyan volt, mint egy angyal és mint egy kiváló színésznő, hirtelen Kopfrkingl úr vállára támaszkodott, és aztán… aztán Kopfrkingl úr azt mondta:

  • Hiszen elválhatok tőle, uraim.

 

…………

Amikor fölemelkedtek foteljeikből, Willi és Erna megállt Kopfrkingl úrral egy meztelen nőt ábrázoló gyönyörű festmény előtt, amely a konyakkal és borral megrakott bárpulttal szemben, a terem ellenkező végén függött, és Willi, akinek a szolga átadta zsinóros, letűrt karimájú zöld kalapját, megszólalt:

– Igen, ez lenne a legokosabb. Elválni. Hiszen újból megnősülhetsz. Még egyszer, igaz? – mondta, s Ernára nézett, aki bólintott. – De Lakménak elsősorban azt kellene megértenie, hogy nem érdemel meg téged, hogy ez a házasság összeegyeztethetetlen a becsületeddel. A nemzetiszocialista ember becsületével. Emlékszel, amikor egyszer az a ti Bettelheim doktorotok… – mondta, és a meztelen nőt ábrázoló képre nézett – az egészsége felől érdeklődött… magad mesélted nekem, most már, persze, bizonyára megérted… Ez fajtalanság, Karl – és zsinóros, letűrt karimájú zöld kalapjára pillantott –, fajtalanság az egész, semmi más. Gyengék és alsóbbrendűek, Karl… – Aztán hozzátette még: – Sok szenvedés vár rá, Karl…

 

Kopfrkingl úr csak reggel felé tért haza a Casinóból, mindnyájan aludtak már. Az ebédlőben az ajtó fölött még ott lógott a nicaraguai elnök, az ablaknál pedig fekete zsinóron a táblázat, a legmagasztosabb menetrend és a nászmenetet ábrázoló kép: a felébredt és lábához dörgölőző macskát elkergette… majd egy ideig elnézte a családi fényképet a kis szekrény fölött, aztán kiemelte a könyvszekrényből a Tibetről szóló könyvet, leült az állólámpa alá, és olvasni kezdett. Hamarosan le-lecsukódott a szeme, és úgy tetszett neki, mintha a könyvból, amely az ölébe csúszott, valaki kilépne, belső látomás, gondolta, és lefeküdt aludni.


12.

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

 

Itt vagyunk – mondta Kopfrkingl úr a terebélyes zöld fák alatt hangtalanul belélegezve a levegőt, mintha titokban ki akarná tisztítani a tüdejét –, itt vagyunk. – Aztán végigsimította haját, amelyet meglengetett az enyhe szellő, a magasba mutatott, és így szólt:

– Micsoda magasság! Ha felérünk, hatvan méterrel közelebb leszünk az éghez. De hát ez semmiség –mosolygott Lakméra, akin sötét ruha volt, fehér csipkegallérral, Zinára, aki születésnapi fekete selyemruháját viselte, és a svájcisapkás Milire, aki jégrudat nyalt –, ez semmiség. Nagy dolgok mennek végbe, és nekünk meg kell értenünk őket. Ha nem rendeznek sétarepüléseket, ha nem láthatjuk Prágát repülőgépről, akkor legalább fölmegyünk oda, és megnézzük a várost hatvan méter magasból. Jobb hatvan méterről látni, mint sehonnan – mondta, és gondolatban hozzátette: „mint sehonnan vagy mint a föld alól vagy még nagyobb mélységből.” Azután intett a fejével, és felszólította drágáit, hogy lépjenek be.

Bementek a kerek előcsarnokba, amelynek menynyezetét sok vaspillér tartotta, kellemes hűvösség fogadta őket, elhaladtak két vaskorlát között, és már ott is álltak a falba épített pénztárnál. Az ablakocska mögött egy üres söröskorsó állt, mellette egy idősebb szemüveges asszony, aki fanyar mosollyal árulta a belépőjegyeket. Kopfrkingl úr megvette a jegyeket, és drágáival együtt a felvonó felé tartott.

– Liften megyünk föl? – kérdezte Mili bizonytalanul, és lenyelte az utolsó falatot a jégrúdból. Kopfrkingl úr bólintott.

– Liften megyünk föl – felelte –, csak nem félsz? Hiszen az semmi. – Aztán megint Milire nézett és megjegyezte: – Madame Tussaud sátra előtt is féltél, meg akkor is, amikor Willivel bokszmeccsen voltunk, de aztán meggyőződhettél róla, hogy semmiség az egész. Miért félnél?

A lift lejött, kinyílt, kilépett belőle egy idősebb kövérkés ember, fehér keménygallérban és piros csokornyakkendővel, elvette Kopfrkingl úrtól a jegyeket, és Kopfrkingl úr a drágáival együtt beszállt. A liftben egy kis szék volt, és a falon tükör lógott.

– Szép ez – mosolygott Kopfrkingl úr, amikor emelkedni kezdtek –, szép kis kalitka. Ha rácsok is lennének rajta – mosolygott Lakméra, aki valahogy csüggedten állt mellette –, akkor már csak a leopárd hiányozna… – A lift megállt, az idősebb kövérkés ember, a fehér keménygallérban és piros csokornyakkendővel, kinyitotta az ajtót, és Kopfrkingl úr a drágáival együtt kilépett egy körfolyosóra, amelynek fehér és színes ablakai nyitva voltak, úgyhogy enyhe szellő járta át a folyosót.

– Most – mosolygott Kopfrkingl úr – áldott városunk legmagasabb pontján vagyunk. Egy-két perc múlva olyan érzésünk lesz, mintha egy magas hegyen állnánk, és onnan figyelnénk az alattunk elterülő világot.

Mili és Zina az ablakhoz futott, oda, ahonnan a belvárosra nyílt kilátás, a Moldva egy szakaszára, az Óvárosra, a Nemzeti Színházra, Vinohradyra… Kopfrkingl úr Lakméval mögéjük állt. Baloldalt, a körfolyosó északibb részén, ahonnan a Malá Stranára, a várra, a Szent Vitus-dómra és Dejvicére lehetett látni, egy szép fiatal, rózsás arcú lány állt, fekete ruhában, s mellette valami fiatalember… A körfolyosó kanyarulatán túl, a szemközti, nyugati oldalon, ahová nem lehetett odalátni, mert a liftakna a folyosó közepén helyezkedett el, kisebb embercsoport gyűlt össze. Suttogás, fojtott hangú beszélgetés hallatszott onnan.

– Hát ez Prága – mondta Kopfrkingl úr, elfordítva tekintetét a fiatal, rózsás arcú, fekete ruhás lányról, aki tőle balra állt –, úgy fekszik alattunk, mintha a tenyerünkön tartanánk. Mintha egy magas hegyen állnánk, és onnan figyelnénk az alattunk elterülő világot. Ott van a Moldva, a Károly híd, a Nemzeti Színház – mondta –, az a két torony ott, az a Týn-templom; a zömökebb torony, amelyik közelebb van hozzánk, az óvárosi városháza, mögötte pedig ez a csonka tetejű a Lőportorony… Amott az a Nemzeti Múzeum, és mögötte az a nagy modern épület Vinohradyn az Úr Legszentebb Szívének temploma. Mili – fordult Milihez –, nézd csak meg ezt az üveget… – és ujjával a füstsárga üvegből készült ablaktáblára mutatott, és amikor Mili odanézett, így folytatta: – Ennek az üvegnek a színe hasonlít a mi hamvasztóink kisablakainak színére. S azok a világ legszentebb ablakai, mert be lehet nézni rajtuk egyenesen az Úristen konyhájába, abban a pillanatban, amikor a lélek elválik a testtől, és fölrepül az éterbe. Lássuk csak, milyen ezen az üvegen keresztül a mi Prágánk – hajolt Kopfrkingl úr az ablaktáblához, és lenézett rajta, majd ismét fölemelte fejét, és azt mondta: – Valóban. A mi Prágánk gyönyörű.

Néhány lépést tettek balra, észak felé, oda, ahonnan a Malá Stranára, a várra, a Szent Vitus-dómra és

Dejvicére nyílt kilátás, a fiatal, rózsás arcú, fekete ruhás lány és a fiatalember, akik az imént még ott álltak, szintén előrement, nyugat felé, ahonnan a stadionra és Košiřére lehetett látni. A kis embercsoport a körfolyosó kanyarulatán túl, a szemközti oldalon, ahová nem lehetett odalátni, nyilván szintén előrement egypár lépéssel, mert most sem volt látható senki, minthogy Kopfrkinglék ismét a körfolyosó ellenkező oldalán voltak, a kanyarulaton túl, de ezúttal a déli oldalon. Ismét csak suttogás és fojtott hangú beszélgetés hallatszott abból az irányból.

– Látjátok, ott a Hradzsin a Szent Vitus-dómmal – mutatott ki Kopfrkingl úr a sarkig nyitott ablaktáblán -, a cseh királyok és elnökök vára. Nézd meg ezen az üvegen keresztül – mondta Milinek, a füst-sárga üvegre mutatva, s amikor Mili keresztülnézett az üvegen, hozzátette: – És az a világos, széles, oszlopos épület balra, amelyik előtt annyi autó áll, a Černín-palota, a volt külügyminisztérium. Most a birodalmi védnök, Freiherr von Neurath úr székháza. Látod, drága, a palota tetején – mosolygott Kopfrkingl úr Lakméra, aki valahogy csüggedten állt mellette – látod, drága, a palota tetején a birodalmi zászlót? A mi birodalmi zászlónkat – mosolygott Lakméra, és Milihez fordulva azt mondta: – Nézd meg az üvegen keresztül.

– Ott vannak az Alpok – hangzott most a kanyarulaton túli, szemközti oldalról egy fojtott hang –, ott van Salzburg…

– Ne beszélj bolondokat, kérlek – felelte egy dühös férfihang –, miféle Alpok, miféle Salzburg! Nem az Alpokat látod, hanem egy sziklát Podolíban. És amit Salzburgnak nézel, az Bránik! Nem moziban vagy, hanem kilátótoronyban…

Kopfrkingl úr kidugta kezét az ablaknyíláson, kicsit meglóbálta, és azt mondta:

– Odakint kellemes lanyha szellő leng. – Azután tekintete megpihent a Szent Vitus-dóm tornyán.

– Ott van a Říp? – kérdezte Mili, és Kopfrkingl úr bólintott. – Igen, a Říp – bólintott újból –, a Říp, ahol a cseh monda szerint Čech ősatya megtelepedett. De ez csak monda – mosolygott, és visszahúzta kezét az ablaknyílásból –, mítosz, képzelgés. Olyasvalami, mint március hatodika, Mózes ősatya születésének és halálának napja… – mosolygott Lakméra, és röpke pillantást vetett felesége fekete hajára… – Ríp mögött, a távolban, az Óriás-hegység látszik – mondta –, és azon túl van a Birodalom.

Aztán megint néhány lépést tettek balra, nyugat felé, oda, ahonnan a kilátás a stadionra és Košiřére nyílik, a fiatal, rózsás arcú, fekete ruhás lány és a fiatalember szintén előrement, dél felé, ahonnan Smíchovot, Bránikot, Podolít lehetett látni. A kis embercsoport a kanyarulaton túl a körfolyosó szemközti oldalán nyilván szintén pár lépést tett előre, mert megint a kanyarulaton túl, az ellenkező oldalon volt.

– Ott van a Masaryk stadion – mutatta Kopfrkingl úr – most elhagyott és üres, mint az én Haláltemplomom udvara kora reggel, mielőtt megkezdődik a munka. Tavaly pezsgett benne az élet, országos Sokol-tornaverseny volt, vajon mikor lesz a következő… – mosolygott Kopfrkingl úr. – Tudom, a stadiont se hívják már Masaryk stadionnak, megváltoztatták a nevét. Nincs mit tenni – mosolygott –, vannak nevek, amelyek nem állnak helyt minden időben, még ha a név nem is számít, ahogy te mondod… – mosolygott Lakméra. – Lehet, hogy a stadiont ma Baldur von Schirach stadionnak hívják. Ejha – kapta fel Kopfrkingl úr a fejét, mert az volt az érzése, hogy az ablaknyíláson át valami távoli zenét hall, aztán Strahov felé mutatott, ahol az egyik utcán a házak és a park között minden fekete volt, s ez a feketeség, mint egy kígyó, lassan, lassacskán kúszott előre. – Temetés – állapította meg Kopfrkingl úr, és kezét kidugta az ablaknyíláson –, temetési menet, látjátok, isteniek… Látod, felhőntúli – fordult Lakméhoz –, nézz le jobban… látod? A Malvazinkyra viszik a halott nőt, van ott egy temető. Szegényke, a földbe kerül…

– Nem tudtam – mondta Zina –, hogy a zenét ilyen messziről is lehet hallani. Hogy lentről ilyen magasra száll föl.

– Csendes, derűs idő van – és Kopfrkingl úr jobbra-balra forgatta kezét az ablaknyílásban –, a finom, lanyha szellő errefelé fúj. Ha a szellő mifelénk fúj, akkor halljuk a zenét. Kár, hogy nem lehet jobban látni – és Kopfrkingl úr visszahúzta kezét az ablaknyílásból, s ernyőt csinált belőle – a koporsót. Csak néhány gyászhuszárt látok, bóbitás lovakat…

– Mintha Spalatót látnám – szólalt meg a kanyarulaton túl az előbbi női hang –, ott a tenger is.

– Ne locsogj, kérlek – sziszegte az előbbi férfihang –, hiszen sohasem voltál ott. Es az nem Spalato, hanem Hloubětín. Nem vagy panoptikumban, kilátótoronyban vagy…

Ismét egypár lépést tettek balra, Kopfrkingl úr, Lakmé, a gyerekek, dél felé, oda, ahol a kilátás Bránikra, Podolíra, Smíchovra nyílik, a fiatal, rózsás arcú leány és a fiatalember szintén előrement, kelet felé, ahonnan a belvárost lehetett látni, s a kis csoport a kanyarulaton túl, a szemközti oldalon nyilván szintén továbbhúzódott. Kopfrkingl úr ismét megszólalt:

– Ott van Bránik, Podolí, Smíchov. Az a nagy épület a magas kéménnyel a smíchovi sörgyár. De én nem iszom sört – mondta –, absztinens vagyok. Az ott fönt Barrandov – mutatott a sziklára, és másik kezével beárnyékolta szemét, mert éppen szemben állt a nappal –, mindenféle kövületeket találtak arrafelé. Olyan borzasztóan régi kövületeket – mosolygott Lakméra –, hogy ha azok a lények még élnének, érelmeszesedésük lenne… Bogarak, lepkék, trilobiták kövületeit – mosolygott, és kidugta kezét az ablaknyíláson a napra. – Nézd meg jobban, mennyei, ne félj. Odakint finom, lanyha szellő fújdogál – rázta meg a kezét a levegőben, és ujján megvillant a gyűrű.

– És ott van a Szent Hegy – kiáltotta a női hang a kanyarulaton túl –  és az a zöld templomtorony, ott a házak között, Jeruzsálem, és ott, ahol azok a fehér felhők úsznak, ott van a mennyország…

– Ne hülyéskedj, kérlek – förmedt rá a férfihang –, miféle Szent Hegy, mondom, hogy az a Říp, és miféle Jeruzsálem, tudod, hogy Bohnice van ott, Bohnice, a bolondokháza – sziszegte felháborodottan a hang. – Ha nem hagyod abba, akkor…

– Hát megint itt vagyunk – mosolygott Kopfrkingl úr, amikor a körfolyosón mindenki megint egypár lépést tett balra, és Kopfrkingl úr a drágáival ismét azon a helyen állt, ahonnan a belvárost lehetett látni, a Moldvát, az Óvárost, a Nemzeti Színházat, Vinohradyt… –, hát megint itt vagyunk. Mintha a legmagasabb hegyen állnánk, és onnan figyelnénk az alattunk elterülő világot. A lábunk alatt… – mosolygott Kopfrkingl úr, aztán ismét kimutatott, és azt mondta: – Ott a Nemzeti Színház, a Nemzeti Múzeum, az a nagy, fehér csempézett épület Žižkovon a Nyugdíjintézet… Ha ezt a mi Marinunk, a későbbi kedves nyugdíjügyi miniszter, aki ott függ az ebédlőnk ajtaja fölött, láthatná… ott valahol a Týn-templom tornyai mögött van a Gyümölcspiac… és a Lőportorony mellett, kicsit errébb, a Nekázanka utca… És nézzétek, ott az Óvárosi tér, a Ferencváros, a prágai piactér, a pellengér… – mutatott az üveg mögé, és a gyűrű megcsillant az ujján – és ott valahol, a múzeum mögött, a Rúzová utca… és a mögött a két gömbölyű aranyozott kupola mögött, amelyik úgy fénylik… ott, ott Vinohradyn… – mutatta, és kezén megcsillant a gyűrű – te nem tudod – mosolygott Lakméra –, hogy az micsoda? Hisz az a vinohradyi zsinagóga, a legnagyobb zsidó templom Prágában, igazán nem tudod? – nézte mosolyogva Lakmé fekete haját –, te sosem voltál még ott?… és valahol azokon az aranyozott, gömbölyű kupolákon túl… van az én Haláltemplomom. Sajnos, innen nem látni, mert egy domb eltakarja, innen, sajnos, nem látni, de az a fő, hogy ott van. Nézz át az üvegen, Mili – biztatta a fiút.

– Itt minden inog – mondta az asszony a kanyarulaton túl –, hiszen ez egy hinta!

– Ne bomolj, mi inogna itt – huhogta a férfihang –, itt minden vasból van. Nem búcsún vagy, hanem kilátótoronyban.

– Gyertek még ide – mondta Kopfrkingl úr, és egy lépést tett balra, mintegy a vár felé, de nem egészen, a szép, rózsás arcú, fekete ruhás lány a fiúval szintén előrement, mintegy Strahov felé, de szintén nem egészen, és Kopfrkingl úr megint kidugta kezét az ablaknyíláson.

– Valahogy himbálózik az egész – mondta az asszony a kanyarulaton túl –, érzem. Himbálózik az egész. A végén még ledől.

– Pont most fog ledőlni – fortyant föl a férfihang –, pont most, amikor te itt vagy. Száz évig kibírta, de pont ma, a te tiszteletedre le fog dőlni! Ilyen mázlim nem lehet nekem! – Aztán még dühösen hozzátette:

– Itt minden vasból van, nem viaszból, te ostoba, nem vagy bokszmeccsen! Kilátótoronyban vagy!

– No és ott – szólt újra Kopfrkingl úr –, ott megtörik a folyó. Arra van Hloubětín, és valahol ott kellene lennie a Kateřinská utcának… – mondta maga elé mutatva – nem látni innen. Biztosan nagyon kis utca, sohasem jártam ott. Csak a II. kerületi Kateřinská utcát ismerem.

– Még egy-két lépés – mondta Kopfrkingl úr kisvártatva, s néhány lépéssel balra ment, ahonnan a Hradzsinra nyílt kilátás, és a rózsás arcú, fekete ruhás lány a fiatalemberrel szintén néhány lépéssel arrább ment, a stadion felé… –, és megint a Hradzsin, a Szent Vitus-dóm, a cseh királyok és elnökök vára… és az a világos, oszlopos, széles épület, amelyik előtt annyi autó áll, az a Černin-palota, a volt külügyminisztérium, most a birodalmi védnök, Freiherr von Neurath úr székhelye. Látod, drágám, a palota fölött – mosolygott Lakméra, és kinyújtotta kezét az ablakon –, látod, hogyan lobog a birodalmi zászló?… Nézd meg jobban, ne félj… – mondta, és meglóbálta a kezét. – Milyen lanyha a szellő. Jó a madaraknak – nézett Lakméra –, hogy röpködhetnek benne…

– Én nem tudok lemenni – mondta hangosan az asszony a kanyarulaton túl –, elszédülök.

– Nem kell lemenned – fakadt ki a férfi –, levisz a lift.

– Hát jár a lift? – kérdezte az asszony –, ne beszélj ilyeneket, kérlek. Miféle lift járna itt, nem vagyunk Nyujorkban. A Rajchban vagy.

– Ne lefetyelj már – kiáltotta a férfi dühösen, és valamit a padlóhoz vágott –, miért ne járna a lift? Hát nem azzal jöttél fel? Hát nem az hozott fel bennünket? Vagy talán gyalog másztál ide?

– A temetési menet már befordult – mondta Kopfrkingl úr, amikor néhány lépéssel még nyugatabbra ment, ahonnan jobban látszott Strahov, s a fekete ruhás, rózsás arcú lány a fiatalemberrel szintén előrement kicsit, dél felé… –, a temetési menet befordult. A házak és a park között húzódó utca, amely fekete volt tőle, már üres, a menet a temetőhöz közeledik. De nem Malvazinkyra mennek, hanem inkább Břevnovba. Szegény nő – tette hozzá –, talán öngyilkos lett.

– Honnan tudod, apám – kérdezte Zina –, hogy nő volt?

– Az ember rájön valahogy – mosolygott Kopfrkingl úr –, megérzi. Már a zene is, amit az imént hallottunk, azt jelzi – mosolygott. – Szegény teremtés, hosszú ideig tart majd, mire feloszlik. Legalább húsz évig. A hamvasztókemencében csak hetvenöt perc kellene neki.

– Kificamítom a lábam, te pedig agyonvered magad – sipította az asszony a kanyarulaton túl –, ez csigalépcső! Inkább nyomd jól a fejedbe a kalapot, mert lerepül.

– Mit jár a szád folyton – kiabálta a férfi most már magából kikelve, és megint földhöz vágott valamit, hogy csak úgy döngött –, megmondtam már, hogy itt van a lift, ott ni… – csapott a falra – lifttel mégy le, ahogy feljöttél, és punktum. De most már ne kelepelj – kiáltotta –, mert tudod, mi van a hátunk mögött! A te Jeruzsálemed… – mondta fenyegetően.

A körfolyosó közepén valami megcsikordult, a lift éppen most ért fel, két utas lépett ki az ajtaján, mögöttük megjelent az idősebb kövérkés ember, fehér keménygallérban és csokornyakkendó’ben, és bekiabált a folyosóra:

– A lift lefelé nem szállít utasokat, vegyék igénybe a kettes számú lépcsőt – és bekattantotta az ajtót.

– Na tessék – kiáltott fel az asszony a kanyarulaton túl –, tessék! Mit pofáztál, látod, hogy gyalog megyünk le, te… – és kirohant a kanyarulat mögül, fején tollas kalap volt, nyakán gyöngysor, körülfutott a folyosón, egy kövérkés emberke, keménykalappal a fején, botját ütésre emelve utána iramodott, az asszony kétszer körülfutotta a folyosót, a padló érezhetően remegett tőle, az emberke egypár lépéssel mögötte rohant, aztán az asszony a kettes számú lépcsőhöz szaladt, és nagy robajjal vágtatott lefelé… A kövérkés ember levette a kalapját, előhúzta a zsebkendőjét, és odaszólt a körfolyosón állóknak:

– Tisztára bolond. Jeruzsálemet látta innen, meg valami mennyországot, azt hitte, hogy itt az égben van. Örökösen ilyeneket művel nekem. Nem megyek vele többé sehová. – Megtörülte homlokát a zsebkendőjével, miközben a sebesen rohanó léptek zaja egyre halkult a lépcsőn. – Bezáratom a bolondokházába. Oda ni… – mutatott Bohnice felé.

– Semmi, semmi – mondta Kopfrkingl úr sietve, amikor Mili odafordult hozzá, és nyilván mondani akart valamit, Zina is meg akart szólalni, s talán Lakmé is, aki eléggé csüggedt volt –, az a hölgy, úgy látszik, elszédült. Ez előfordul, ha az ember túl magasan van. De nem vagyunk az égben – mosolygott szomorúan –, mert akkor nem lenne itt szenvedés, és angyalok vennének körül bennünket. Halál se volna, és átlényegülés sem. A hölgy majd lecsillapszik – fűzte hozzá –, lecsillapszik, ha leér. Odalent… – Kopfrkingl úr lenézett a hatvanméteres mélységbe, aztán ujjával valahová Dejvicén túlra mutatva így szólt: – Ott van Suchdol… – aztán hátranézett a szép, rózsás arcú, fekete ruhás lányra és a fiatalemberre, és kijelentette: – Nos, felhőntúliak, lassan mi is lemegyünk…

A kettes számú lépcsőhöz mentek, és lassan elindultak rajta lefelé. Elöl Zina haladt, fekete születésnapi selyemruhájában, utána Mili, aki egyik kezével görcsösen a korlátba kapaszkodott, másikkal a svájcisapkáját fogta, és lassacskán rakta lábait egymás elé, mögöttük Lakmé, sötét ruháján fehér csipkegallérral, szintén fogózkodva… és leghátul Kopfrkingl úr.

– A fal, amely körülvesz bennünket, és akadályozza kilátásunkat – mosolygott az előtte lépkedő Lakmé fekete hajára –, ebben a magasságban mintha lehullt volna. Olyan itt, mintha a legmagasabb hegyen állnánk, ahol az egész világ a lábunknál hever. – Aztán így folytatta: – A halál szép és becses dolog, de biztosítani kell az elhamvasztás lehetőségét. Nehogy úgy járjunk, mint az a szegény nő, akit most Strahovról a temetőbe vittek. Akinek biztosítva van, hogy elhamvasztják, annak semmitől se kell félnie, az félelem nélkül halhat meg – mosolygott az előtte lépkedő Lakmé fejére, és aztán a vaspillérek között lenézett a még most is majdnem hatvanméteres mélységbe, mert még csak a lépcső elején álltak, kidugta a kezét a finom, lanyha szellőbe, és azt mondta: – Jó ugrás esne innen.

Lent az előcsarnokban, a korlátnál, a pénztár közelében egy idősebb szemüveges asszony egy apróra tört kalaptollat és egy szétszakadt gyöngysor darabjait szedegette föl a földrót.


13.

 

TIZENHARMADIK FEJEZET

 

Ma nem jöhettem be idejében – mondta Kopfrkingl úr eléggé szárazon, de nem udvariatlanul Srnec igazgatónak, egy-két nappal a Casinóban eltöltött este és a kilátótoronyban tett kirándulás után az igazgatói szobában –, váratlanul részt kellett vennem egy tárgyaláson. – Az igazgató Kopfrkingl úrra nézett, és nem szólt semmit, egyetlen arcizma se rándult, szeme se rezdült. Kopfrkingl úr könnyedén meghajolt, és kiment az irodából. „Az igazgató – tűnődött a lépcsőn, útban az öltöző felé – kellemetlenül érzi magát, mintha sejtené, hogy történik valami körülötte. Hogy gondolkodnak, beszélnek róla. Hogy már nem marad itt sokáig. Nem rossz ember – mondta magában –, de ez vajmi keveset számít. Ilyen helyeken nem lehet kártevőket megtűrni. Ilyen helyeken senki se tűrne kártevőket, ez magától értetődik, ez emberi dolog. Amit a németek elégetéséról mondott, az…” Kopfrkingl úr hevesen megrázta a fejét, tenyerével eltakarta szemét, aztán meggyorsította lépteit, hogy minél előbb az öltözőben legyen. Belépett és átöltözött. A hamvasztó-kemencéknél rámosolygott Zajícra és Beranra, akik szótlanul és ridegen figyelték a hőmérőket, a mikrofonon át a szertartásteremból idehangzott a Csehország, szép Csehországom…, megkérdezte tőlük, hol van Dvořák úr, és Zajíc a fejével a folyosó végébe, az előkészítő felé mutatott.

– Igazítsa meg rajta a ruhát – mosolygott az előkészítőben Dvořák úrra, aki egy nyitott koporsó előtt állt, és virágokat helyezett a benne fekvő holttestre. Kopfrkingl úr közelebb lépett hozzá, és azt mondta: – Bűbájos, és gyönyörű a ruhája, fekete selyemruha gallérral, hát persze. A koporsóba az emberek rendszerint a legjobb ruhájukat veszik fel. Előfordul, Dvořák úr, hogy olyan ruhát öltenek, amely mindössze egyszer-kétszer volt rajtuk életükben. A koporsóban, Dvořák úr, mindenki szép akar lenni.

Aztán azt mondta:

– Ez itt Vomáčková kisasszony. Bort és más szeszes italt árult egy büfében. Szerencsétlen kisasszony… Néhány perc múlva a kiállítási terembe kerül, Pelikán úr majd átviszi. Ez a koporsó – mutatott Kopfrkingl úr a hetes számú koporsóra, amelyik már le volt szögezve – le van szögezve, ezt már nem állítják ki, egyenesen a szertartásterembe megy, fertőző eset volt. Kalous úr… Maga már alig dohányzik, Dvořák úr, igaz? – Kopfrkingl úr elmosolyodott, és a vasrúdra nézett, amely az előkészítő függönnyel eltakart falmélyedésében ott feküdt a földön. – Úgy látszik, már megszokta a munkánkat. Már jön Pelikán úr – mutatott az ajtóra, és amikor Pelikán úr bejött a kiskocsijával, Kopfrkingl úr még egy pillantást vetett a koporsóban fekvő, virággal díszített kisasszonyra, intett Pelikán úrnak, és azt mondta: – Lehet. Vomáacová kész…

Amikor Kopfrkingl úr elindult hazafelé, a portásfülkéből előmászott Fenek úr.

– Kopfrkingl úr – emelte Kopfrkingl úrra lágy tekintetű, könnyes szemét, és hangja meg keze, a hosszú körmű kisujjával, remegett –, mi van a morfiummal…?

– Fenek úr – felelte Kopfrkingl úr elég nyersen,és megállt –, ha nem hagyja abba a zaklatást, akkor följelentem a rendőrségen. Tudja, hogy a morfinizmust büntetik. A morfinizmus romlottság, és összeegyeztethetetlen az ember becsületével. Egy szót se halljak többé erről, különben beszállíttatom a bolondokházába. – Aztán ránézett Fenek úrra, aki csaknem megtántorodott, és már valamivel barátságosabban így folytatta: – Semmit se kap tőlem, Fenek úr, védem az egészségét. Ha magának nincs esze, akkor legalább nekem legyen. Nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon az élete. Becsületes és egészséges ember vagyok. Nem iszom alkoholt, nem dohányzom, absztinens vagyok, és látja, mégis élek. Ne molesztáljon többé.

Fenek úr megsemmisülten bújt vissza a portásfülkébe.

„Lám, lám – gondolta Kopfrkingl úr, és kilépett az épületből az udvarra –, megint kimutattam egy kicsit az erőmet, és ő megrémült tőle. Lám, lám, milyen sokat segíthetünk az emberiségen erővel, jellemmel. A gyengék és alacsonyrendűek a társadalom koloncai, nem veszik ki részüket a holnapért vívott harcban.” Az udvari portán megpillantotta Vrána urat, aki azért ül ott, mert valami baj van a májával, és Kopfrkingl úrnak az volt az érzése, hogy amikor Vrána úr észrevette, hátat fordított neki.

Amikor hazaért, és belépett az ebédlőbe, a mennyei az ablaknál állt a nászmenetet ábrázoló kép és a kis táblázat, a legmagasztosabb menetrend alatt. Kopfrkingl úr csak rámosolygott fekete hajára, s közben szánalmat érzett. Aztán rajtakapta Milit, amint az ebédlőben függő kis tükörnél valamit el akar rejteni. Fél szemmel látta, hogy az a valami egy fénykép, s azt mondta magában: „Lám csak, ez az élet. Nemcsak Zinuska és Míla úr, hanem már Mili is, no persze, a gyerekek serdülnek, nőnek…” – A rádióhoz ment és bekapcsolta.

– Szegény Fenek úr – kezdte –, megint morfiumot kért tőlem. Gyenge, elpuhult, elintézett ember… A morfinizmus romlottság. Vajon Prachař úr még mindig iszik-e, és az a szerencsétlen Vojta… Prachařová asszonnyal már talán egy éve nem találkoztam… – Aztán a rádióban felhangzott Almaviva édes cavatinája A sevillai borbélyból, amelyet a gróf az erkély alatt énekel Rosinának… És Kopfrkingl úr megfordult, odament Milihez a kis tükör mellé, s kinyújtotta a kezét. – No, mutasd meg a szerelmedet – tartotta tenyerét –, az első szerelmedet, hadd lássuk, milyen… – Mili egy kicsit vonakodott, de aztán odanyújtotta neki a fényképet. Nem lányt ábrázolt, hanem az ökölvívó hentesinast.

– Ez az a hentesinas – hebegte Mili, és a macskára nézett –, tudod, az a bokszoló.

Egypercnyi csend után Kopfrkingl úr elmosolyodott és megkérdezte:

– Hogy szerezted ezt a képet? Ti ismeritek egymást?

– Ott azon a meccsen elküldtél a műsorért, hogy megtudjam, ki áll szorítóba… – felelte Mili, aztán akadozva elmondta, hogy már kétszer volt az Ifjúsági Klubban, edzésen.

–  „Álljatok közénk” – mondta Mili –, ez volt azon a papíron… Tudod, azon a röpcédulán – folytatta –, jelentkezési íven, amit Reinke mérnök úr adott…

– De hát ez remek, Mili, hogy egy bokszolóval barátkozol – jegyezte meg kis idő múlva Kopfrkingl úr, és azt gondolta, hogy ha egy bokszolóval barátkozik, akkor talán mégsem olyan tutyimutyi, nőies, ahogy Willi állítja, talán kilábal az elpuhultságból, és hangosan így folytatta: – Keménynek kell lenned, Mili, bátornak, százszázalékos férfinak, hiszen német vér folyik az ereidben. Az én vérem… – tette hozzá összevont szemöldökkel. – A vakáció után átiratkozol a német gimnáziumba. Hát persze – mosolygott az elképedt, csüggedt Lakméra, aztán megint Milihez fordult, aki a macskát nézte, és tovább beszélt:

– Bokszolóval barátkozni határozottan jó dolog, a boksz harci sport, ein Wettkampf, a Vezér az egyik legjobb sportnak tartja. Csak ne csavarognál annyit folyton, Mili. Jobb lenne, ha a hídig se járnál. És vajon szorgalmasan tréningezik-e a te ökölvívód? – mosolygott, visszaadva a fiúnak a fényképet, és amikor Mili bólintott, megkérdezte: – És mit mond neked, miről beszélgettek, ha együtt vagytok…?

Aztán elborzadva hallgatta, hogy mit mond a bokszoló Milinek, s miről beszélgetnek, ha együtt vannak. Hogy miért tréningezik olyan szorgalmasan? Hogy miért tanul olyan szorgalmasan bokszolni? Hogy miért fontos, hogy a csapásai „üljenek”? Azért, mert a németek betörtek az országunkba. Mert erőszaktevők. Mert elvették a szabadságunkat. És Mili, amikor ezeket mondta, úgy nézett maga elé, majd a macskára, mint egy birka, és Kopfrkingl úr legyőzte önmagát, és szomorúan megrázta a fejét. „Arra, hogy megmagyarázzam neki, még van idő – gondolta, és Milire nézett –, nemsokára megmagyarázom neki, a lelkére beszélek, meggyőzöm.” És odament a rádióhoz, amelyből éppen Almaviva Rosinához énekelt édes dalának vége hangzott, és könnyedén eltolta a lába alatt ténfergő macskát.

 

Pünkösd előtt a Gestapo letartóztatta a krematóriumban Zajícot és Berant, aztán Srnec igazgató került sorra. „A Gestapo intézkedése – gondolta Kopfrkingl úr, az NSDAP színnémet lelkű tagja – elég keménynek látszik. De hiába, ennek így kellett történnie. Embermilliók boldogsága forog kockán. Bűntettet követnénk el a nemzet ellen – gondolta Kopfrkingl úr –, bűntettet az emberiség elien, ha nem szabadulnánk meg a kártevőktől, ha ölbe tett kézzel néznénk aknamunkájukat.” – A Gestapo tehát a krematóriumban letartóztatta Zajícot, Berant és Srnec igazgatót… Mili és Zina pünkösdre elutazott a jó slatiňanyi nagynénijükhöz, akit, ha katolikus volna, halála után szentté avatnának, s aki már ma is szent… Egy csokor liliomot vittek neki; ez éppen azokban a napokban történt, amikor Kopfrkingl úr életében jelentős fordulat volt várható: az előléptetéséről döntöttek.

– Mennyei – mondta Kopfrkingl úr Lakménak az ebédlőben –, a gyerekek elutaztak pünkösdre a slatifianyi nagynénijükhöz, ahhoz a jótét lélekhez, aki már életében is szentnek mondható… és mi egyedül vagyunk. A krematóriumban letartóztatták Zajícot, Berant és Srnec igazgatót… isten a megmondhatója, miért, nyilvánvalóan a Birodalommal, a német nemzettel, az emberiséggel szemben tanúsított ellenséges magatartásuk miatt… Mi van – mosolygott Lakméra, aki nagyon megrémült –, mitől félsz? Attól, hogy letartóztatták Zajícot, Berant és az igazgatót? Légy nyugodt, nem esik bántódásuk, mi bajuk lenne, áthelyezik őket egy másik munkahelyre, ennyi az egész… – Aztán így folytatta: – Srnec úr helyébe engem akarnak kinevezni igazgatónak. Azért akarnak kinevezni, mert szakember vagyok… Mit szólnál hozzá, drágám, ha most, amikor így kettesben vagyunk itthon, átöltöznénk ünneplőbe, és egy szép kis családi ünnepélyt rendeznénk magunknak? Persze bor nélkül, hiszen én absztinens vagyok… és aztán megfürdünk majd a mi gyönyörű fürdőszobánkban, ahogy a rómaiak tették lakomák után. Nincs most véletlenül a mi mennyei lakodalmunk évfordulója? – mosolygott gyengéden –, vagy legalább boldog összeismerkedésünk évfordulója, emlékszel, az állatkertben a leopárd előtt… Nincs, persze, de tegyük fel, hogy van… gyere… – Kopfrkingl úr karon fogta Lakmét, és kikísérte a konyhába, hogy valami ennivalót készítsenek együtt.

Estefelé, amikor az étel elkészült, Kopfrkingl úr megkérte Lakmét, vegye föl a fehér csipkegalléros ünnepi sötét selyemruháját, és amikor Lakmé átöltözött, bevezette feleségét az ebédlőbe, leültette az asztalhoz, behozta a szendvicseket, mandulát, kávét és teát, bekapcsolta a rádiót, és ő is asztalhoz ült.

– Hallod, mennyei – mosolygott gyöngéden –, mit játszanak? A kórust és basszust éneklik Donizetti Lammermoori Luciájából. Érdekes. Olyan tökéletes temetési zene, és nálunk mégis oly ritkán játsszák. Aki ezt játszatná el magának a szertartástermünkben, annak valóban nagyszerű temetése lenne. Strunná asszonynak annak idején a Befejezetlent játszották, Čárská kisasszonynak Dvořák Largóját és Vomáčková kisasszonynak nemrég Az utolsó rózsa dalát, Friedrich von Flotow–tól. A hiba ott van, hogy a zenét rendszerint nem az elhunytak választják, hanem a hátramaradottak! És azok, persze, nem a halottak ízlése szerint igazodnak, hanem a sajátjuk szerint választanak. Nem azt, ami a szegény megboldogultnak tetszik, hanem azt, ami nekik. – Aztán megjegyezte még: – Ez Lucia nagyáriája a harmadik felvonásból. Egy kiváló olasz énekesnő előadásában.

És miközben ettek, és a rádióból Lucia nagyáriája szólt, Kopfrkingl úr így beszélt:

Legtisztább, az élet előttünk van. Nyitva előttünk a világ, felhőntúli. Nyitva számunkra az ég mutatott és nézett föl a mennyezetre, mintha csillagokra vagy egy csodálatos képre vagy valami látomásra figyelmeztetné Lakmét –, az ég, amelyet tizenkilenc év alatt, amióta együtt vagyunk, egyetlen felhőcske se takart el, az ég, amelyet olyankor látok néha az én Haláltemplomom fölött, amikor éppen senkit se hamvasztanak. De észrevettem, hogy a fürdőszobában eltört a ventilátor, holnap meg kell javíttatnom. Addig egy hurkos kötelet kötöttem hozzá, hogy székre állva be lehessen kapcsolni. A függöny ott a sarokban… – mutatott az ablak felé – amelyre karácsonyeste Willi figyelmeztetett bennünket, még mindig jól tart. Hallod ezt a gyönyörű hangot – mutatott a rádióra, amelyből Lucia nagyáriája zengett –, mennyire igaz, hogy szegényen hal meg, aki nem ismerte meg a zene szépségeit; hol van Rosana…?

Vacsora után Kopfrkingl úr megcsókolta a mennyeit, és azt mondta:

– Gyere, kimondhatatlan, mielőtt levetkőznénk, elkészítjük a fürdőt.

Fogott egy széket, és bementek a fürdőszobába; a macska nézte őket.

– Meleg van itt – szólt Kopfrkingl úr, és a széket a ventilátor alá húzta –, azt hiszem, eltúloztam a fűtést. Kapcsold be a ventilátort, drága.

Amikor Lakmé felállt a székre, Kopfrkingl úr megsimogatta a lábikráját, a nyakára dobta a hurkot, és gyengéd mosollyal ajkán, így szólt:

– Mi lenne, drága, ha felakasztanálak?

Lakmé lemosolygott rá a magasból, talán nem jól értette, amit mondott, ő visszamosolygott, belerúgott a székbe, és a dolog el volt intézve.

Az előszobában fölvette kabátját, és elment a német rendőrségre, és a jegyzőkönyvbe ezt diktálta:

– Nyilván kétségbeesésében követte el tettét. Zsidó vér folyt az ereiben, és nem tudott mellettem élni. Talán sejtette, hogy elválok tóle, hogy a vele való házasság összeegyeztethetetlen német becsületemmel. – És magában ezt mondta: „Sajnáltalak, drága, sajnáltalak. Csüggedt voltál, hallgatag, persze hogy is ne lettél volna, de nekem német létemre meg kellett hoznom ezt az áldozatot. Megmentettelek, drága, a szenvedéstől, amelyet különben nem kerülhettél volna el. Mennyire szenvedtél volna, mennyei, az új, boldog, igazságos világban azzal a te véreddel…!”

Lakmét Chrudimban, Slatiňany mellett hamvasztották el… és Karl Kopfrkingl urat pünkösd után kinevezték a prágai krematórium igazgatójává. Nyugdíjba küldte Vrána urat a krematórium udvari portájáról, aki azért ült ott, mert valami baj volt a májával. „Már öreg – gondolta –, én csaknem húsz évvel ezelőtt álltam munkába itt, s ő már akkor is itt volt, hadd pihenje ki magát.” Podzimková asszonynak, a takarítónőnek felmondott, „hiszen ő majdnem félt itt – mondta magában –, megszabadítom a félelemtől, ettől az átoktól…”, de Dvofák urat megtartotta.

– Tudja, Dvořák úr, nekem az tetszik magán, hogy nem dohányzik és nem iszik… – mondta neki –, hogy absztinens… – és meghagyta helyén Pelikán urat, és Fenek urat is megtartotta. „Meg kellene mentenem – gondolta néha-néha az igazgatói szobában –, hisz alig áll a lábán.” Amikor elhaladt a portásfülke előtt, Fenek úr sírt, és úgy húzódott vissza odújába, mint egy kutya.


14.

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

 

Igen, a gyerekeket megrázta anyjuk tette, de az életben sok mindennel meg kell békülni.

– Az élet, legdrágábbak – mondta Kopfrkingl úr a gyerekeknek az ebédlőben, a lámpa alatt állva és újságot tartva a kezében –, az élet ma nagy harc, sorsdöntő időket élünk, és hősiesen kell viselnünk az áldozatokat és szenvedéseket. A mi mennyeink már felmagasztosult, akárcsak az anyja. A nyájas természet kiragadta a világ bilincseiból, nyugodtan visszaváltozott azzá, amiból lett, porrá, az éter kinyílott előtte, és talán e percben már új testet öltött, a hamvasztás meggyorsítja ezt a folyamatot… Rendes, jó asszony volt – mondta, kezében az újsággal –, hűséges, csendes, szerény, az örök fény már fényeskedik neki, már körülveszi a szent békesség. – Aztán szemét az újságra szegezve, azt mondta még: – Semmi sem biztos az emberi életben. A jövő bizonytalan, s ezért az emberek gyakran félnek tőle. Az egyetlen, ami biztos az életben, a halál. De most már az is biztos, hogy Európában új, boldog rendet juttatnak uralomra. A Vezér új, boldog Európája és a halál az egyedüli két bizonyosság, amire ma mi, emberek, támaszkodhatunk… Itt az újságban… – lapozott bele az újságba – egy szép vers van, az az érzésem, mintha pontosan a mi megboldogultunk tiszteletére írták volna. Elolvasom nektek legalább az első sorát – mondta, és olvasta: – Amikor a homályban a nap estébe fordul…

Aztán ránézett a nászmenetet ábrázoló képre, amely a táblázat, a halál menetrendje mellett függött, és gondterhelten megjegyezte:

– A lángok már nem fájhatnak…

Félretette az újságot, a könyvespolcról levette a Tibetről szóló könyvet, és újra megszólalt:

– Gyöngédek, most, hogy elvesztettük anyát, még többet kell törődnöm veletek, mint eddig. Zinuska… – mosolygott a lányára, majd a Tibetről szóló könyvre nézett, amelyet a kezében tartott – olyan szép vagy, mint édesanyád, Míla úr udvarol neked, de vakáció után át kell iratkoznod a német iskolába. Milinek szintén – nézett hosszan, fürkészőn a fiúra, aztán újból a Tibetről szóló könyvre pillantott, és egy kicsit összehúzta szemöldökét: ez a nőiesen finom lelkű fiú egyre több gondot okozott neki. „Sohasem hasonlított rám – gondolta, szemét a könyvön tartva –, sohasem hasonlított rám, és most még többet csavarog, mint régen. Csak nehogy megint elcsavarogjon nekem valahová éjszaka, hogy kerestetnem kelljen a rendőrséggel, mint akkor Suchdolban. Az az ökölvívótanonc, ahelyett, hogy megedzené és megkeményítené, még jobban félrevezeti és tévútra viszi… Nehogy olyan vége legyen, mint annak a szerencsétlen Vojtík Prachařnak a házunkból. És egyszer aztán…”

Egyszer aztán a Casinóban Marie, a szőke szépség jelenlétében, aki olyan volt, mint egy angyal vagy mint egy elsőrendű színésznő, és akit Marlennek hívott, a fiáról beszélt Willivel.

– Mili egyre több gondot okoz nekem – sóhajtott fel, szemét a szőnyegeken, a képeken, a ragyogó csillárokon járatva –, egyre elpuhultabbnak és nőiesebbnek látom, sohasem hasonlított rám, és ráadásul még többet csavarog, mint régen. Félek, nehogy megint elmenjen éjszakára valami Suchdolba. Abból a bokszmeccsból, amit akkor együtt láttunk – nézett a konyakkal teli poharakra az asztalon –, sajnos, nem sokat tanult. Ő maga semmiért a világon nem lenne hajlandó bokszolni, pedig olykor esetleg szüksége lehetne rá, ahogy mondtad. Annak a bokszmeccsnek nyilván csak egy következménye volt: összeismerkedett a hentesinassal. És az az ökölvívó inas, ahogy látom, még jobban félrevezeti és tévútra viszi, ahelyett hogy megedzené és fölpezsdítené benne a német vért, amit tőlem örökölt… És ez elszomorít. Nehogy olyan vége legyen – nézett az asztalon álló konyakospoharakra –, mint annak a szerencsétlen Vojtík Prachařnak a házunkból…

– Az anyja félzsidó volt – felelte Willi, és a szőke Marlenre nézett, aki vállát Kopfrkingl úr vállához támasztotta –, nyilván ez ütközik ki rajta. Milivoj másodfokú félvér. Az 1935. november 14–i birodalmi polgári törvény második paragrafusa értelmében másodfokú zsidó félvérnek, úgynevezett negyedzsidónak számít… Vierteljude ist derjenige, der von einem volljüdischen Grosselternteil abstammt. Ez törvény –mondta Willi a Kopfrkingl úr vállára támaszkodó Marlenre pillantva –, a törvények pedig arra valók, hogy az embereket szolgálják, ahogy te mondod, és nekünk tisztelnünk kell őket. Félek, Karl, hogy nem veszik fel a mi gimnáziumunkba. Félek, hogy nem veszik fel a Hitlerjugendba sem. Komolyan nem kérsz a konyakból? – mutatott az asztalon álló poharakra, de Kopfrkingl úr megrázta a fejét, és az egyik poharat finoman eltolta magától.

– Közeledünk Varsóhoz – nevetett föl Marlen.

 

Annak a hétnek a szombat délutánján, amikor Varsó fölött meglebbent a horogkeresztes zászló, és a birodalmi véderő továbbvonult keletre, Karl Kopfrkingl úr felvette új fekete csizmáját és letűrt karimájú, zsinór- és tolldíszes zöld kalapját, amelyet csak nemrégen vett a Müsteken a német kalaposnál, zakója zsebébe egy csinos kis harapófogót süllyesztett, és elindult, hogy megmutassa Milinek a krematóriumot, ami azért volt lehetséges, mert szombat délután soha sincs hamvasztás. Az idő csodaszép volt. A ház előtt találkoztak Jan Bettelheimmel és Vojtĕch Prachař-zsal. Mindketten a falnak támaszkodva nézték a parkoló kocsikat. Intettek Milinek, s megkérdezték, hova megy. Kopfrkingl úr megállt, barátságosan elmosolyodott, és azt felelte, hogy sétálni mennek. Mili a két fiúra nézett, azok meg őrá, mintha holmi terveket szőttek volna magukban, és Kopfrkingl úr megszólalt:

– Egyszer újra el kell jönnötök hozzánk, fiúk. Már régen nem jártatok nálunk. De ha kint sétáltok, akkor nem szabad túl messzire mennetek. Sajnos a mai idők nem alkalmasak a csavargásra. – Aztán rámosolygott a parkoló autókra, és így folytatta: – Nos, az elméleted szerint, Mili, ezek színes autók, igaz? A zöldek katonai meg rabszállító autók, a fehérek egészségügyiek. Angyalkocsik. – Intett a fiúknak, és elindultak… Néhány lépést tettek, s akkor Kopfrkingl úr így szólt:

– Lehet, Mili, hogy nemsokára nekünk is lesz egy szép színes autónk, és te is úgy kocsikázol majd benne, mint azelőtt Jan Bettelheim. Vasárnaponként kirándulunk majd vele. Persze Suchdolnál messzebbre megyünk, valamelyik várhoz vagy kastélyhoz, azt hiszem, ez tetszene neked. Bettelheim doktornak, sajnos, már nincs autója.

Aztán egy rózsaszínű cukrászdához értek, és Mili megállt.

– No jó, te kis torkos állatka – mosolyodott el Kopfrkingl úr, és benyúlt a zsebébe, ahová a kis harapófogót dugta –, nesze, vegyél magadnak jégrudat.

– Aztán még egyszer benyúlt a zsebébe, és újra megszólalt: – Nesze, vegyél magadnak krémeskoszorút is.

Mili megvette a jégrudat és a krémeskoszorút, aztán továbbmentek. A vinohradyi temető közelében valami reklám függött a falon, egy idősebb kövérkés ember állt alatta, és a szöveget böngészte. Mikor közelebb értek hozzá, Kopfrkingl úr észrevette, hogy az embernek fehér keménygallérja és piros csokornyakkendője van, és amikor ezt észrevette, kissé fölemelte a fejét.

– Kár – mondta Milinek, és hangja enyhén megremegett –, kár, hogy a te mennyei anyád nincs velünk. – Aztán a reklámra nézett, és az volt az érzése, mintha néhány betű ki akarna ugrani belőle:

 

Függönyöket és drapériákat

jutányos áron javít JOSEFA BROUČKOVÁ

PRAHA–HLOUBĔTÍN

Kateřinská 7.

 

– A temetőn át megyünk – mondta Kopfrkingl úr Milinek. – Hátulról szebb út vezet oda, mint az udvaron át. Mikor még nem voltam igazgató, délben mindig ott sétáltam. Milyen kár, hogy a te mennyei anyád már megtért az Urhoz.

Mikor beléptek a temető kapuján, valami lármát és ropogást hallottak a közeli sírkövek mögül, mintha valaki ugrálna és sziszegne ott, aztán egy asszony rohant feléjük, nyakán gyöngysor volt, fején tollas kalap, maga mögé mutogatott és sivalkodott, s egy alacsony, kövérkés ember futott utána keménykalapban, bottal a kezében, és ordított:

– Hova loholsz, te… itt nincs semmiféle torony, ez temető. Temetőben voltál… – Aztán megállt, Kopfrkingl úrra nézett, fekete csizmájára, letűrt karimájú zsinóros, tollas, zöld kalapjára, dühösen megcsóválta a fejét, és megszólalt: – Bolond, mindig ezt csinálja velem. Az hitte, hogy valami vérengzésre viszem…

– Majd megnyugszik – mondta Kopfrkingl úr nyájasan, mire a kövérkés ember levette kalapját, és törölgetni kezdte a homlokát.

– Gyere – szólt rá barátságosan Kopfrkingl úr Milire, aki ijedtnek látszott –, bizonyára valami roham, majd elmúlik, valamelyik angyal, aki közöttünk jár, azaz valamelyik orvos majd segít rajta. Mili – tette hozzá –, nehogy valaha is eszedbe jusson robbanógolyót tenni a szádba. Abból nagy baj lehet. Ízlett a krémeskoszorú?

Átmentek a temetőn a koszorúkkal borított sírok között, és a krematórium épülete elé értek. A portán egy kiskutya remegett, hosszú körömmel a kisujján, meglátta az igazgató urat csizmában, letűrt karimájú tollas kalapban, meghajolt, és a szeme véraláfutásos volt, és könnyes. „Vajon meg tudom-e menteni –gondolta Kopfrkingl úr –, alighanem el kell bocsátanom vagy besegítenem a bolondokházába.” Intett neki, és továbbment. Bevezette Milit a folyosóra, a ruhatárhoz, a kialudt hamvasztókemencékhez, lizolszag terjengett mindenütt, és a fiú remegett, mint egy kisbárány.

– Ezek azok a kemencék? – remegett, és bizonytalanul nézelődött.

– Igen, ezek azok – mosolyodott el Kopfrkingl úr –, talán csak nem félsz, kérlek?! Hiszen üresek, most nincs hamvasztás. Te, Mili, valahányszor elmegyünk valahová – mosolygott tovább –, te mindig félsz. Nem tudom, kitől örökölted ezt. Féltél a panoptikumban, féltél a bokszmeccsen, féltél a kilátótoronyban… mi van veled…? – Aztán magyarázni kezdte: – Nézd, ezek itt a szertartásterem vasfüggönyének a gombjai, ezek a hőmérők, ez a mikrofon, amelyen keresztül az alkalmazottak a zenét hallgathatják… Nos, ezek azok a mi jó gépezeteink és önműködő berendezéseink… ott, azon az állványzaton, azok a füstszínű ablakok a kemencékbe nyílnak, de azokat igazán nem kell látnod… Itt egy táblázat függ, ezt már ismered, várj, megnézem… – Aztán elmentek a hamvvederraktár előtt, a hamvvedrek 16 cm átmérőjű és 23 cm magas bádoghengerek, lizolszag terjengett mindenütt, és a fiú remegett, mint egy kisbárány… – Ez a hamvvederraktár – mondta Kopfrkingl úr –, az edények szabványosítottak… – Aztán átmentek az előkészítő terembe a koporsókhoz.

– Ez itt Danĕk úr – mosolyodott el Kopfrkingl úr –, ez pedig doktor Veverka, elég szűk a koporsója szegénynek, ha majd ráteszik a fedelet, szorítani fogja a homlokát, ez pedig Piskoř úr… angyalbetegségben halt meg… no, semmi. Várj, még ezt a koporsót is megmutatom neked – mosolyodott el Kopfrkingl úr, és egy lefedett koporsóhoz lépett, amelyre egy 5–ös szám és a Wagner név volt írva –, ez már le van szögezve, mert nem nyitják ki többé. A holttestet már nem állítják ki, hétfőn egyenesen a szertartásterembe megy. – Kopfrkingl úr kivette zsebéből a kis harapófogót, kihúzta vele a szögeket, és fölemelte a koporsó fedelét.

A fedél alatt éles, sápadt, lesoványodott arc jelent meg, egy szürkészöld parádés egyenruhába öltözött test, vaskereszt a mellén, ellenzős, lapos sapka és egy pár fehér kesztyű. Az egyenruha gomblyukában babérágacska. Egy másik ágacska, talán mirtusz, a hasán keresztbe tett kezén nyugodott.

– Ez itt Ernst Wagner úr – mondta Kopfrkingl úr a fiúnak, aki úgy remegett, mint egy kisbárány, és kétségbeesetten tördelte a kezét –, SS Sturmbannführer… Szerette a nemzetet és a zenét, Wagner Parsifaljának hangjai mellett fogják temetni. Szóval a te bokszolód a németeket fogja ütni – mosolygott szomorúan Kopfrkingl úr a rémülettől sápadt fiára –, az erőszaktevőket, a betolakodókat. Te bizonyára megmondtad neki, hogy szereted az édességet; ugye, meg szokott hívni a cukrászdába, igaz…? Nézd, ez a Wagner úr fajtiszta német. Nem holmi elpuhult, elnőiesedett lélek… tiszta származás. Ohne Rücksicht auf den Dienstgrad muss jeder SS-Angehörige den Abstammungsnachweis erbringen, zvenn er sich verloben oder verheiraten will, így szól a birodalmi törvény, tudod, mit jelent ez csehül… Nos, hogy az SS minden tagja rangjára való tekintet nélkül köteles igazolni származását, ha el akarja magát jegyezni, vagy házasságot akar kötni valakivel… A törvények azért vannak, hogy segítsenek az embereken… – Kopfrkingl úr elmosolyodott, majd folytatta: – Olyan koporsója van, amilyennek egy koporsónak lennie kell, elég magas és elég széles. Mi lenne, Mili, ha mellé feküdnél? Ha mellé feküdnél, és hétfőn a Parsifal hangjai mellett együtt olvadnál el vele? – És nem túl vidám mosollyal megfogta az elfüggönyözött sarokban fekvő vasrudat, meglökte a fiút, aki térdre bukott, aztán szétterpesztett lábbal megállt fölötte fekete csizmájában, letűrt karimájú, zsinóros, tollas kalapjában, és agyonverte a vasrúddal. Majd fölemelte a földről, bedugta a koporsóba a Sturmbannführer mellé, a koporsó olyan volt, amilyennek egy koporsónak lennie kell, magas és széles, mind a ketten belefértek, két mostohatestvér, leszögezte a fedelet a kis harapófogóval, megvizsgálta a vasrudat és a padló kőkockáit, tiszták-e, megigazította a kalapját… és kilépett a teremből. „A halál közel hozza egymáshoz az embereket – mondta magában, zsebre tett kezével a kis harapófogót simogatva –, az emberi hamvak között nincs különbség. Hogy a hamu egy német Bannführeré-e vagy egy negyed-zsidó fiúé, az mindegy. Szegény fiú – folytatta magában –, mennyit szenvedett volna az életben, mi mindentől kíméltem meg ezt a jó gyereket. Már most sem vették volna föl a német iskolába és a Hitlerjugendba, mi lett volna később, amikor majd eljön az új, boldog rend. Csak az a kár, hogy már nem tudtam lefényképezni…”

– …Mili, ne szaladj, várj meg! – kiabálta Kopfrkingl úr Fenek portája előtt, hogy behallatsszék a fülkébe, ahol Fenek úr kuksolt, Fenek úr, aki mindig a száján tartotta a kezét, mintha csókolná, és akinek mindig zavaros a tekintete. – Fenek úr – szólította meg Kopfrkingl úr –, maga nyalja a kezét, gyógykezeltetnie kell magát, Fenek úr, ez így nem mehet tovább, hacsak nem akarja tönkretenni az életét. Az, amit csinál, az valami Abartigkeit, perverzitás, nem akar elmenni egy elmegyógyászhoz? – És Fenek úr fölemelte a fejét, sírva fakadt, és összekulcsolta a kezét. Kopfrkingl úr azután kilépett az épületból, átment az udvaron, Vrána úr utódja az udvari portánál mély meghajlással köszöntötte. A krematóriumudvar kapuja előtt Kopfrkingl úr egy hatost adott a koldusasszonynak, aki péntek és szombat kivételével minden áldott nap itt állt télen-nyáron, olyan volt, mint egy fehér hajú párka, aztán Kopfrkingl úr elindult a villamosmegálló felé. A megállónál egy fiatal, rózsás arcú lány állt, fekete ruhában, mellette egy fiatalember, akinek tokos fényképezőgép lógott a vállán.

Négy nap múlva Kopfrkingl úr elment a német rendőrségre, és bejelentette, hogy tizenhat éves fia eltűnt.

– Negyedik napja már, és még nem jelentkezett – mondta Kopfrkingl úr –, egész kiskora óta csinálja ezt, egyszer a rendőrséggel kellett kerestetnünk, Suchdolnál találták meg, ott akart aludni egy szénaboglyában. Romantikus ötletei támadtak néha, attól félek, elment a hadseregünk után Lengyelországba. Az utóbbi időben valami ökölvívóval járkált.

Ezalatt Mili már negyedik napja egy urnában nyugodott, összekeverve a fajtiszta Bannführer hamvaival, a hamvasztási aktust maga az igazgató úr végezte Zajíc és Beran utódjainak megértő és alázatos mosolya kíséretében, felfrissítette a hamvasztókemencéknél szakismereteit, s egyben jelezte amazoknak, mennyire megbecsüli munkájukat, hiszen elég szegény szülők gyermeke lévén, ő is így kezdte. A szertartáshoz Beethoven gyászindulóját játszották az Eroicából. Előtte a Parsifalt Wagnertől.


15.

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

 

– Aztán, a diadalmas lengyel hadjárat után, Karl Kopfrkingl urat a prágai Sicherheitsdienst legfőbb főnökéhez és a birodalmi védnök úr titkárához, Boehrmann úrhoz hívatták, Boehrmann úrhoz, abba a világos színű, széles, oszlopos épületbe, amely előtt annyi autó állt, és amelynek tetején a birodalmi zászló lengett, abba a dolgozószobába, ahol édes szantálfaillat terjengett, és ahol a pompás függönyökön, vastag szőnyegeken kívül a Vezér óriási méretű arcképe és néhány csodálatos festmény függött, és itt a prágai Sicherheitsdienst legfőbb főnöke és a birodalmi védnök úr titkára dolgozószobájában bizalmasan közölték Kopfrkingl úrral, milyen kísérletet készítenek elő. Ez 1939 őszén történt.

– A német nép megtisztítására és becsületére. Az új, boldog Európáért vívott harcra! A világ igazságos elrendezésére, a Vezér új rendjére! – mondották neki, és fölemelték a ragyogóra fényezett asztallapról a poharakat. Az asztalon valami könyv is feküdt, és a pompás szobában Willi Reinke is jelen volt, és így szólt Kopfrkingl úrhoz:

– Megengeded, hogy megkínáljalak valami itallal, konyakkal, cseh szilvapálinkával…?

És később azt mondták neki:

– Önnek tapasztalatai vannak. Ön szereti a gépezeteket és önműködő berendezéseket, ön büszke hordozója a németségnek. Ki akarunk próbálni egy gázzal fűtött ötletes hamvasztóberendezést, so eine treffliche Gaseinrichtung für die Zukunft. De ehhez tökéletes titoktartás kell, ez titok. Nagy megtiszteltetés vár önre. A szakfőnöki tisztség.

– Egy ötletes gázkemence a jövő szolgálatában – ismételte Willi, és könnyedén megérintette az asztalon fekvő könyvet –, a jövő szolgálatában. A jövőben a halálon és a mi győzelmünkön kívül minden bizonytalan. A lovak sem fognak szenvedni – mosolygott Willi –, megtiszteltetés vár rád. Az – folytatta –, amit akkor ígértem neked, amikor koldus voltál a Maislova utcában, az most valóra válik. Megkapod a Mercedest. Elviheted vele – mosolygott tovább – kirándulni a családodat… – És egyre mosolyogva fölemelte poharát, és azt mondta: – Kiválasztott vagy. Még mindig nem iszol? Valóban?

És Kopfrkingl úr mosolyogva magába szívta az édes illatot, a szantálfa édes illatát, amely a prágai Sicherheitsdienst legfőbb főnökének és a birodalmi védnök úr titkárának dolgozószobájában terjengett, aztán Kopfrkingl úr a poharak mögé nézett, az asztalon fekvő könyvre, és ölébe ejtette a kezét.

– Köszönöm, uraim – szólalt meg, és megrázta a fejét –, valóban még mindig nem iszom. Nem iszom alkoholt, absztinens vagyok. – És elfogadta a fölajánlott tisztséget.

Aztán gyakran eljárt a Casinóba a fehér márvánnyal burkolt háromlépcsős csodálatos bejáraton át, szőke hajú szeretői voltak, különösen Marlen, akit eredetileg Mariénak hívtak, és olyan volt, mint egy angyal vagy mint egy elsőrendű színésznő, tíz vagy húsz szeretője volt Kopfrkingl úrnak, és máshová is eljárt velük, nem csak a Casinóba, de a Malváziába nem, oda már régen nem járt, némelyík szeretője viszonzásképpen eljárt hozzá a lakására, annyi volt belőlük, hogy már-már összetévesztette őket, de nem ivott és nem dohányzott, absztinens volt, sajnált mindenkit, akinek nem volt szép szeretője, sajnálta Prachařová asszonyt, akinek a férje alkoholista lett, sajnálta a szerencsétlen Prachař fiút, Vojtát, aki talán örökölte apja káros hajlamait, és másokat is sajnált, például Bettelheim doktort és családját, Bettelheim doktornak már nem volt sem autója, se rendelője, és Kopfrkingl úr az ebédlőben elnézegette az ablak mellett a nászmenetet ábrázoló képet, amelyet valamikor Holý úr képkeretező üzemében vett a Nekázanka utcában Zinának, és elnézegette a zsinóron függő táblázatot, a legmagasztosabb menetrendet, a halál menetrendjét, elnézte az ebédlőajtót, mely fölött a nicaraguai elnök képe helyett már régen a Vezér, a tökéletes gentleman tökéletes arcképe függött, és Kopfrkingl úr ilyenkor azt mondogatta magában: „Nemsokára megkapom a kísérleti gázkemencék főnökévé való kinevezésemet és a Mercedes kocsit…” – és hosszasan elnézte a kis szekrény fölé akasztott családi képet, amelyen Lakmé mellett ült, ölében a macskával és kétoldalt a gyerekekkel, be-bejárt a szomszédos nappaliba, és a zongorát nézte, amely fölött az üvegezett legyes doboz függött, a doboz a drosophila funebrisszel és az ecetlegyekkel, amelyeken életükben az átöröklést tanulmányozták, és egyszer… estefelé… eszébe jutott a slatiňanyi néni, az a jótét lélek, akit, ha katolikus volna, halála után szentté avatnának, s aki már életében is szent, és ekkor ezt mondta magában: „Be kell mennem a mi kedves, gyönyörű fürdőszobánkba, amelyet annyira szeretek…” – és bement, és a ventilátor alatt a lepke mellett meggyújtott egy gyertyát… Aztán visszament az ebédlőbe, és meggyújtotta az állólámpát, mert az ebédlőben már félhomály volt, és a könyvespolcról levette a hamvasztási törvényt, és egy ideig lapozgatott benne, aztán, talán már századszor, elővette a Tibetről szóló könyvet… azt a csodálatos, lenyűgöző könyvet Tibetről, a tibeti kolostorokról, a dalai lámáról és annak átlényegüléséről, és megjegyezte magában: „Hiszen már majdnem betéve tudom…” – és leült vele az állólámpa mellé, és amikor kinyitotta, még azt mondta magában: „De az én édes tündérszépemről jól gondoskodom, hála istennek fölvették a német iskolába, de azért mégis akad néhány vonása, amit a boldogságos édesanyjától örökölt, bizony, van néhány ilyen vonása az én tizennyolc éves, fekete hajú, szép lányomnak…” – aztán valaki csengetett.

Kopfrkingl úr fölállt az állólámpa mellől, letette a tibeti könyvet az ebédlőasztalra, és kiment ajtót nyitni.

– Beszélhetnék Kopfrkingl igazgató úrral? – kérdezte a jövevény németül az ajtóban. – Bizalmas küldetésben vagyok…

Kopfrkingl úr meghajolt, és hátralépett, hogy beengedje a jövevényt az ajtón, aztán bevezette az ebédlőbe. A vendég arca meglehetősen sárga volt, de ezt az állólámpa fénye is okozhatta. Elég furcsán is volt öltözve, valami fekete csuhaszerű köpenyt viselt.

– Tessék helyet foglalni – intett Kopfrkingl úr az asztal felé, anélkül, hogy elárulta volna csodálkozását –, bocsánat – mondta, és eltette az ott fekvő tibeti könyvet –, olvastam éppen… Megkínálhatom valamivel? Konyakkal, cseh szilvapálinkával…? – kérdezte udvariasan.

– Köszönöm – mosolygott a vendég, és ölébe tette kezét –, nem iszom alkoholt. Nem is dohányzom. Absztinens vagyok… – Aztán újból elmosolyodott és megszólalt: – Ha szabad volna valamit kérnem, akkor egy kis teát egy darabka vajjal… – És amikor Kopfrkingl úr kisietett a konyhába, és megfőzte a teát egy darabka vajjal, és visszatért vele az ebédlőbe, a vendég rápillantott, és így szólt:

Kusog. Tulku vagyok a Mindoling-kolostorból. Meghalt a dalai láma. Evek óta… tizenhét, tizenkilenc év óta… keresi Tibet, a mi áldott országunk, a halott dalai láma inkarnációját. Ama nagy ember inkarnációját, akit Buddha kiválasztott, akiben átlényegült. És végre, sokévi keresés, kutatás után, csaknem húsz év múltán… megtaláltuk. Engem küldtek el erre a hosszú útra, elküldtek, hogy fölkeressem önt, és közöljem, hogy ön az. A lhászai trón várja önt, rimpocse.

Aztán így folytatta:

– De ehhez tökéletes titoktartás kell, ez titok… Még eljövök néhányszor, hogy beavassam önt. Aztán együtt elmegyünk a Himalájába, a mi áldott, paradicsomi hazánkba…

– Apa, neked vendéged volt – mondta Zina, amikor hazajött –, két csésze van az ebédlőasztalon, és az egyiknek az alján vaj van.

– Igen, becses vendégem volt, drágám – felelte Kopfrkingl úr, Zinát figyelve –, de ne beszélj róla, ne árulj el semmit, ez titok. Tökéletes titoktartásra van szükség. Hogy tetszik neked az iskola, tündérszépem? A te új német iskolád?

– Elvesztettem a barátnőimet – felelte Zina csüggedten –, nem tudtam, hogy elvesztem őket. Azt hittem, minden úgy lesz, ahogy azelőtt volt. Lenkával és Lálával már nem szoktam találkozni…

– Kedves, jó osztálytársnők voltak azok a lányok – bólintott Kopfrkingl úr –, de mit lehet tenni, az ember sok mindent elveszít az életben. Mennyi tragédiát láttam én már – folytatta –, Strunná asszony, Čárská kisasszony, Vomáčková kisasszony, Lišková asszony, Podzimková asszony, Holy úr, aki elvesztette a feleségét, Rubinstein úr, aki elvált, Strauss úr, akinek a felesége toroktébécében halt meg, és a fia skarlátban… Az ember tulajdonképpen mindig elveszít valamit, ilyen a sors. Mi van Míla Janáček úrral?

– Egyelőre hallgat, de azt hiszem, szakítani fogunk – felelte Zina.

– Szakítani fogtok – bólintott Kopfrkingl úr, és a kis szekrény fölé nézett a családi képre –, no látod. Kedves, jó fiú volt, rendes, becsületes családból való, az apja gépészmérnök, ő maga is szerette a fizikát, a gépeket, szerette a zenét meg a különböző gépezeteket és önműködő berendezéseket, mint én; szép jövő állt előtte. Kár érte. De legalább örök emléked lesz róla, a fényképek – mutatott a kis szekrény fölött lógó képre, és Zina odanézett és megkérdezte:

– Miliről még mindig semmi hír?

– Semmi hír, kislányom, semmi, istenem, hol lehet az a fiú… – Kopfrkingl úr összevonta a szemöldökét, és leült.

Szomorúan megsimogatta Zina haját, megfogta a kezét, és beszélni kezdett:

– Nagy, sorsdöntő időket élünk, és egyelőre sok gondunk van még. Mindannyian veszítünk valamit. Bettelheim doktor úr… – Kopfrkingl úr a mennyezetre mutatott, amely fölött az orvosi rendelő volt valamikor – már nem folytathat orvosi gyakorlatot. Nach der… durch die… vom 25. 7. 1938 sind Juden von der Ausübung der iirztlichen Tütigkeit im Deutschen Reich grundsützlich ausgeschlossen, zsidók a Német Birodalomban elvileg nem folytathatnak orvosi gyakorlatot… Ez törvény, és a törvényeket, amint talán tudod, tisztelnünk kell… A doktor ugyan még itt lakik fölöttünk a két lakásban, gyönyörű feleségével meg

Anežával meg Jannal, az unokaöccsével, és a volt rendelőben ott függ az a gyönyörű régi kép, amely azt ábrázolja, hogyan akart nőt rabolni valamelyik Bethlen gróf, de ez minden, ami Bettelheim doktornak megmaradt. Autója már nincs. Ám hamarosan egy másik autó áll majd a ház előtt, egy gyönyörű Mercedes, és a mienk lesz, és itt, ezen a falon… – mutatott az ebédlő egyik falára – egy gyönyörű régi kép fog függni. De ez semmiség – tette hozzá gyorsan –, tulajdonképpen semmi jelentősége annak, hogy mi fog itt függni és mi nem, nem szabad saját dolgaink rabszolgáivá válnunk. Nagy, sorsdöntő időket élünk, szépségem, és a közösségre kell gondolnunk. A nemzetre, az emberiségre, mi ahhoz képest az egyén… Őmiatta – gyengéden megsimogatta Zina haját, és nyilvánvalóan a Míla úrral való szakításra gondolt – ne bánkódj, mennyei. A cseheket likvidálják. Igen, gyermekem, így van ez – erősítette meg szavait, amikor Zina megremegett –, bátran és nyíltan szembe kell néznünk az igazsággal. Nincs értelme titkolnunk valamit önmagunk előtt, drágám. Ha el tudtuk viselni a mi boldogságosunk halálát és most a Milivel kapcsolatos szerencsétlenséget, akkor ezt is el kell viselnünk. A csehek likvidálása a mi nemzetünk és az emberiség érdeke. E nélkül nem lehet megvalósítani az új, boldog, igazságos rendet, amelyet a Vezér épít. Nem pusztulnak el fizikailag, azt nem – Kopfrkingl úr megrázta a fejét, és fölemelte a kezét –, nem pusztulnak el fizikailag, nem vagyunk gyilkosok. De elnémetesítjük őket. Nemzetünk és Európa boldogsága érdekében. Ez a terület a mi legtulajdonabb területünk, és innen fogjuk irányítani a világot – mutatott körös-körül az ebédlőben, és az éppen besettenkedő macskára pillantott –, és ha ez valósággá válik, paradicsom lesz a földön. Örök időkre.

Néhány nap múlva Kopfrkingl úr így szólt Zinához, aki éppen zongoraórára készült:

– Gyönyörűm! Megjött a határozat. Egy óriási dolog főnöke lettem. Távozom a krematóriumból. Sokkal magasabb posztra. Egy birodalmi tervről van szó, amely egyszer s mindenkorra megakadályozza az emberiség kizsákmányolását, szenvedését, éhségét és nyomorát, megszabadítja az emberiséget minden bajtól, lehet, hogy a lovakat is… Sajnos, nem mondhatok semmi közelebbit, ez titok. Tökéletes titoktartásra van szükség. De mit szólnál hozzá, ha még mielőtt távoznék a krematóriumból, megmutatnám neked a munkahelyemet, ahol húsz évet töltöttem, hogy lásd, hol kezdte apád, hol dolgozott, hol teljesítette becsülettel a kötelességét, hol növekedett és tökéletesedett szakértelme. Holnap szombat van, szombat délután nincs hamvasztás, csak hétfőn kezdődik megint… mit szólnál hozzá, ha fölvennéd a szép fekete selyemruhádat, amit én vettem neked, és elnéznél velem oda… Szerzek valami fényképezőgépet is… – tette hozzá.

Mikor Zina elment, vendég érkezett Kopfrkingl úrhoz. A tibeti követ. Kopfrkingl úr teát főzött neki vajjal.

Rimpocse – térdelt le előtte a szerzetes az ebédlő szőnyegére –, az idő elérkezett. A trón várja önt. Tibet, a mi boldog országunk várja főpapját, a nép várja uralkodóját. Itt az utolsó dalai láma köntöse… – és a szerzetes a levegőbe mutatott, mintha az ebédlőben levő láthatatlan csillagokat mutatná – itt van az arany tegag és a sötétvörös samthav. A fal, amely elfedte ön elől a kilátást, leomlott. Megnyíltak az egek, végtelen csillagok ragyognak fölöttünk… – mutatott a szerzetes a mennyezetre… – ön megváltja a világot.

Kyab szu csivo, kvabgön rimpocse – és a szerzetes homlokával megérintette a földet –, ön Buddha!

Keljen föl, fiam – intett jóságosan Kopfrkingl úr a szerzetesnek, és szeme csaknem könnybe lábadt, aztán az asztal mögé állt, fölemelte kezét a mennyezet felé, mintha az égre emelte volna… és beszélni kezdett: – Megnyíltak az egek, végtelen csillagok ragyognak fölöttünk. Lagsz szo. Ahogy azt évek óta olvastam David Neel Tibetről szóló könyvében, amelyet szép sárga vászonba Rudolf Kádner könyvkötő úr kötött be nekem a Gyümölcspiacon, itt, Prága városában. Legyen minden lény boldog. Nincs olyan áldozat, amelyet az emberiség jövő boldogsága érdekében meg ne hoznék. Holý úr a Nekázanka utcából szintén elvesztette a feleségét. Strauss úr is elvesztette a feleségét, toroktébécében halt meg, és a fiát is, aki skarlátban halt meg. De valamit még el kell itt végeznem – mosolyodott el Kopfrkingl úr a lába elé pillantva –, meg kell még váltanom egy jó lelket. Még egy lelket idejében el kell juttatnom oda, ahonnan vétetett, meg kell mentenem a szenvedéstől, amely a jövő boldog világában várna rá, ezt meg kell még tennem holnap, szombat délután. Fölveszi a sötét selyemruháját, és lefekszik benne a legnagyobb prágai zongoraművésznő mellé, aki valaha is élt, Hermina Sykorová mellé. A mennyei madársereg Chopin zongoraversenyének második tételét fogja énekelni neki, így akarja a zongoraművésznő özvegyen maradt férje. Várj holnap estig, fiam.

A szerzetes elmosolyodott, és mintha ebben a pillanatban elködösödött volna a világ Kopfrkingl úr előtt. De a köd az ő lelkében támadt. Amikor kissé magához tért, pompás zenét hallott, a nagyáriát Donizetti Lammermoori Luciájából, egy zongoraversenyt, a Befejezetlent, a Parsifalt és az Eroicát… Aztán valami cseh népi táncot, klarinétot, hegedűt, bőgőt is, aztán dobokat, üstdobokat, timpanit, katonadobot… és észrevette, hogy az ebédlőben a macska és az ajtó közelében, amely fölött a Vezér és birodalmi kancellár arcképe függ, fehér ruhás férfiak állnak, három angyal, egyiküket Piskořnak hívják… Aztán mennyei-nyájasan kivezették a lakásából, le a lépcsőn, ahol egy asszony a fiával rémülten kitért az útból… le a ház elé, a ház elé, ahol egy autó állt, egy fehér autó, piros kereszttel díszített, német rendszámú angyalkocsi. Mikor lehajtotta fejét, hogy beszálljon, a könynyű őszi szél meglengette a haját.

  1. május közepén, a háború után, Kopfrkingl úr egy kis német vasúti állomáson kinézett a kórházvonat ablakából, és egy csomó lesoványodott embert látott, bizonyára hazafelé utaztak. Úgy érezte, hogy ismerős arcokat is lát közöttük, valami Strauss urat és Rubinstein urat, és az öreg Bettelheim doktorék Jan-ját, meg egy asszonyt, akit talán szintén ismert valahonnan. Kopfrkingl úr elmosolyodott, és szívesen integetett volna nekik, de keze éppen a zsebében volt, és éppen kitapogatott valamit benne. Egy spárgadarabot meg egy szem kockacukrot. Ezért aztán Kopfrkingl úr csak visszafordult a fülke belseje felé, és így szólt a lábatlan és kezetlen emberekhez:

– Boldog emberiség. Megváltottam őket. Most már soha többé nem lesz a világon üldözés, igazságtalanság és szenvedés, biztos, hogy nem lesz, és a lovak se… Uraim, most kezdődik az új rend.

A prágai krematórium kéményéból sárgás füst szállt fölfelé, éppen egy morfinista holttestét hamvasztották.

 


Notice: compact(): Undefined variable: limits in /cphome/nxt45832/public_html/pszichologus-pszichoterapia.hu/wp-includes/class-wp-comment-query.php on line 860

Notice: compact(): Undefined variable: groupby in /cphome/nxt45832/public_html/pszichologus-pszichoterapia.hu/wp-includes/class-wp-comment-query.php on line 860

One thought on “a hullaégető

  1. I nem tudom ha ez csak nekem, vagy ha esetleg mindenki másnak találkozás problémák a honlapon. Úgy tűnik,
    mint néhány írott szöveg -en belül a tartalom futnak le A képernyőn.
    Tud valaki valaki kérem visszajelzést, és tudassa velem, ha ez történik velük , valamint?
    Ez lehet egy kérdés az én böngésző, mert már volt ez történik korábban.
    Te tényleg valóban azt a látszatot kelteni, így könnyű a bemutatót,
    de én meg ezt ügyet hogy valóban , hogy azt hiszem, nem
    érti. Úgy tűnik, túl bonyolult és rendkívül széles értem.
    Vagyok várom a következő bejegyzést Majd meg kell kérni
    a nyitjára! – calatorprinromaniaturistica.blogspot.com


Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /cphome/nxt45832/public_html/pszichologus-pszichoterapia.hu/wp-includes/formatting.php on line 4371

Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /cphome/nxt45832/public_html/pszichologus-pszichoterapia.hu/wp-includes/formatting.php on line 4371

Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /cphome/nxt45832/public_html/pszichologus-pszichoterapia.hu/wp-includes/formatting.php on line 4371

Vélemény, hozzászólás?
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /cphome/nxt45832/public_html/pszichologus-pszichoterapia.hu/wp-includes/formatting.php on line 4371

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.