és minden remek, isteni

Julio Cortázar: Az üldöző

Fordította Scholz László


In memóriám Ch.P.1
Légy
ha
mindhalálig.
Jelenések Könyve 2, 10.

O make me a mask*
Dylan Thomas


1 Ch(arlie) P(arker) emlékére.
* Ó, rejtsetek álarc mögé.


Délután felhívott Dédée, hogy Johnny gyöngélkedik, és én nyomban a szállóba mentem. Néhány napja Johnny és Dédée a rue La-grange-on, egy szálló negyedik emeletén laknak. Csak rá kellett néznem a szoba ajtajára, mindjárt tudtam, hogy Johnny a legnagyobb nyomorba jutott; az ablak egy szánté koromsötét udvarra nyílik, és délben egy órakor villanyt kell gyújtani, ha újságot akarnak olvasni, vagy éppen látni szeretnék egymást. Nincs hideg, Johnnyt mégis pokrócba bugyolálva találtam, amint egy mocskos karosszékben terpeszkedett, melyből körös-körül sárga kócfoszlányok lógtak. Dédée megöregedett, és nagyon rosszul áll neki az a piros ruha; fellépésre, rivaldafényhez való ruha, de ebben a szállodaszobában olyan, mint valami undorító alvadék.

– Bruno barátunk hűséges, akár az asztma – mondta Johnny üdvözlésképpen, és felhúzott térdére támasztotta az állát. Dédée kerített nekem egy széket, én pedig elővettem egy doboz Gauloise-t. Egy üveg rum is lapult a zsebemben, de addig nem akartam megmutatni, míg meg nem tudtam, hová is kerültem. Talán a lámpa bosszantott leginkább, mely mint egy kitépett szem lógott a légypiszkos zsinóron. Néhányszor odanéztem, a kezemből ellenzőt formáltam, és megkérdeztem Dédée-t, nem olthatnánk-e el a villanyt, és elégednénk meg az ablakon beszűrődő fénnyel. Johnny feszült szórakozottsággal figyelte a szavaimat, mozdulataimat, akár egy macska, mely mereven néz valamit, de láthatóan egész máshol jár az esze. Végül aztán Dédée felállt, és eloltotta a lámpát. A maradék szürkés-fekete homályban mindjárt jobban egymásra ismertünk. Johnny kidugta a takaró alól hosszú, vékony kezét, és én megéreztem bőrének petyhüdt langyosságát. Akkor Dédée azt mondta, hogy mindjárt csinál nescafét. örömmel láttam, hogy legalább egy doboz nescaféjuk van. Mindig arra gondolok, hogy amíg egy doboz nescaféja van valakinek, még nem lehet a nyomor legmélyén; még bírja egy darabig.

– Jó ideje nem találkoztunk már – mondtam Johnnynak. – Legalább egy hónapja.

– Te mindig csak az időt számolod – válaszolt rosszallóan. – Elseje, másodika, harmadika, huszonegyedike. Te mindenre számot akasztasz. Akárcsak Dédée. Tudod, hogy miért olyan dühös most? Mert elvesztettem a szaximat. Persze igaza is van.

– De hogy veszíthetted el? – kérdeztem, de már abban a pillanatban tudtam, hogy épp ezt nem szabad Johnnytól megkérdezni.

– A metrón – felelte Johnny. – A biztonság kedvéért az ülés alá tettem. Remekül utaztam: tudtam, hogy ott van a lábam alatt, teljes biztonságban.

– Csak a szálló lépcsőjén jutott eszébe – mondta Dédée rekedtes hangon. – Rohantam mint az őrült, hogy értesítsem a metrót, a rendőrséget.

Hosszú csend következett, amiből rájöttem, hogy minden hiába volt. Johnny azonban elnevette magát, ahogy csak ő tud: teli szájjal, valahonnan a foga és az ajka mögül.

– Valami szerencsétlen flótás próbál majd valahogy hangot kicsalni belőle – mondta. – Életem egyik legrosszabb szaxija volt; meglátszott, hogy Doc Rodríguez játszott rajta, teljesen elvesztette a formáját a lelki oldalon. Maga a szerkezet nem volt rossz, csak hát Rodríguez már a hangolással is tönkre tud tenni egy Stradiva-rit.

– És nem tudsz másikat szerezni?

– Éppen ezen törjük a fejünket – mondta Dédée. – Talán Rory Friendnek van egy. Csak az a baj, hogy Johnny szerződése…

– Szerződés – utánozta Johnny. – Mit számít a szerződés! Játszani kell, és kész, de se szaxim, se pénzem, és a fiúk se állnak jobban.

Ez utóbbi persze nem igaz, ezt mind a hárman tudjuk. Már senki sem mer Johnnynak hangszert kölcsönadni, mert vagy elveszti, vagy rögtön tönkreteszi. Bordeaux-ban elvesztette Louis Rolling szaxiját, azt a szaxit pedig, amit Dédée-től kapott az angliai turnéra, három darabba törte, összevissza verte, taposta. Ki tudja, hány hangszert vesztett már el, tört össze vagy tett zálogba. És mindegyiken úgy játszott, ahogy szerintem csak egy isten tud altszaxizni, feltéve, ha már lemondott a lantról és a fuvoláról.

– Mikor kezdesz, Johnny?

– Nem tudom. Talán ma, igaz, Dédée?

– Nem. Holnapután.

– Mindenki tudja a dátumokat, csak én nem – dörmögi Johnny, és nyakig magára húzza a takarót. – Esküdni mertem volna, hogy ma este kell játszanom, délután pedig próba van.

– Mindegy – mondta Dédée. – Csak az a baj, hogy nincs szaxid.

– Hogyhogy mindegy? Nem mindegy. Holnapután csak holnap után van, a holnap pedig még messze van a mától. És a ma is messze van még a mosttól, amikor éppen Bruno barátunkkal csevegünk, és mennyivel jobban erezném magam, ha el tudnék feledkezni az időről, és ihatnék valami meleget.

– Mindjárt forr a víz, várj még egy kicsit.

– Nem tűzmelegre gondoltam – mondta Johnny. Ekkor elővettem az üveg rumot, s mintha csak villanyt gyújtottunk volna: meglepetésében Johnnynak fülig szaladt a szája, és csak úgy ragyogtak a fogai; még Dédée sem állta meg mosolygás nélkül ezt a csodálkozást, örömöt. A rumos nescafé sem volt éppen rossz, két korty és egy cigaretta után mind a hárman sokkal jobban éreztük magunkat. Most már világosan láttam, hogy Johnny egyre inkább a gondolataiba mélyed, és megint az időre fog célozgatni; amióta csak ismerem, ez mindig foglalkoztatta. Kevés emberrel találkoztam, akit ennyire izgatott volna minden, ami az idővel kapcsolatos. Ez a rögeszméje, a lehető legrosszabb rögeszméje, egyik a sok közül. De olyan megkapóan fejtegeti, magyarázza, hogy alig lehet neki ellenállni. Egy felvétel előtti próba jutott most eszembe, Cincinnatiban történt, még jóval a párizsi út előtt, úgy negyvenkilencben vagy ötvenben. Nagy formában volt akkoriban Johnny, és én csakis azért mentem el a próbára, hogy őt hallhassam, meg Miles Davist. Mindnyájan lelkesen játszottak, elégedettek voltak, jól öltözöttek (erre talán az éles ellentét miatt emlékszem, mert most silány, mocskos ruhában látom Johnnyt), szívesen játszottak, egy cseppet se türelmetlenül, és a hangtechnikus elégedetten integetett a kis ablak mögül, akár egy boldog pávián. És pontosan abban a pillanatban, amikor Johnny szinte már úszott a boldogságban, egyszer csak abbahagyta a játékot, ököllel megütött valakit, nem tudom, hogy kit, majd így szólt: – Ezt most holnap játszom. – A fiúk kővé meredtek, csak ketten-hárman játszottak még néhány taktust, olyan volt, mintha lassan fékezne a vonat, Johnny pedig egyre csak a fejét verte, és azt ismételgette: – Ezt már játszottam holnap, rettenetes, Miles, ezt már játszottam holnap -, és ezt nem lehetett kiverni a fejéből; ettől kezdve aztán semmi sem sikerült, Johnny kedvetlenül játszott, el akart menni (hogy megint kábítószert szívjon, mondta a hangtechnikus, aki majd megpukkadt mérgében), s amikor láttam, hogy hamuszürke arccal kitántorog, eltűnődtem, vajon sokáig tart-e még ez.

– Azt hiszem, kihívom Bernard doktort – szólt Dédée Johnnyra sandítva, aki aprókat kortyolgatott a rumból. – Lázas vagy, semmit sem eszel.

– Bernard doktor egy szerencsétlen hülye – mondta Johnny, a poharát nyalogatva. – Aszpirint fog adni, aztán majd kijelenti, hogy imádja a dzsesszt, például Ray Noble-t. Képzelheted, Bruno. Ha meglenne a szaxim, olyan zenével fogadnám a doktor urat, hogy nyomban visszafordulna, és nadrágféken zötyögné végig a négy emeletet.

– Mindenesetre nem ártana, ha bevennéd az aszpirint – mondtam, Dédée-re sandítva. – Ha akarod, hazafelé menet majd telefonálok, és akkor Dédée-nek nem kell lemennie. De te, ez a szerződés … Ha csak holnapután kezdesz, talán még lehet valamit csinálni. Akár én is megpróbálhatok szerezni egy szaxit Rory Friendtől. Ha pedig minden kötél szakad… Az az igazság, Johnny, hogy ezután sokkal jobban kell majd vigyáznod rá.

– De nem ma – szólt Johnny a rumos üvegre meredve. – Majd holnap, ha már lesz szaxim. Úgy, hogy most nincs mit beszélni róla. Bruno, egyre tisztábban látom, hogy az idő… Azt hiszem, a zene mindig segít egy kicsit megérteni az egészet. Nem, nem megérteni, mert valójában semmit se értek. Csak éppen rájövök, hogy van valami. Mint az olyan álomban, ugye, amiben sejteni kezded, hogy mindjárt szertefoszlik minden, és már előre félsz egy kicsit, de azért egy cseppet se vagy biztos a dologban, és lehet, hogy egy pillanat alatt minden a visszájára fordul, akár a palacsinta, és egyszer csak az ágyban találod magad egy gyönyörű nővel, és minden remek, isteni.

A szoba egyik sarkában Dédée elmossa a csészéket és a poharakat. Csak most vettem észre, hogy még folyóvíz sincs a szobában; egy piros rózsás tálat látok meg egy lavórt, mely valami bebalzsamozott állatra emlékeztet. Johnny meg egyre csak beszél, a takaró félig befedi a száját, ő is olyan, mintha bebalzsamozták volna, ahogy az állat a térdén nyugtatja, s fekete, sima arca lassacskán gyöngyözni kezd a rumtól és a láztól.

– Olvastam már egyet-mást erről, Bruno. Olyan különös ez az egész, és valójában olyan nehéz… Tudod, talán a zene segít. Nem megérteni, mert valójában semmit se értek. – Ököllel veri a fejét. A feje kong, akár egy kókuszdió.

– Nincs itt ebben semmi, Bruno, ahogy mondom, semmi. Nem gondol ez semmire, nem ért ez semmit. Az igazat megvallva, sose hiányzott. Én csak a szememtől lefelé kezdek érteni, minél lejjebb, annál jobban. De igazában nem is megértés ez, elismerem.

– Te, felmegy a lázad – korholta Dédée a szoba mélyéből. -Hallgass már! Csakugyan, Bruno. Még sose gondolkoztam semmin, csak hirtelen észreveszem, hogy gondoltam valamit, de abban nincs semmi érdekes, igaz ? Mi abban az érdekes, hogy észreveszi az ember, hogy gondolt valamit? Most mindegy, hogy te gondoltál-e, vagy valaki más. Nem én, nem én. Egyszerűen csak hasznot húzok a gondolataimból, de mindig csak utólag, és ezt nem tudom elviselni. Jaj, nehéz, nagyon nehéz… Egy korty se maradt? Kitöltöttem neki az utolsó csepp rumot is, Dédée pedig ismét meggyújtotta a lámpát; már alig láttunk a szobában. Johnny egyre csak izzad, mégis a takaró alatt marad, olykor-olykor megborzong, és csikordít egyet a széken.

– Már kisfiú koromban rájöttem, alighogy szaxizni kezdtem. Nálunk mindig pokoli zűrzavar volt, és csak adósságról, meg jelzálogról folyt a szó. Tudod te, mi az a jelzálog? Biztos valami rettenetes dolog, mert valahányszor a jelzálogról beszélt a faterom, a muterom mindig a haját tépte, végül pedig összeverekedtek. Tizenhárom éves voltam… de ezt már hallottad.

De mennyire hallottam; de mennyire igyekeztem is, hogy hitelesen és jól megírjam Johnny életrajzában.

– Tudod, így aztán végtelen volt otthon az idő. Perpatvar perpatvart követett, s közben majd éhen haltunk. És a tetejébe még a vallás, jaj, el se tudod képzelni. Amikor aztán szerzett a tanárom egy szaxit – ha meglátnád, megpukkadnál nevettedben -, azt hiszem, mindjárt rájöttem valamire. A zene kiemelt az időből, bár ez csak a dolog egyik oldala. Ha tudni akarod, hogy igazában mit érzek, azt mondhatnám, hogy a zene belehelyezett az időbe. De akkor azt kell föltenni, hogy ennek az időnek semmi köze… hát, hogy úgy mondjam, mihozzánk.

Jó ideje ismerem már Johnny és az ugyanilyen életet élők érzékcsalódásait, így figyelmesen meghallgatom, de nem veszem túl komolyan, hogy mit is mond. De az gondolkodóba ejt, hogy mi módon juthatott kábítószerhez Párizsban. Dédée-t kell kifaggatnom és megakadályoznom, hogy cinkosa legyen. Johnny már nem bírja sokáig ebben az állapotban. A kábítószer és a nyomor nemigen fér össze. Most a zenéjére gondolok, mely lassan semmivé lesz, meg a több tucat lemezfelvételre, amelyeken Johnny még tovább örökíthetné magát és azt a bámulatos előnyt, mellyel minden más zenésszel szemben rendelkezik. Az “Ezt most holnap játszom” értelme hirtelen kristálytisztán áll előttem, hisz Johnny mindig csak holnap játszik, és minden más csak utána kullog a mában, amit ő olyan könnyedén átugrik a zene első hangjaival.

Elég értelmes dzsesszkritikus vagyok, látom a korlátaimat, s tudom, hogy mindaz, amin most elmélkedem, mélyen az alatt a szint alatt van, ahol szegény Johnny igyekszik előrehaladni félmondatokban beszélve, sóhajtozva, hirtelen haragra gyúlva, fel-felzokogva. Fütyül rá, hogy zseninek tartom-e vagy sem, soha nem hencegett, hogy sokkal jobban játszik, mint a barátai. Szomorkásán gondolok rá, hogy övé a szaxi eleje, nekem meg be kell érnem a végével. Ő a száj, én meg a fül, hogy azt ne mondjam, ő a száj, én meg a… Ó jaj, a kritikus csak szánalmas végterméke valaminek, ami zamatként, a harapás és a rágás gyönyöreként kezdődött. És ismét megmozdul a száj, Johnny torkosán lenyal nagy nyelvével egy csöpp nyálat az ajkáról. Kezével a levegőbe rajzol valamit.

– Bruno, ha egyszer meg tudnád írni… Nem énmiattam, tudod, mit számít az nekem. De szépen kell megírni, úgy érzem, szépen kell megírni. Ott hagytam abba, hogy amikor gyerekfejjel játszani kezdtem, rájöttem, hogy változik az idő. Egyszer elmondtam Jimnek. Ő meg azt felelte, hogy mindenki így érzi, és ha az ember elvonatkozik … Igen, így mondta, ha az ember elvonatkozik. De nem, én nem vonatkozok el, ha játszok. Csak éppen helyet változtatok. Akárcsak a liftben, bent vagy a liftben, beszélgetsz az emberekkel, semmi különöset nem érzel, s közben elhagyjátok az első emeletet, a tizediket, a huszonegyediket, a város pedig ott marad alattad, míg te azt a mondatot igyekszel befejezni, amelyet még a földszinten kezdtél el, és az első és az utolsó szó közt ötvenkét emelet van. Amikor játszani kezdtem, észrevettem, hogy belépek egy liftbe, hogy úgy mondjam, egy időliftbe. Ne hidd, hogy elfeledkeztem a jelzálogról vagy a vallásról. Csakhogy abban a pillanatban a jelzálog és a vallás olyan ruha volt, ami nem volt éppen rajtam; tudom, hogy a ruha a szekrényben van, de azt ugyan el nem hiteted velem, hogy létezik az a ruha abban a pillanatban. A ruha akkor létezik, ha felveszem, a jelzálog és a vallás akkor létezett, amikor befejeztem a játékot, és belépett a muterom csimbókosan lógó hajjal, és siránkozni kezdett, hogy megsüketítem azzal-a-pokoli-ze-ne-bo-ná-val. Dédée hozott még egy csésze nescafét, de Johnny bánatosan az üres poharára mered.

– Bonyolult valami ez az idő, minden oldalról szorongat. Kezdek lassan rájönni, hogy az idő nem zsák, amit tele lehet tömni. Ezzel azt akarom mondani, hogy még ha mindig mással tömik is meg, a zsákba csak egy bizonyos mennyiség fér el, és kész. Bruno, látod a bőröndömet? Két ruha és két pár cipő fér el benne. No, akkor most képzeld el, hogy kiüríted ezt a bőröndöt, aztán meg vissza akarod tenni a két ruhát és a két pár cipőt, s akkor rájössz, hogy csak egy ruha és egy pár cipő fér bele. De ez még semmi. Az az igazi, ha rájössz, hogy egy egész boltot is be tudsz rakni a táskába, száz meg száz ruhát, ahogy játék közben néha én is belerakom a zenét az időbe. A zenét, no meg amit a metrón gondolok ki.

– Amit a metrón gondolsz ki.

– No persze, hát ez az – mondta Johnny ravaszul. – Bruno, nagy találmány a metró. Amikor metrón utazol, minden eszedbe jut, ami még beleférhetne a bőröndbe. Talán nem is a metrón vesztettem el a szaxit, talán…

Felnevet, köhög, Dédée aggódva nézi. De ő csak fintorog, nevet, köhög, mindent egyszerre, és úgy dobálja magát a takaró alatt, akár egy csimpánz. Csorog a könnye, de ő csak nyeli, és egyre csak nevet.

– Jobb ha nem keverjük össze a dolgokat – mondja némi szünet után. – Elvesztettem, és kész. De a metró jó volt rá, hogy kifundáljam ezt a bőrönd-dolgot. Tudod, furcsák ezek a rugalmas tárgyak, ezt érzem mindenütt. Minden rugalmas, barátom. Még ami szilárdnak látszik, abban is van rugalmasság…

Gondolkodik, magába mélyed.

–  … valami visszatartott rugalmasság – teszi hozzá meglepően. Elismerő csodálkozással bólintok. Bravó, Johnny! És még ő mondja, hogy nem tud gondolkozni. Nocsak, Johnny! Most már igazán érdekel, hogy mit fog mondani, ő meg észreveszi, és ravaszabbul néz, mint valaha.

– Bruno, gondolod, hogy tudok másik szaxit szerezni holnap-utánra ?

– Igen, de vigyáznod kell rá.

– Persze hogy vigyáznom kell rá.

– Egy hónapra szerződtették – magyarázza szegény Dédée. – Két hét Rémy Boite-jában, két hangverseny és a lemezek. Szépen egyenesbe jöhetnénk.

– Egy hónapra szerződtettek – ismétli Johnny széles mozdulatokkal. Rémy Boíte-ja, két hangverseny és a lemezek. Pa-papa-pam pam pam, csrr. Inni akar a fiú, a fiú, a fiú. Meg még hozzá egy cigit, egy cigit. Mindenképpen egy cigit.

Megkínálom egy csomag Gauloise-zal, bár jól tudom, hogy a kábítószerre gondol. Beesteledett, jövés-menés hallatszik a folyosóról, arab beszéd, éneklés, Dédée elment, biztos hoz valamit vacsorára. Johnny kezét érzem a térdemen.

– Tudod, rendes lány. De már elegem van belőle. Jó ideje nem szeretem, ki nem állhatom. Néha még felizgat, és úgy tud szeretkezni, mint… – olaszosan összekulcsolja az ujjait. – De meg kell szabadulnom tőle, Bruno, vissza kell mennem New Yorkba.

– Miért? Ott még ennél is rosszabbul ment a sorod. Nem a munkádra gondolok, hanem általában az életedre. Azt hiszem, itt több barátod van.

– Igen, itt vagy te, a márkiné, meg a fiúk a klubban… Te, Bruno, még sose feküdtél le a márkinéval ?

– Nem.

– No jó, ez olyan dolog, hogy… De a metróról beszéltem, nem tudom, miért hagytam abba. Nagy találmány ez a metró, Bruno. Egyszer éreztem valamit a metrón, de aztán elfelejtettem… Két-három nap múlva megismétlődött. Végül rájöttem, hogy mi az. Tudod, könnyű ezt megmagyarázni, de valójában csak azért könnyű, mert nem ez az igazi magyarázat. Az igazi magyarázatot egyszerűen nem lehet megmagyarázni. Fel kellene ülnöd a metróra, hogy veled is megtörténjen, de lehet, hogy ez is csak velem fordul elő. Látod, így van ez valahogy. Te, tényleg sose feküdtél le a márkinéval? Meg kell kérned, hogy másszon föl az aranyozott zsámolyra, amit a hálószobában tart, a sarokban, egy csinos lámpa mellett, és akkor… No, ez meg már itt is van.

Dédée lép be, szatyorral a kezében, és Johnnyra néz.

– Te, feljebb ment a lázad. Telefonáltam az orvosnak, idejön tízre. Azt üzeni, maradj nyugton.

– Jó, rendben van, csak előbb elmondom Brúnónak, hogy mi volt a metrón. A múltkor jól megfigyeltem, hogy is történik. Anyámra gondoltam, aztán Lanre, meg a gyerekekre, és persze abban a pillanatban olyan volt, mintha csak az utcánkban járnék, és láttam a fiúk arcát, a régi fiúkét. Nem is gondolkodás volt az, azt hiszem, már sokszor mondtam neked, hogy sose gondolkozók, csak mintha egy utcasarkon állnék, és magam előtt látnám, amit gondolok, de nem gondolom, amit látok. Érted? Jim szerint mindnyájan egyformák vagyunk, és általában (így mondja: általában) az ember nem gondolkozik csak úgy, a maga kedvéért. Tegyük föl, hogy így van, no már most én a Saint-Michel állomáson szálltam föl a metróra, nyomban Lanre és a gyerekekre gondoltam, és láttam az utcánkat. Alighogy leültem, rájuk gondoltam. De közben tudtam, hogy a metrón vagyok, és láttam, hogy körülbelül egy perc múlva az Odéonhoz érkezünk, a ki-beszállnak az emberek. Aztán megint Lanre gondoltam, 1-ittam, amint a muterom éppen hazajön a vásárlásból, mindnyájukat láttam, és velük voltam, gyönyörű volt, ilyet már igazán rég nem éreztem. Az emlékek mindig undorítóak, de most jólesett a gyerekekre gondolni, látni őket. Ha most nekilátnék, és elmesélnék neked mindent, amit láttam, el se hinnéd, mert ugyancsak jó ideig eltartana. Pedig csínján bánnék a részletekkel. Hogy csak egyetlen példát említsek, Lanen az a zöld ruha volt, amelyet mindig akkor vett föl, ha a Club 33-ba ment, ahol Hamppal játszottam. Láttam a csíkokat, a szalagot, az oldaldíszt, a gallérját… És nem csak közben, hanem valóban ott forgolódtam Lan ruhája körül, s komótosan nézegettem. Aztán Lan arcát néztem, meg a gyerekekét, majd Mike jutott eszembe, aki a szomszédban lakott, és hogy egyszer coloradói vadlovakról mesélt, hogy egy farmon dolgozott, és amikor beszélt, úgy kidüllesztette a mellét, mint egy idomár.

– Johnny – szólt Dédée a sarokból.

– Ne felejtsd el, hogy csak egy parányi töredékét mondom el annak, amit gondoltam és láttam. Meddig tarthatott, míg ezt a parányi töredéket elmondtam?

– Nem tudom, mondjuk, két percig.

– Mondjuk, két percig – ismétli Johnny. – Két perc, és mindössze egyetlen töredéket mondtam el. Ha mindent elmondanék, amit láttam: hogy mit csináltak a gyerekek, hogy játszotta Hamp a Savé it, pretty Mammá-t, és én hogy odafüleltem minden egyes hangra, érted, minden egyes hangra, pedig Hamp nem az, aki egykönnyen elfárad, és ha még azt is elmondanám, hogy hallottam, amint anyám egy végtelen hosszú mondatba bonyolódott, káposztáról beszélt, meg azt hiszem, a faterom lelki üdvéért könyörgött és az enyémért, és valami káposztáról is moridott valamit… No, Bruno, ha mindezt részletesen elmesélném, tovább tartana két percnél, nem ?

– Egy jó negyedórába is beletelne, ha mindezt valóban láttad és hallottad – feleltem nevetve.

– Egy jó negyedórába is beletelne, mi, Bruno? Akkor most azt mondd meg nekem, hogy lehet az, hogy hirtelen érzem, megáll a metró, otthagyom a muteromat, Lant, mindent, és látom, hogy a Saint-Germain-des-Prés-nél vagyunk, ami pontosan másfél percre van az Odéontól.

Sohasem izgat túlságosan, hogy mit mond Johnny, de most ahogy rám nézett, megborzongtam.

– Alig másfél perc a te időd szerint és Dédée ideje szerint – mondta Johnny bosszúsan. – És a metróé szerint… meg az én órám szerint, a pokolba velük. Akkor hogy lehet, Bruno, hogy egy negyedórát gondolkoztam, mi? Hogy lehet negyedórát gondolkozni másfél perc alatt? Esküszök, hogy aznap rá se gyújtottam, egy szippantásnyit se szívtam – teszi hozzá, akár egy mentegetődző gyerek. – És megismétlődött azóta is, most már mindenütt megtörténik velem. De csakis a metrón tudom megfigyelni – folytatja ravaszul -, mert mikor metrón utazok, úgy érzem magam, mintha egy órába volnék bezárva. Az állomások a percek, érted, mármint a ti időtök, a most szerint, de én tudom, hogy más idő is van, és csak gondolkozók, gondolkozók…

Arcát a kezébe temeti, reszket. Már rég el akartam menni, csak nem tudom, hogy búcsúzzak el, hogy Johnny meg ne sértődjön, mert rendkívül érzékeny a barátaival szemben. Megárt neki, ha így folytatja, legalább Dédée-vel nem fog ilyesmiről beszélni.

– Bruno, ha mindig úgy tudnék élni, mint azokban a percekben, vagy mint amikor játszok, és az idő is változik… Van fogalmad róla, hogy mi minden beleférne másfél percbe… És akkor az ember évszázadokig is elélhetne, nemcsak én, hanem Dédée, te meg a fiúk is mindnyájan; ha rájönnénk a nyitjára, ezerszer tovább élhetnénk, mint ahogy most éldegélünk az órák miatt, a percek és a holnaputánok tébolya miatt…

Mosolygok, ahogy csak tudok, és dereng is valami, hogy igaza van, de minden, amit sejt és amit én az ő sejtésének gyanítok, szertefoszlik majd – mint mindig -, mihelyt az utcán leszek, és visszazökkenek a mindennapi életembe. Ebben a pillanatban biztos vagyok benne, hogy van abban valami, amit Johnny mond, ami nem a félőrültségéből ered, és nem is abból, hogy elillan előle a valóság, és csak torz mását hagyja neki cserében, amiből aztán Johnny reményt sző. Mindazt, amit Johnny ilyen pillanatokban mond el nekem (és már több mint öt éve egyre csak mondogatja, és másoknak is hasonlókat mond), nem lehet úgy hallgatni, hogy az ember meg tudná ígérni: később még gondolkozik rajta. Alighogy az utcára érek, és már csak az emlék ismételgeti a szavakat, nem pedig Johnny, egyszerre minden csak marihuánás képzelgés, egyhangú handabandázás lesz (hisz mások is mondanak ilyesmiket, lépten nyomon hasonló vallomásokkal találkozunk), a csodálkozás pedig bosszankodásba torkollik. Én legalábbis úgy érzem ilyenkor, hogy Johnny bizony alaposan rászedett. De mindig csak másnap, nem pedig amikor Johnny magyarázza, mert akkor érzem, hogy van valami, ami be akar jutni valahová, egy fénysugár, mely szeretne fellobbanni, vagy inkább mintha szét kellene törni valamit, széthasítani tetőtől talpig, akár egy fatörzset, melybe éket vernek, és tövig kalapálják. Johnnynak pedig már nincs ereje, hogy bármit is kalapáljon, én meg azt sem tudom, hogy milyen kalapács kellene egy olyan ék beverésére, amit szintén nem tudok elképzelni.

Végül is aztán eljöttem tőlük, előzőleg azonban még történt valami, aminek – vagy valami hasonlónak – mindig meg kell történnie: éppen Dédée-től búcsúztam el, háttal voltam Johnnynak, mikor éreztem és Dédée szemében is láttam, hogy történik valami, erre gyorsan megfordultam (talán, mert egy kicsit félek is Johnny-tól, ettől az Angyaltól, aki szinte a testvérem, ettől a testvértől, aki szinte az angyalom), és láttam, hogy Johnny egyszerre ledobta magáról a takarót, mely rajta volt, és láttam, hogy ott ül anyaszült meztelenül a karosszékben, a lába felhúzva, az álla a térdén, ő meg csak vacog, de kacag is, tetőtől talpig pucéran abban a mocskos karosszékben.

– Milyen meleg van – szólt Johnny. – Bruno, nézd csak milyen kedves kis forradas van a bordáim közt.

– Takarod be magad! – parancsolta Dédée szégyenkezve, s nem tudta, mit mondjon. Elég jól ismerjük már egymást, és egy meztelen férfi hát az csak egy meztelen férfi, de Dédée mindenképpen szégyellte magát, én meg nem tudtam, mit csináljak, hogy ne gondolják rólam, hogy megbotránkoztat Johnny viselkedése. Johnny persze jól tudta, és teli szájjal röhögött, és illetlenül felhúzva tartotta a lábát, a nemi szerve a szék peremén lógott, akárcsak a majom az állatkertben, a combját pedig gyanús foltok tarkították, ami mérhetetlen undorral töltött el. Ekkor Dédée felkapta a takarót, és gyorsan betakarta Johnnyt, de ő csak kacagott, és szemmel láthatóan nagyon boldog volt. Esetlenül elbúcsúztam, megígértem, hogy másnap ismét elmegyek; Dédée egész a lépcsőfordulóig kísért, becsukta az ajtót, hogy Johnny ne hallja, mit mond.

– Azóta ilyen, amióta visszajöttünk a belgiumi turnéról. Mindenütt remekül játszott, olyan boldog voltam.

– Honnan szerezhette a kábítószert ? – mondtam Dédée-nek, és a szemébe néztem.

– Nem tudom. Szinte állandóan konyakot és bort iszik. Elég sokat szív is, bár kevesebbet, mint odaát…

Odaát, az Baltimore és New York nekik, az a három hónap, amit a bellevue-i ideggyógyintézetben töltött, és a hosszú camarillói tartózkodás.

– Dédée, valóban jól játszott Johnny Belgiumban?

– Igen, Bruno, azt hiszem, jobban, mint valaha. Tombolt a közönség, és a fiúk is gyakran mondták. Aztán egyszerre furcsa dolgok történtek, ahogy már Johnnyval lenni szokott, szerencsére sose a közönség előtt. Azt hittem, hogy… de most, láthatja, rosszabbul van, mint valaha.

– Rosszabbul, mint New Yorkban volt ? Akkoriban maga még nem ismerte.

Dédée nem buta, csak hát egy nő sem szereti, ha azokat az éveket emlegetik, a barátja életéből, amikor ő még nem ismerte, meg aztán őneki most kell elviselnie Johnnyt, és ami azelőtt volt, az csak puszta szó. Nem tudom, hogy mondjam meg, még csak teljes bizalommal sem vagyok iránta, végül mégiscsak rászánom magam.

– Gondolom, egy fillérjük sem maradt.

– Itt van ez a szerződés, holnapután kezdünk – mondta Dédée.

– Gondolja, hogy Johnny közönség elé mehet és felvételeket is készíthet ?

– Hát persze – válaszolt Dédée kissé meglepetten. – Ha Bernard doktor kigyógyítja a náthából, Johnny jobban fog játszani, mint valaha. Csak a szaxi a probléma.

– Majd én utánanézek. Tessék, Dédée. Csak azért, hogy… Legjobb, ha Johnny nem is tud róla.

– Bruno…

Megindultam lefelé a lépcsőn, és egy kézmozdulattal elébe vágtam Dédée várható szavainak, a meddő hálálkodásnak. Négy-öt lépcsőfoknyira jutva, már könnyen ki tudtam mondani:

– A világ minden kincséért sem szabad az első koncert előtt szívnia. Engedje, hogy igyon egy kicsit, de arra a másikra ne adjon neki pénzt.

Dédée egy szót sem felelt, de láttam, amint a kezével egyre kisebbre hajtogatja a bankjegyeket, míg csak el nem tüntette őket.

Legalább abban biztos vagyok, hogy Dédée nem szív. Csakis a félelem vagy szerelem teheti Johnny cinkosává; ha egyszer Johnny letérdel, ahogy Chicagóban láttam, és sírva könyörög neki, hogy… Hát igen, ez kockázat, mint még annyi más is Johnnyval; most egy ideig lesz pénzük ennivalóra és gyógyszerre. Az utcára érve felhajtottam a ballonkabátom gallérját, mert szemerkélni kezdett az eső, mélyeket lélegeztem, míg csak bele nem fáradt a tüdőm; úgy éreztem, Párizsnak tisztaság és meleg kenyér szaga van. Csak most vettem észre, micsoda bűzt árasztott Johnny szobája és takaró alatt izzadó teste. Betértem egy kávéházba egy konyakra, hogy kiöblítsem a számat és talán az emlékezetemet is, mely újra meg újra Johnny szavaihoz kanyarodik vissza, a történeteihez, ahhoz az adottságához, hogy azt is látja, amit én nem látok, de tulajdonképpen nem is akarok látni. A holnaputánra gondoltam: olyannak tetszett, mint a nyugalom, mint egy jól ácsolt híd, mely innen a pulttól ível a távolba.

Ha egyszer valaki már semmiben sem elég biztos, az a legjobb, ha kötelességeket szab meg magának, amelyek aztán bójaként a felszínen tartják. Két-három nap múlva eszembe jutott, hogy kötelességem utánajárni, vajon a márkiné szerzi-e Johnnynak a marihuánát, így hát elmentem a kis montparnasse-i lakásba. A márkiné valóban márkiné, szinte zsákszám áll a pénze, amit a márkitól kap, bár már jó ideje, hogy elváltak a marihuána és hasonló ügyek miatt. Még New Yorkban barátkozott össze Johnnyval, valószínű abban az évben, amikor Johnny szinte egyik napról a másikra híres lett, egyszerűen, mert valaki lehetővé tette, hogy összegyűjtse azt a négy-öt fiút, akiknek tetszett az ő stílusa, és akkor Johnny először játszhatott kedvére, és mindenkit csodálatba ejtett. Ez nem a legjobb alkalom, hogy dzsesszkritikát írjak – akit érdekel, elolvashatja a Johnnyról és a háború utáni új stílusról szóló könyvemet -, de azt bátran állíthatom, hogy negyvennyolc, vagy mondjuk, ötven, szinte robbanást hozott a zenében, hideg, halk robbanást, mely mindent a maga helyén hagyott, nem volt se sikoly, se romhalmaz, de a megszokás kérge ezernyi darabra hullt, sőt, még a védelmezői is (a zenekarokban, a közönség közt) olyasmiből csináltak szívügyet, amit már régen nem úgy éreztek, mint azelőtt. Mert attól a perctől fogva, hogy Johnny az altszaxihoz nyúlt, többé már nem lehet úgy hallgatni az eddigi zenészeket, hogy felülmúlhatatlannak hiszi őket az ember; lássuk be, hogy itt arra a kendőzött beletörődés-félére van szükségünk, amit történelmi érzéknek hívnak, és mondjuk ki, hogy egytől egyig nagyszerű muzsikusok voltak és azok is maradnak a-saját-korukban. Johnny pedig úgy nyúlt a dzsesszhez, mint egy kéz, mely lapoz egyet, és kész.

A márkiné, aki agárfüllel mindent megneszel, ami zene, mindig is bálványozta Johnnyt és zenész társait. El tudom képzelni, hány dollárjába kerültek a fiúk a Club 33 idején, amikor a kritikusok többsége tiltakozott Johnny felvételei ellen, s avultnál is avultabb szempontok alapján bírálták. Valószínű, ugyanebben az időben történt, hogy a márkiné néha-néha lefeküdt és szívott Johnnyval. Számtalanszor láttam őket együtt: felvételek előtt, hangversenyszünetekben, és Johnny kimondhatatlanul boldognak látszott a márkinéval, pedig otthon vagy egy másik zsöllyében Lan várt rá a gyerekekkel. Johnny azonban sohasem tudta, mit jelent hiába várni, el sem tudta képzelni, hogy valaki vár rá. Egész lényére jellemző, ahogy faképnél hagyta Lant. Láttam a lapot, amit Rómából küldött haza négy hónap múlva (két zenész társával, se szó, se beszéd repülőre szállt, úgy, hogy Lan mit sem sejtett). A lap Romulust és Remust ábrázolta, akik nagyon tetszettek Johnnynak (az egyik felvételének is ez a címe), és az volt ráírva: “Magam vagyok szerelemsokaságban”, egy Dylan Thomas sor, mert Johnny állandóan őt olvassa. Johnny amerikai megbízottai intézkedtek, hogy jövedelmének egy részét Lannek továbbítsák, aki hamarosan belátta, hogy nem is járt olyan rosszul, hogy így megszabadult Johnnytól. Hallottam valahol, hogy a márkiné is küldött pénzt Lannek, de Lan nem tudta, kitől kapja a pénzt. Ez nem lep meg, mert a márkiné esztelenül jóságos, és annyit sem konyít a világhoz, mint a tortáihoz, melyeket odahaza csinál, ha rázúdul a barátok áradata, de ez mindössze abból áll, hogy van valami állandó tortaféléje, melyhez hozzá-hozzá vesz valamit, meg elvesz belőle ezt-azt, és kínálgatja, ha kell.

A márkinét Mareei Gavoty és Art Boucaya társaságában találtam, éppen Johnny előző délután készült felvételeiről beszélgettek. Akkora hűhót csaptak, amikor megláttak, mintha csak egy arkangyal jött volna el közéjük, a márkiné összevissza csókolgatott, míg csak bele nem fáradt, a fiúk pedig úgy hátba veregettek, ahogy csak egy bőgős és egy baritonszaxis tud. Egy fotel mögött kellett menedéket keresnem, védekeztem, ahogy csak tudtam, s mindezt azért kaptam, mert megtudták, hogy én szereztem azt a remek szaxit, amellyel Johnny legutóbb négy-öt nagyszerű improvizációt játszott lemezre. A márkiné tüstént kijelentette, hogy Johnny egy ronda patkány, s mivel összevesztek (nem mondta, miért), tudta jól az a ronda patkány, hogy csak akkor kapja meg a csekket az új szaxira, ha illedelmesen bocsánatot kér a márkinétól. Johnny persze nem akart bocsánatot kérni, amióta Párizsban van – úgy látszik, még Londonban vesztek össze két hónappal ezelőtt -, így hát egyikük sem tudhatta, hogy Johnny azóta elvesztette azt az átkozott szaxit a metrón stb. Ha egyszer a márkiné beszélni kezd, felmerül az emberben, hogy nem Dizzy stílusa ragad-e rá, mert csak úgy ontja a változatok végtelen sorát a legváratlanabb regiszterekben, majd nagyot csap a combjára, fülig szalad a szája, és úgy hahotázik, mintha éppenséggel halálra csiklandoznák. Ezt használta ki Art Boucaya, hogy részletesen beszámoljon a tegnapi felvételről, amelyről én lemaradtam, a feleségem miatt, mert tüdőgyulladással fekszik otthon.

– Tica is bizonyíthatja – mondta Art, és a nevettében rázkódó márkinéra mutatott. – Bruno, míg meg nem hallgatod a lemezeket, el se tudod képzelni, milyen remekül sikerültek. Ha volt tegnap valahol az Isten, elhiheted, hogy ott volt abban az átkozott stúdióban, ahol mellesleg pokoli hőség volt. Mareei, emlékszel a Willow Tree-re?

De mennyire – felelte Mareei. – Ostobaság ilyet kérdezni, hogy emlékszek-e. Tetőtől talpig a Willow Tree-vel vagyok átitatva.

Tica highball-ts hozott, kényelmesen elhelyezkedtünk. Valójában alig beszéltünk a tegnapi felvételről, hisz minden zenész tudja, hogy ilyesmiről nem lehet beszélni, de az a kevés is, amit elmondtak, ismét reménnyel töltött el, és felötlött bennem, hogy talán az én szaxim hoz majd szerencsét Johnnynak. Persze nem hiányoztak az anekdoták sem, melyek nyomban lehűtötték ezt a reményt, így például, Johnny a felvételek közt levetette a cipőjét, és mezítláb sétálgatott a stúdióban. Viszont kibékült a márkinéval, és megígérte neki, hogy eljön este, fellépés előtt a lakására egy pohár italra.

– Ismered Johnny legújabb nőjét? – érdeklődött Tica. Amilyen szűkszavúan csak lehet, leírtam, hogy milyen, amit aztán Mareei – amúgy franciásan – mindenféle megjegyzéssel és célzással egészített ki, s evvel jól elszórakoztatta a márkinét. A kábítószerről egyetlen szó sem esett, de én már olyan gyanakvó vagyok, hogy még Tica lakásán is ezt a szagot véltem felfedezni, arról nem is beszélve, hogy Tica ugyanúgy nevet, ahogy Johnny és Art szokott időnként, ami elárulja a kábítószer rabjait. Csak azt nem értem, honnan szerezte Johnny a marihuánát, ha haragban volt a márkinéval; Dédée-be vetett bizalmam egy csapásra megrendült, ha egyáltalán bíztam benne. Lelkük mélyén mind egyformák.

Irigylem egy kicsit ezt az egyformaságot, mely összetartja és ilyen könnyen cinkossá teszi őket; az én puritán világomból nézve – ez nem vallomás, hisz aki csak ismer, tudja, hogy mennyire irtózom minden erkölcsi lazaságtól – beteg angyaloknak tekintem őket, akik felelőtlenségükkel fel-felbosszantják az embert, de mindig kárpótolnak a gondoskodásért: Johnny például a lemezeivel, a márkiné a nagylelkűségével. És ezzel még nem mondtam el mindent, úgy kell kikényszerítenem magamból: irigylem őket, irigylem Johnnyt, a túloldalon levő Johnnyt, bár senki sem tudja, mi is ez a túloldal. Mindent irigylek tőle, csak a fájdalmát nem, amit soha senki sem fog megérteni, de bizonyára még a fájdalmában is fölsejlik neki valami, ami számomra elérhetetlen. Irigylem Johnnyt, de bosszant is, hogy lassan tönkreteszi magát: eltékozolja a tehetségét, esztelenséget esztelenségre halmoz, amit az életüteme diktál. Azt hiszem, ha Johnny irányítani tudná az életét, még ha semmiről sem mondana is le érte, még a kábítószerről sem, ha jobban kormányozná azt a repülőgépet, mellyel vaktában repdes immár öt éve, talán akkor zuhanna a legmélyebbre, a teljes őrületbe, a halálba, de akkor legalább a végére járna annak, amit most szánalomra méltó, a poste-riori monológjaiban, izgalmas élményeinek ismételgetésében kutat, de amelyekkel félúton mindig megreked. Mindezt persze csak személyes gyávaságom sugallja, s a lelkem mélyén talán azt kívánom, hogy egy csapásra vége szakadjon Johnny pályájának, mint egy ezer darabra hulló csillagnak, amely egy álló hétig őrületben tartja a csillagászokat, aztán alszik rá egyet az ember, és másnap is nap lesz.

Úgy látszik, Johnny megsejthette, mi mindent forgattam a fejemben, mert amint belépett, vidáman üdvözölt, s nyomban mellém telepedett, azután, hogy megcsókolta, a levegőben megpörgette a márkinét, és egy bonyolult, hangutánzó szertartást rögtönzött Art-tal és Ticával, amin aztán mindenki remekül mulatott.

– Bruno – szólt Johnny, amint elhelyezkedett a legjobb díványon -, csodálatos a pléhpipa, ők is megmondhatják, mit hoztam ki belőle tegnap. Tica szinte villanykörte nagyságú könnyeket hullatott, gondolom, nem azért, mert tartozik a varrónőnek, igaz, Tica?

A felvételről szerettem volna még hallani, de Johnny beérte ezzel a túlcsorduló büszkeséggel. Szinte nyomban Marcellal kezdett el beszélgetni az esti műsorról, meg hogy milyen jól áll mindkettőjüknek a vadonatúj, szürke öltöny, amelyben estére fognak fellépni. Johnny igazán jól néz ki, látszik, hogy napok óta nem szív sokat, valószínű, pontosan akkora adagot vesz be, amely nélkül nem tudna lelkesedéssel játszani. Épp ezen gondolkoztam, amikor Johnny megérintette a vállamat, közelebb hajolt, és így szólt:

– Dédée elmesélte, hogy milyen csúnyán viselkedtem a múltkor.

– Ugyan, felejtsd el.

– De hát világosan emlékszek rá. És ha kíváncsi vagy a véleményemre, tulajdonképpen óriási voltam. Büszkének kellene lenned, hogy veled viselkedtem így; hidd el, senki mással nem tenném meg. Ez csak azt bizonyítja, hogy milyen nagyra becsüllek. El kell mennünk innen valahová, rengeteg mindent kell megbeszélnünk. Itt… – Megvetően biggyeszti az alsó ajkát, és nevet, húzogatja a vállát, szinte táncol a díványon. – Öreg Bruno. Azt mondja Dédée, hogy nagyon csúnyán viselkedtem, de tényleg.

– Náthás voltál. Jobban vagy ?

– Nem is voltam náthás. Eljött az orvos, és rögtön a dzsesszről kezdett beszélni, amit ő úgy imád, meg hogy menjek el hozzá egyik este lemezt hallgatni. Dédée mondta, hogy pénzt adtál neki.

– Csak hogy kijöjjetek valahogy, amíg nem keresel. No, mi lesz ma este?

– Hát, van kedvem játszani, már most elkezdeném, ha itt lenne a szaxim, de Dédée megmakacsolta magát, hogy saját kezűleg viszi el a színházba. Fantasztikus szaxi, tegnap azt hittem, hogy szeretkezek, amikor játszottam rajta. Látnod kellett volna Tica arcát, amikor befejeztem. Tica, féltékeny voltál?

Erre ismét harsány nevetésben törtek ki, Johnny pedig jónak látta, hogy örömében ide-oda ugrándozzon a lakásban, majd Arttal táncra perdült, csak úgy zene nélkül: szemöldökrándulással jelezték az ütemet. Johnnyra vagy Artra nem lehet megharagudni, hisz akkor a szélre is dühös lehetne az ember, mert összeborzolja a haját. Közben Tica, Mareei és jómagam halkan megtárgyaltuk, ki mit vár az esti előadástól. Mareei biztosra veszi, hogy Johnny megismétli az 1951-es első párizsi sikerét. A tegnapi játék után biztos benne, hogy minden nagyszerűen fog menni. Szeretnék én is ilyen nyugodt lenni, de hát végül is mi mást tehetek, végighallgatom az első sorból a koncertet. Legalább afelől nyugodt vagyok, hogy Johnny most nem vett be annyi kábítószert, mint azon a baltimore-i estén. Megemlítettem Ticának, mire ő úgy megszorította a kezemet, mintha különben mindjárt vízbe pottyanna. Közben Art és Johnny a zongoránál kötött ki, Art most valami új témát mutat Johnnynak, az meg csak bólogat, és dudorászik. Rendkívül elegánsak mind a ketten a szürke öltönyükben, bár Johnnyn ront egy kicsit, hogy meghízott az utóbbi időben.

Ticával a baltimore-i estéről beszélgettünk, ott lett először igazán rosszul Johnny. Beszéd közben Tica szemébe néztem, mert biztos akartam lenni benne, hogy megért, és ezúttal nem enged. Mert ha túl sok konyakot iszik Johnny, vagy bármilyen kevés kábítószert szív, biztos bukás a koncert, és minden romba dől. Párizs nem vidéki kaszinó, Johnnyn van a világ szeme. Míg ezen gondolkozom, nem tehetek róla, keserűség tölt el, vagy talán harag, de nem Johnnyra haragszom, még csak nem is arra, ami vele történik; hanem saját magamra és a többiekre, akik körülveszik, például a márkinéra, Marcelra. Tulajdonképpen önző népség vagyunk, és azzal az ürüggyel, hogy gondoskodunk Johnnyról, valójában a róla alkotott képünket melengetjük, újabb és újabb örömökre lesünk, amit mind Johnny szerez nekünk, és egyre csak csiszolgatjuk a szobrot, melyet mi emeltünk neki, és most körömszakadtáig védelmezünk. Johnny bukása nem használna a könyvemnek (pillanatok alatt elkészül majd az angol és az olasz fordítása), így valószínű, hogy részben ilyen meggondolások miatt viselem gondját Johnnynak. Art és Mareei a kenyerük miatt teszik, a márkiné pedig, ugyan ki tudja, mit lát a márkiné Johnnyban a tehetségen kívül. De az egésznek semmi köze a másik Johnnyhoz, és most hirtelen eszembe jut az az eset, amikor Johnny ledobta magáról a takarót, és ott állt csupaszon, mint az ujjam, Johnny szaxi nélkül, Johnny pénz és ruha nélkül, Johnny, akit rögeszmeszerűen fogva tart valami, amit hitvány értelmével sohasem képes felfogni, de ami ott folydogál a zenéjében, bizsergeti a bőrét, s talán éppen egy váratlan ugrásra készíti elő, amit mi sohasem fogunk megérteni.

Amikor ilyen gondolatok járnak az ember fejében, végül valóban megkeseredik, és a világ minden őszintesége sem kárpótolhatja ezért a pillanatnyi felismerésért, hogy ő csak nyomorult senki egy olyan fickó mellett, mint Johnny Carter, aki épp most jött ide a díványhoz, hogy megigya a konyakját, és szórakozoitan néz rám. Itt az ideje, hogy mindnyájan átmenjünk a Pleyel-terembe. Hadd mentse meg a zene az este hátralevő részét, teljesítse híven az egyik leghitványabb feladatát: állítson spanyolfalat a tükör elé, töröljön el bennünket néhány órára a térképről.

Holnap természetesen írok egy beszámolót a Jazz Hot-nak a ma esti koncertről. De most, amikor a szünetekben gyorsírással kaparok néhány sort a térdemen, semmi kedvem, hogy kritikusként összehasonlító értékelést írjak. Nagyon jól tudom, hogy számomra Johnny már nem dzsesszzenész, és olyan a zenei géniusza, mint egy homlokzat, melyet mindenki megközelíthet, megcsodálhat, de ami valami mást is rejt magában, s nekem csakis ezzel a mással kellene törődnöm, talán mert Johnnyt egyedül ez érdekli igazán.

Most még könnyű ezt mondanom, mert Johnny zenéjét lélegzem. De ha lelohadok… Miért ne tudnám megtenni azt, amit ő, miért ne tudnék én is fejjel a falnak rohanni? Én gondosan a valóság fölé helyezem a szavakat, melyek képet akarnak adni rólam, megfontolás és gyanakvás oltalma alá rejtőzöm, pedig mindez csak valami ostoba dialektika. Kezdem érteni, miért ereszkedik ösztönösen térdre az ember, ha imádkozik. A helyzetváltoztatás változtatást jelképez a hangban, abban, amit a hang kimondani készül, magában a mondanivalóban. Ha sikerül meglesnem ezt a változást, minden, ami még egy pillanattal előbb önkényesnek tetszett, most mély értelemmel telik meg, egészen leegyszerűsödik, és egyszersmind elmélyül. Se Mareei, se Art nem vette észre tegnap, hogy Johnny azért még nem őrült, mert levetette a cipőjét a stúdióban. Abban a percben Johnnynak arra volt szüksége, hogy a bőrével érintse a padlót, a földhöz tapadjon, amelytől a zenéje nem menekül, hanem összhangban van vele. Mert ezt is érzem Johnnyban, nem futamodik meg semmi elől, nem azért él kábítószerrel, mert menekülni akar, mint a káros szenvedélyek rabjai általában, nem azért szaxizik, mert a zene bástyája mögött akar meglapulni, nem azért tölt heteket elmegyógyintézetben, mert védelmet keres a lelki nyomás ellen, amit már nem bír elviselni. Még ami a legeredetibb benne, a stílusa is azt bizonyítja – s ezt a stílust a legképtelenebb jelzők is megilletik, bár egyáltalán nincs szüksége rájuk -, hogy Johnny művészete nem pótlék vagy kiegészítés. Johnny szakított a Hot nyelvével, mely még tíz évvel ezelőtt is divatos volt, mert túlságosan passzívnak találta azt a féktelenül erotikus nyelvet, őbenne a vágy előbbre való, mint az élvezet, és meg is hiúsítja az élvezetet, mert a vágy arra készteti, hogy csak menjen előre, kutasson, de közben eleve utasítsa el a hagyományos dzsessz minden olcsó megoldását, így aztán, azt hiszem, Johnny nem tartja sokra a Bluest, ahol a mazochizmus és a nosztalgia… De mindezt már könyvben is elmondtam, leírtam, hogy bírta Johnnyt a közvetlen kielégülésről való lemondás egy olyan új nyelvnek a kidolgozására, amit ma Johnny – és még néhányan – a végsőkig fejlesztenek. Ez a dzsessz minden könnyű erotikát, hogy úgy mondjam minden wagnerianizmust félredob, és helyette egy láthatóan kötetlen síkon mozog, ahol a zene korlátlan szabadságot élvez, ahogy a tárgytól elvonatkoztatott festménynek is lehetővé válik, hogy csak festmény legyen, semmi más. Igenám, de ennek a zenének birtokában, mely sem kéjérzést, sem nosztalgiát nem ébreszt, ennek a zenének birtokában, amelyet én metafizikus zenének neveznék, Johnny mintha önmagát akarná felkutatni, és belemarni a valóságba, amely nap nap után elillan előle. Ebben látom stílusának mély ellentmondásosságát és erőszakos hatásosságát. Képtelen kielégülést találni, ezért olyan, mint a szakadatlan sarkantyúzás, mint a végtelen alkotás, melyben nem a befejezés jelenti az élvezetet, hanem a mindig újat kutató ismétlés, olyan képességek működtetése, amelyek maguk mögött hagyják a közvetlenül emberit, de mit sem veszítenek emberiességükből. És amikor Johnny így elmerül a zene folyamatos alkotásában, mint ma este, biztosan tudom, hogy nem menekülni akar. Az soha nem lehet menekülés, ha találkozóra megyünk, még ha mindig módosítjuk is a randevú helyét, ami aztán esetleg mögötte marad, arról Johnny tudomást sem vesz, vagy fölényesen megveti. A márkiné például azt hiszi, hogy Johnny retteg a nyomortól, mert nem veszi észre, hogy Johnny csakis egyvalamitől félhet: attól, hogy nem talál sült karajt késközeiben, ha éppen ehetnékje van, vagy ágyat, amikor álmos, vagy száz dollárt a pénztárcájában, amikor azt tartaná helyénvalónak, hogy van száz dollárja. Johnny nem elvont világban él, mint mi; ezért nincs a zenéjében – ebben a csodálatos zenében, amit ma este hallgattam – semmi absztrakt. De csakis ő tudná elmondani, hogy mit vívott ki játék közben, de már biztosan máson töri a fejét, belefeledkezik valami új feltevésbe vagy valami új sejtelembe. Zsákmánya olyan, mint az álom: elfelejti, amikor felébred, és a taps visszazökkenti közénk, őt, aki olyan távol éli másfélperces negyedóráit.

Olyan lehet így élni, mintha az ember egy villámhárító foglya lenne a legcudarabb ítéletidőben és azt hinné, hogy semmi baja sem lesz. Négy-öt nap múlva találkoztam Art Boucayával a Dupont-ban, a diáknegyedben, s még ki sem fújta magát, máris sorolta a rossz híreket. Az első pillanatban némi elégedettséget éreztem – amit kénytelen vagyok kárörömnek minősíteni -, hisz jól tudtam, hogy a szélcsend nem tarthat sokáig; később azonban a következményekre gondoltam, és Johnny iránti szeretetem nyomban felfordította a gyomromat; erre felhajtottam két konyakot, miközben Art elmesélte, mi is történt. Rövidre fogva az történhetett, hogy akkor délután Delaunay felvételt készített elő, egy új kvintettet akart bemutatni, melyet Johnny vezetett, de benne volt Art, Mareei Gavoty és két kitűnő párizsi fiú is: egy zongorista és egy dobos. Délután három felé kellett volna kezdeniük, rendelkezésükre állt az egész délután és az este egy része is, hogy bejátsszák magukat, és felvegyenek néhány új számot. No és mi történik! Johnny azzal kezdi, hogy csak ötre ér oda, amikor Delaunay már majd szétrobban idegességében, Johnny pedig egy székbe veti magát, és kijelenti, hogy rosszul érzi magát, és csak azért jött el, hogy ne vesszen kárba a fiúk ideje, de egy csöpp kedve sincs játszani.

– Marcellal megpróbáltuk rávenni, hogy pihenjen egy kicsit, de ő egyre csak valami mezőkről beszélt, ahol nem tudom én, milyen urnákat talált, és félóráig mondta a magáét az urnákról. Végül egy nagy halom falevelet szedett elő, amit valamelyik parkban gyűjtött, és azóta a zsebében tartott. Végeredményben a stúdió botanikus kertté vedlett át, a személyzet lógó orral ide-oda sétált, és, persze, felvételről szó sem lehetett; gondold el, a hangmérnök három álló óráig cigarettázott a fülkéjében, ami már igazán sok egy párizsi mérnöknek.

… Végül Mareei rávette Johnnyt, hogy játsszanak egy kicsit, s mind a ketten játékba lendültek, aztán lassan mi is bekapcsolódtunk, inkább csak azért, hogy megszabaduljunk attól a fárasztó semmittevéstől. Már előzőleg észrevettem, hogy valami görcs húzza össze Johnny jobb karját, és mondhatom, rettenetes volt nézni, amint játszani kezdett. Tudod, az arca szürke volt, s időnként kiverte a veríték; láttam, hogy bármelyik pillanatban összerogyhat. És egyszer csak felordít Johnny, szép lassan végigmér bennünket, egytől egyik, majd megkérdezi, mire várunk, miért nem kezdjük már el az Amorous-t. Tudod, azt az Alamo-témát. No erre Delaunay int a technikusnak, aztán mi is rákezdünk úgy istenigazából, Johnny szétveti a lábát, mintha imbolygó hajón állna, és olyan játékba fog, amilyet esküszök, még sohase hallottam. Ez így ment három percen keresztül, aztán hirtelen akkorát fúj a szaxiba, hogy az egész mennyei harmóniát tönkreteszi, majd egy sarokba vonul, otthagy bennünket a szám kellős közepén, hogy fejezzük be, ahogy tudjuk.

… De még csak most jön a java, mert amikor befejeztük, Johnny tüstént kijelentette, hogy pokolian rosszul sikerült az egész, s a felvétel egy garast sem ér. Persze mi rá se hederítettünk, még Delaunay se, mert hiba ide, hiba oda, Johnny szólója ezerszer többet ér, mint amilyeneket általában hall az ember. Ez valami más volt, de nem tudom elmagyarázni… Ha meghallgatod, megérted, hogy se Delaunay, se a technikus nem akarja megsemmisíteni a felvételt. Johnny azonban úgy követelődzött, mint a bolond, és fenyegetődzött, hogy betöri a kabinablakot, ha nem mutatják meg, hogy letörölték a felvételt. Végül mutatott neki valamit a mérnök, amivel sikerült megnyugtatni, s ekkor Johnny azt indítványozta, hogy vegyük föl a Strepiomycine-t, ami jobban is sikerült meg nem is, tudod, hibátlan, tökéletes, de már nincs benne az a hihetetlen valami, amit az Amorous-ban fújt Johnny.

Art sóhajtott, felhajtotta a sörét, és bánatosan rám nézett. Megkérdeztem tőle, hogy aztán mit csinált Johnny, mire elmondta, hogy amikor már mindenki torkig volt a történeteivel, melyek falevelekről és urnákkal teli mezőkről szóltak, Johnny már nem volt hajlandó játszani, s kitántorgott a stúdióból. Mareei elvette tőle a szaxit, még mielőtt ismét elvesztené vagy összetaposná, majd az egyik francia fiúval a szállóba kísérte.

Mi mást tehetnék most, mint hogy nyomban felkeresem a szállodában. De végül holnapra maradt a látogatás. Másnap rá is akadtam Johnnyra a Figaro rendőrségi hírei közt, mert az éjszaka állítólag felgyújtotta a szállodaszobáját, majd meztelenül le-föl szaladgált a folyosón. Se ő, se Dédée nem sérült meg, de Johnnyt kórházi megfigyelés alatt tartják. Megmutattam a hírt a feleségemnek, hogy ezzel is serkentsem a gyógyulásban, és nyomban a kórházba siettem, de semmire se mentem az újságíró-igazolványommal. Mindössze annyit sikerült megtudnom, hogy Johnny nincs eszméleténél, és akkora adag marihuánát vett be, hogy az tíz embert is megőrjítene. Szegény Dédée sem tudott ellenállni, nem tudta rávenni, hogy ne szívjon többé; Johnny minden nője bűntársként végzi, s a nyakam teszem rá, hogy a márkinétól kapta a kábítószert.

Végül is Delaunay lakására mentem, hogy minél előbb meghallgathassam az Amorous-t. Ki tudja, nem az Amorous lesz-e szegény Johnny végrendelete; mert ebben az esetben hivatásbeli kötelességem…

De nem, még nem. Öt nap múlva felhívott Dédée, hogy Johnny már sokkal jobban van, és látni szeretne. Gondoltam, jobb, hanem teszek neki szemrehányást, egyrészt, mert csak az időt vesztegetném, másrészt pedig szegény Dédée-nek olyan volt a hangja, mintha egy repedt teáskannából beszélt volna. Megígértem, hogy azonnal elmegyek, és megemlítettem, hogy ha Johnny már jobban lesz, szervezhetünk egy vidéki turnét. Amikor Dédée sírva fakadt, letettem a kagylót.

Johnny az ágyban ül, rajta kívül még két beteg van a kórteremben, akik szerencsére alszanak. Még mielőtt bármit is mondhattam volna, Johnny megragadta a fejemet mindkét mancsával, és többször egymás után homlokon és arcon csókolt. Borzalmasan lefogyott, bár azt mondja, sokat kapnak enni, és étvágya is van. Most az izgatja legjobban, hogy mit beszélnek róla a fiúk, hogy az összeroppanásával nem okozott-e kárt valakinek, meg effélék. De kár válaszolni, hisz jól tudja, hogy a koncerteket törölték, s ez bizony súlyosan érinti Artot, Marcelt és a többieket; de úgy kérdezi, mintha azt hinné, hogy történt azóta valami jó, ami mindent helyrehoz. Persze nem tud becsapni, mert tudom, hogy alapjában mérhetetlenül közönyös; bánja is Johnny, ha minden az ördögé lesz; már elég jól ismerem, hogy nem veszem zokon tőle.

– Johnny, most mit mondjak erre? Jobban is sikerülhetett volna, de te mindent olyan mesterien tönkre tudsz tenni!

– Igaz, nem is tagadom – felelte Johnny fáradtan. – Az urnák miatt volt az egész.

Art szavai jutottak eszembe, Johnnyra meredtem.

– Urnákkal teli mezők, Bruno. Láthatatlan urnák tömege, egy végtelen mezőn eltemetve. Ott kószáltam, és meg-megbotlottam valamiben. Azt mondod, hogy álmodtam, mi? Hát ide figyelj, ez történt: időnként meg-megbotlottam egy urnában, végül aztán rájöttem, hogy az egész mezőt urnák borítják, ezer meg ezer, és mindegyikben egy halott hamvai vannak. Emlékszek rá, akkor leguggoltam, és addig vájtam a körmömmel a földet, míg egy urnára nem találtam. Igen, emlékszek rá. Emlékszek rá, azt gondoltam: “Ez biztos üres lesz, mert ez az én urnám.” De nem, szürke por volt benne, akárcsak a többiben, bár azokat nem láttam. És akkor… azt hiszem, akkor kezdtük el az Amorous felvételét.

Titokban a lázgörbére pillantottam. Ki hinné, egész normális. Egy fiatal orvos tűnt fel az ajtóban, felém biccentett, majd bátorítóan intett Johnnynak, mint egy sportoló vagy bizalmas jóbarát. Johnny azonban nem válaszolt, de láttam, hogy ökölbe szorul a keze, mihelyt az orvos visszafordult az ajtóból.

– Ezt sose fogják megérteni – mondta Johnny. – Olyanok, mint egy tollseprűs majom, akárcsak azok a lányok a Kansas City-i konzervatóriumban, akik nem kevesebbet hittek magukról, mint hogy Chopint játszanak. Bruno, Camarillóban négyen voltunk egy szobában, és reggelente bejött hozzánk egy orvos, olyan habfehér és pirospozsgás, hogy na! Te, mondhatom neked, úgy nézett ki, mintha Kleenex és Tampax fia lett volna. És az a félkegyelmű odaült mellém és bátorítgatott, engem, aki már csak a halált vártam, nem gondoltam én már Lanre se, senkire. És ráadásul még a fickó volt megsértve, hogy nem figyeltem rá. Talán azt várta, hogy felüljek az ágyban, és csodáljam azt a fehér képét, a jól fésült haját, az ápolt körmét, és hogy felépüljek, mint azok, akik Lourdes-ba érve elhajítják a mankójukat, és vígan fickándoznak…

… Bruno, ez a fickó a camarillói társaival együtt bízott, nagyon bízott valamiben. Akarod tudni, hogy miben? Esküszök, nem tudom, de nagyon bíztak valamiben. Talán önmagukban, a tudásukban, a diplomájukban. Nem, nem erről van szó. Némelyikük szerény volt, nem hitte, hogy csalhatatlan. De még a legszerényebb is magabiztos volt. Ettől rándult ökölbe a kezem, Bruno, hogy olyan magabiztosak. Mitől olyan magabiztosak, csak azt mondd meg, mikor nekem – ágrólszakadt szegény ördögnek is volt annyi eszem, hogy rájöjjek: itt minden kocsonya, minden remeg körülöttünk, s csak egyet tehet az ember: figyel egy kicsit, érez egy kicsit, hallgat egy kicsit, hogy észrevegye a lyukakat. Az ajtón, az ágyban: lyukak. A kézben, az újságban, az időben, a levegőben: minden csupa lyuk, akár a spongya, akár a szűrő, mely önmagát szűri… De ők az amerikai tudomány, érted, Bruno? A porszemüveg eltakarta előlük a lyukakat, semmit se láttak, elfogadták, amit mások láttak, és azt hitték, hogy ők látnak. Persze hogy nem láthatták a lyukakat, rendkívül magabiztosak voltak, és vakon bíztak a receptjeikben, az injekcióikban, abban az átkozott lélekelemzésükben, a “ne dohányozz”-ban, a “ne igyál”-ban… Ó, az a nap, amikor kiszabadultam onnan, vonatra ültem, és az ablakon keresztül néztem, hogy minden megy hátrafelé, és darabokra hull: nem tudom, láttad-e már, hogy széttöredezik a táj, ha egyre távolabbról nézed…

Gauloise-t szívunk. Johnnynak megengedték, hogy igyon egy kis konyakot, és elszívhasson nyolc-tíz cigarettát. De láthatóan csak a teste dohányzik, mert most ő egész másutt van, mintha csak vonakodna kijönni a kútból. Érdekelne, hogy mit látott, mit érzett az utóbbi napokban. Nem szeretném felizgatni, de ha csak úgy magától beszélni kezdene… Némán füstölünk, Johnny ki-kinyújtja a karját, és az ujjával végigtapogatja az arcomat, mintha nem tudná, ki vagyok. Aztán a karórájával játszik, gyengéden nézegeti.

– Tulajdonképpen azt hiszik, hogy okosak – mondja hirtelen. – Okosnak tartják magukat, mert összegyűjtöttek és felfaltak egy halom könyvet. Nevetnem kell, mert végül is rendes fickók, és abban a hiszemben élnek, hogy nagyon nehéz és mély dolgokat tanulmányoznak és visznek véghez. Mint a cirkuszban, Bruno, mint minálunk. Némely dologról azt hiszik az emberek, hogy az már a nehézség netovábbja, ezért tapsolnak a légtornásznak meg nekem. Nem tudom, mit gondolnak, talán azt hiszik, hogy az ember darabokra szedi magát, hogy jól játsszon, vagy hogy a légtornász minden szaltónál ínszakadást kap. Pedig nem ezek az igazán nehéz dolgok, hanem minden, amiről azt hiszik az emberek, hogy akár minden percben meg tudnák csinálni. Például, nézni vagy megérteni egy kutyát vagy egy macskát. Ez aztán a nehéz, az igazán nehéz! Tegnap este gondoltam egyet, és belenéztem ebbe a kis tükörbe, állítom, rettenetes nehéz volt, majd kiugrottam az ágyamból. Képzeld csak el, hogy önmagadat látod; már ettől is félóráig futkos a hideg az ember hátán. Tulajdonképpen nem én vagyok ez a fickó, már az első percben is világosan éreztem, hogy nem én vagyok. Rajtakaptam féloldalról, és rájöttem, hogy nem én vagyok. Ereztem, és ha az ember érez valamit… De úgy vagyunk vele, mint Palm Beachben a hullámokkal: csak úgy zúdulnak rád a hullámok, egyik a másik után… Az egyiket még fel sem fogtad, már jön a másik, jönnek a szavak… Nem, nem szavak, hanem amit a szavak magukban rejtenek, ez a ragacs, ez a nyál. És jön a nyál, mely elborít, és meggyőz, hogy te vagy az ott a tükörben. Hát persze, hogy is nem vettem észre! De még mennyire, hogy én vagyok, ez a hajam, ez itt a forradas. És az emberek nem veszik észre, hogy csakis a nyálat fogadják el, azért tudnak olyan könnyen a tükörbe nézni. Vagy késsel kenyeret vágni. Vágtál te már késsel kenyeret?

– Előfordul – feleltem derülten.

– És milyen nyugodt tudtál maradni. Bruno, én képtelen vagyok rá. Egy este minden szanaszét repült a kezemből, úgy, hogy a kés majdnem kiszúrta a szomszéd asztalnál ülő japán szemét. Még Los Angelesben történt, és olyan botrány kerekedett… Amikor megmagyaráztam, bevittek. Pedig azt hittem, hogy olyan könnyen meg tudok mindent magyarázni. Ekkor ismertem meg Christie doktort. Bámulatos fickó, pedig én, ami az orvosokat illeti…

Ekkor kinyújtotta a kezét a levegőbe, mindenfelé tapogatott, s mintegy utat szelt benne. Mosolyog. Az az érzésem, hogy egyedül van, teljesen egyedül. Öregnek érzem magam mellette. Ha Johnnynak kedve támadna, hogy keresztülnyúljon rajtam, átszúrhatna, akár a vajat, akár a füstöt. Talán ezért simogatja meg időnként az arcomat az ujjával, óvatosan.

– Ott van a kenyér a térítőn – mondja Johnny a levegőbe bámulva. – Senki sem tagadhatja, hogy szilárd tárgy, csodálatos színű, illatú. Valami, ami nem én vagyok, valami más, rajtam kívül álló. De ha megérintem, kinyújtom az ujjamat és megragadom, akkor csak változik valami, nem gondolod? A kenyér rajtam kívül van, az ujjammal azonban megérintem, érzékelem, érzem, hogy ez a világ, de ha egyszer érzem és meg tudom érinteni, akkor valójában nem is mondhatjuk, hogy az másik tárgy, vagy szerinted mondhatjuk?

– Barátom, már évezredek óta szakállasok egész serege töri a fejét rajta.

– A kenyérben nappal van – motyogja Johnny, miközben eltakarja az arcát. – És én meg merem érinteni, kettévágom, a számba veszem. Tudom, semmi se történik: éppen ez a rettenetes. Felfogod, hogy milyen rettenetes, hogy semmi se történik? Elvágod a kenyeret, belemélyeszted a kést, és minden marad a régiben. Bruno, én ezt nem értem.

Aggódni kezdtem Johnny arca és felindultsága láttán. Egyre nehezebb rávenni, hogy beszéljen a dzsesszről, az emlékeiről, a terveiről, és visszazökkenjen a valóságba. (A valóságba; még le se írtam, máris undorodom tőle. Johnnynak igaza van, nem lehet, hogy ez a valóság, lehetetlen, hogy az a valóság, hogy én dzsesszkritikus vagyok, mert akkor minket valaki csúfosan rászed. Mégsem szabad Johnnyval sodródnom, mert végül mind a bolondokházában végezzük.)

Most elaludt, vagy legalábbis behunyta a szemét, és tetteti, hogy alszik. Ismét rájövök, hogy milyen nehéz is megtudni, hogy mit csinál most, és mi is Johnny tulajdonképpen. Vajon alszik, alvást színlel vagy csak azt hiszi, hogy alszik. Az ember sokkal távolabb áll Johnnytól, mint bármely más barátjától. Pedig senki sem lehet közönségesebb, átlagosabb nála, vagy szánalmas sorsának még inkább kiszolgáltatottja; látszólag minden oldalról megközelíthető. Látszólag ő sem kivétel. Bárki lehet olyan, mint Johnny, csak vállalja, hogy ő csak egy káros szenvedélyekkel megvert, szegény ördög, nincs akaratereje, de csupa költészet és tehetség. Látszólag. Én az egész életemet azzal töltöttem, hogy a zseniket csodáltam, a Picassókat, az Einsteinokat, meg a többi szentet – akiket bárki percek alatt lajstromba vehet (és Gandhit és Chaplint és Sztravinszkijt) -, és készséggel elismerem, mint akárki, hogy ezek a tünemények toronymagasan állnak felettünk, és velük kapcsolatban egyáltalán semmin sem szabad csodálkoznunk. Egyszerűen mások, akárhogy vesszük. De hogy Johnny miben más, az rejtély, s ez a titokzatos különbözés idegesítő, mert nincs rá magyarázat. Johnny nem zseni, nem fedezett föl semmit, dzsesszt játszik, mint még sok ezer néger és fehér zenész, és bár mindannyiuknál jobban csinálja, azt is tegyük hozzá, hogy ez egy kicsit a közönség ízlésétől függ, a divattól, egyszóval a kortól. Panassié például kimondottan tehetségtelennek tartja Johnnyt, és bár szerintünk Panassié a kimondottan tehetségtelen, mindenképpen van rajta vitatkozni való. Mindez azt bizonyítja, hogy Johnnyban nincs semmi túlvilági, de alighogy ezt kigondoltam, felvetődik bennem a kérdés, hogy nem éppen valami túlvilági van-e Johnnyban (amiről persze ő tud legkevesebbet). Biztos jót kacagna, ha meghallaná. Elég jól tudom már, hogy mit gondol, mit él meg ezekből a dolgokból. Mondom, mit él meg ezekből a dolgokból, mert Johnny… De hagyjuk, csak azt akartam leszögezni magamban, hogy nincs magyarázat a kettőnket elválasztó távolságra, nem megmagyarázható különbségek okozzák. Ez nemcsak őt, hanem minket is sújt, de úgy látom, hogy elsősorban Johnny viseli a következményeit. Kedvem lenne nyomban hozzátenni, hogy Johnny angyal az emberek közt, valami elemi becsületességből lenyelem ezt a mondatot, igaz, csak azért, hogy aztán ügyesen fordítsak rajta egyet, és belássam, hogy talán az a helyzet, hogy Johnny ember az angyalok közt, valószerűség a valószerűtlenség közt, vagyis miközöttünk. Talán ezért simogatja Johnny az arcomat az ujjával, pedig olyan boldogtalanná tesz vele, olyan áttetszővé, olyan jelentéktelennek érzem magam a jó egészségemmel, a házammal, a feleségemmel, a tekintélyemmel. A tekintélyem miatt különösen. Különösen a tekintélyem miatt.

De hát, ahogy lenni szokott, kijöttem a kórházból, s alig tettem néhány lépést az utcán, az időben, a tennivalóim közt, a palacsinta puhán megfordult a levegőben, és a másik oldalára esett. Szegény Johnny, milyen távol is van a valóságtól. (Úgy van, úgy van.) Itt a kávéházban, két órával a kórházi látogatásom után könnyebb erre mondanom, hogy úgy van, mint mindarra, amit eddig leírtam, veszettül kínlódva, hogy legalább egy keveset megóvhassak az önbecsülésemből.

Szerencsére az a gyújtogatás-ügy most már oké, mert ahogy várni lehetett, a márkiné mindent elkövetett, hogy a gyújtogatás-ügy oké legyen. Dédée és Art Boucaya felkerestek a szerkesztőségben, és hármasban elmernünk a Vixbe, hogy meghallgassuk az Amorous híres, de még titokban tartott felvételét. Dédée kényszeredetten elmesélte a taxiban, hogy húzta ki a márkiné Johnnyt a gyújtogatási botrányból, meg hogy különben sem történt semmi komoly baj, attól eltekintve, hogy a rue Lagrange-i szállóban lakó algériaiak halálra rémültek, és egy matrac megperzselődött. Pénzbírság (kifizetve), újabb szálloda (Tica rnár megszerezte), és Johnny már egy hatalmas, elegáns ágyban lábadozik, vödörszám issza a tejet, Paris Match-oi és New Yorker-t olvas, amit olykor felcserél a jól ismert (és mocskos) könyvecskéjével, melyben Dylan Thomas versek és mindent elborító ceruzajegyzetek vannak.

Ezekkel a hírekkel – no meg a gyomrunkban a sarki kávéházban felhajtott konyakkal – helyezkedtünk el a lehallgató teremben, és vártuk az Amorous-t és a Streptomycine-t. Art azt kérte, hogy oltsák el a villanyt, majd elnyúlt a földön, hogy jobban halljon. És akkor betoppant Johnny, az arcával muzsikált nekünk, igen, betoppant hozzánk, bár most a szállóban van, és az ágyat nyomja, és a zenéjével szinte megsemmisített bennünket egy negyedórára. Megértem, hogy haragra gerjed, ha arra gondol, hogy esetleg kiadják az Amorous-t, hisz bárki észreveheti a hibákat, a tisztán kivehető frázis végi csúszásokat, s különösen a befejezés vad zuhanását, azt a rövid, tompa hangot, mely engem egy megszakadó szívre emlékeztetett, kézre, mely belemélyed a kenyérbe (lám, néhány napja ő is kenyérről beszélt). Johnny azonban észre sem venné, ami nekünk olyan rettenetesen gyönyörű, azt a szorongást, mely kiutat keres ebben a rögtönzésben, mely csupa menekülés, kérdés és kétségbeesett vergődés. Johnny képtelen felfogni (mert ami neki kudarc, az nekünk útnak látszik, legalábbis útjelzőnek), hogy az Amorous a dzsessztörténet egyik legnagyszerűbb pillanataként fog fennmaradni. És Johnny, a művész, mindig fékevesztett haragra fog gyúlni, valahányszor ezt a felvételt hallja, vágyainak és mindannak a torzképét, amit el akart mondani, miközben tusakodott, meg-megtántorodott, s a zenével együtt a nyál is kibuggyant a száján, s amikor, inkább, mint valaha, egyedül volt, szemtől szembe azzal, amit üldöz, és ami minél jobban üldözi, annál messzebb fut előle. Milyen különös, hogy éppen ezt kellett meghallgatnom – igaz, minden szál az Amornus-hoz vezetett -, hogy rájöjjek: Johnny nem áldozat, nem üldözött, ahogy mindenki gondolja, és ahogy én is kifejtettem az életrajzában (az angol kiadás már bizonyára megjelent, és veszik, mint a Coca-Colát). Most már tudom, hogy nem így van, mert Johnny az üldöző, nem őt üldözik, életének minden pillanata a vadászt, nem pedig az űzött vadat érő véletlenek sorozata. Senki sem tudhatja, hogy mit is üldöz Johnny, pedig üldöz valamit, és az benne van az Amorous-ban, meg a marihuánában, az elképesztő fejtegetéseiben, a visszaesésekben, a Dylan Thomas-füzetében és mindenben, ami Johnny, ami ez a szegény ördög, és ez a valami felmagasztalja, egy képtelen lényt formál belőle: kéz és láb nélküli vadászt, nyulat, mely egy alvó tigris körül futkározik. Kénytelen vagyok bevallani, hogy valójában okádni szerettem volna az Amorous-tól, mintha ezzel megszabadulhatnék Johnnytól és mindentől, ami ellenem és mások ellen megy benne végbe, ettől a kéz és láb nélküli, formátlan, fekete tömegtől, ettől az őrült csimpánztól, aki ujjával az arcomat simogatja, és ellágyultan mosolyog rám.

Art és Dédée csak a formai szépséget látják az Amorous-ban (azt hiszem), nem is akarnak mást. Sőt, Dédée-nek jobban tetszik a Streptomicyne, melyben Johnny a tőle megszokott könnyedséggel rögtönöz, amit a közönség tökéletesnek tart, de én úgy látom, hogy Johnny inkább csak szórakozottságból engedi, hogy áradjon a zene, ő meg másfelé jár. Már az utcán voltunk, amikor megkérdeztem Dédée-t, hogy mik a tervei, azt felelte, hogy mihelyt Johnny kijöhet a szállóból (most a rendőrség nem engedi), egy új lemezgyár mindent felvesz majd vele, amit csak akar, és jól meg is fizetik. Art továbbra is azt állítja, hogy Johnny tele van még ragyogó ötletekkel, és Mareei Gavotyval közösen majd “összehozzák” az újdonságokat, de az utóbbi hetek után Artnak aggályai támadtak, sőt tudom, hogy tárgyalásokat folytat egy ügynökkel, hogy mielőbb visszatérjen New Yorkba. Nagyon is meg lehet érteni, szegény fiú!

– Tica nagyon rendes hozzánk – mondta Dédée bosszankodva. – Persze könnyű neki. Mindig az utolsó percben érkezik, és már csak ki kell nyitni az erszényét, és minden megoldódik. Énnekem meg…

Arttal egymásra néztünk. Mit is mondhatnánk erre? A nők egész életükben Johnny és a hozzá hasonlók körül forgolódnak. Nem különös, nem is kell hozzá nőnek lenni, hogy vonzódjon az ember Johnnyhoz. Csak a távolságot nehéz tartani, amikor az ember ott kereng körülötte, mint egy jó műhold, mint egy jó kritikus. Jól emlékszem azokra az időkre – Art akkoriban még nem lakott Baltimore-ban -, amikor megismerkedtem Johnnyval, aki Lannel és a gyerekekkel élt. Csak sajnálni lehetett Lant. De amikor már jó ideje ismertem Johnnyt, és lassanként megszoktam zenéje uralmát, mindennapos riadalmait, váratlan gyengédségi rohamait, akkor már meg tudtam érteni, miért nézett úgy ki Lan, s miért nem nézhetett ki másképp, ha Johnnyval élt. Tica az egészen más, a tömeges szerelmeskedés és a nagyvilági élet révén neki sikerült megmenekülnie tőle, no meg ő megfogta a dollár lábát, ami sokkal hatásosabb, mint a golyószóró, legalábbis Art Boucaya mindig ezt mondja, ha haragban van Ticával, vagy ha fáj a feje.

– Jöjjön el minél előbb – kért Dédée. – Szeret magával beszélgetni.

Kedvem lett volna megdorgálni a gyújtogatás miatt (a gyújtogatás oka miatt, amiben kétségkívül ő is ludas volt), de éppoly hiábavaló lett volna, mint ha magát Johnnyt kérném, hogy legyen tisztes állampolgár. Most minden rendben van, milyen különös (és nyugtalanító), hogy mihelyt Johnny körül elrendeződnek a dolgok, végtelenül elégedettnek érzem magam. Annyira jámbor azért nem vagyok, hogy ezt egyszerűen baráti érzelmeimnek tulajdonítsam. Inkább csak elnapolás, föllélegzés ez. Erre még magyarázatot sem kell keresnem, mert olyan tisztán érzem, mint azt, hogy a fejem a nyakamon van. Bosszant, hogy csak egyedül én érzem így, és szüntelenül szenvedek miatta. Bosszant, hogy Art Boucaya, Tica és Dédée nem veszi észre, hogy valahányszor Johnny szenved, börtönbe kerül, öngyilkos akar lenni, matracot gyújt fel, vagy pucéran rohangál a szálló folyosóján, mindig őértük törleszt valamit, őértük dacol a halállal. És Johnny nem is tud róla, nem úgy, mint azok, akik a vérpadon fennkölt beszédet mondanak, vagy könyveket írva tárják fel az emberiség bajait, vagy olyan képpel zongoráznak, mintha lemosnák vele a világ bűneit. És Johnny nem is tud róla, ez a szegény szaxofonos, aki ennek a szónak minden nevetségességét, minden jelentéktelenségét képviseli, és aki csak egy a sok szerencsétlen szaxofonos közt.

Csak az a baj, hogy ha így folytatom, végül többet írok magamról, mint Johnnyról. Lassan már olyan leszek, mint egy evangélista, pedig semmi kedvem hozzá. Miközben hazafelé igyekeztem, arra gondoltam – persze kellő cinizmussal, hogy visszanyerjem önbizalmamat -, hogy a könyvemben csak futólag, tapintatosan említem meg Johnny személyiségének patologikus vonásait. Gondoltam, nem szükséges elmondani az olvasónak, hogy Johnny gyakran azt képzeli, hogy urnákkal teli mezőkön sétál, meg hogy megmozdulnak a képek, ha ő rájuk néz; végtére is marihuána-víziók ezek, melyek az elvonókúra után megszűnnek. De úgy is mondhatjuk, hogy Johnny mintegy zálogban hagyja nálam a vízióit, a zsebembe rakja őket, mint megannyi zsebkendőt, hogy őrizzem őket, míg el nem érkezik a kiváltás órája. Azt hiszem, egyedül én viselem el őket, én élek velük, és én félek tőlük, és erről senki sem tud, még Johnny sem. Ilyesmit nem vallhat be az ember Johnnynak, ahogy egy igazi nagy embernek bevallaná, a mesternek, aki előtt egy jótanács fejében megalázkodunk. Milyen evangélista vagyok én? Johnnyban egy csöpp nagyság sincs, s ezt tudom, amióta megismerkedtünk, amióta a csodálói közé szegődtem. Ez már régen nem lep meg, pedig eleinte mindig megdöbbentett, hogy nincs benne semmi nagyság, talán mert az ember nem szívesen mér minden jöttmentet ezzel a mércével, s különösen nem dzsesszzenészeket. Nem tudom, hogy miért (nem tudom, hogy miért), hirtelen azt hittem, hogy mégiscsak van valami nagyság Johnnyban, amit nap nap után megcáfol (vagy mi cáfolunk meg, ami valójában nem mindegy; mert valljuk meg őszintén, hogy Johnnyban ott van annak a másik Johnnynak a szelleme is: ami lehetett volna, és az a másik Johnny csupa nagyság; a szellemben mintegy ennek a mércének a hiánya tapasztalható, amelyet azonban tagadólag felidéz és magába foglal).

Mindezt azért mondom el, mert Johnny erőfeszítései, hogy változtasson az életén – a sikertelen öngyilkosságtól a marihuánáig – mindig is olyanok voltak, amilyet csak egy ilyen minden nagyság nélküli valakitől lehet várni, mint ő. Talán ezért még jobban csodálom, mert így pontosan az a csimpánz, aki meg akar tanulni olvasni, egy szerencsétlen flótás, aki fejjel rohan a falnak és nem törik meg, újra kezdi.

De jaj, ha egyszer a csimpánz olvasni kezd, micsoda tömeges csőd, micsoda fejetlenség, micsoda “fusson, ki merre lát”, amit én elsőnek meg is fogadok. Rettenetes, hogy egy ember, akiben semmi nagyság sincs, így a falnak rohanjon. Csontjainak összezúzásával mindnyájunkról lerántja a leplet, zenéjének első taktusaival pedig darabokra szaggat bennünket. (Vértanúk, hősök, azok jöhetnek: ővelük legalább tudja, hányadán van az ember. De Johnny!)

Szekvenciák. Nem találok jobb szót, az embernek az az érzése, hogy egy csapásra rettenetes és ostoba szekvenciák követik egymást az ember életében, és nem tudjuk, hogy a már ismert törvényeken kívül milyen törvény határozza meg, hogy egy bizonyos telefonhívás után mindjárt megérkezik az Auvergne-ben élő nővérünk, vagy kifut a tej, vagy pedig egy elgázolt kisfiút látunk meg az erkélyről. Akár a futballcsapatokban és az igazgató tanácsokban: úgy tűnik, a sors mindig tartalékol néhány címzetest, hátha csődöt mondanak a ténylegesek. És íme, ma reggel is még javában örültem, hogy Johnny Cárter javulóban van, és jó hangulatban, amikor sürgősen telefonhoz hívnak a szerkesztőségben, és ki más telefonál, mint Tica, a hír pedig: Chicagóban meghalt Bee, Lannek és Johnnynak legkisebb leánya, és Johnny persze az őrület határán van, és jó lenne, ha elmennék segíteni a barátaimnak.

Ismét szállodalépcsőn mentem föl – ki tudja, hányadszor, amióta ismerem Johnnyt -, itt van Tica, éppen teázik, Dédée, aki egy törülközőt megnedvesít, Art, Delaunay és Pepe Ramírez pedig halkan a Lester Youngról érkezett legfrissebb híreket beszélik meg; Johnny csendesen fekszik az ágyban, törülköző a homlokán, teljesen nyugodt, szinte gőgös. Nyomban zsebre vágtam a hivatalos ábrázatomat, s épp csak kezet szorítottam Johnnyval, rágyújtottam és vártam.

– Bruno, itt fáj – szólalt meg Johnny egy idő múlva, és a szív szokvány helyét tapogatta. – Bruno, Bee egy fehér kövecske a kezemben. Én meg csak egy nyomorult sárga ló vagyok, és senki, de senki se törölheti le a könnyeimet.

Mindezt ünnepélyesen mondta, szinte szavalta. Tica Artra nézett, majd mind a ketten ráhagyóan legyintettek, kihasználva, hogy Johnny nem látja őket, mert a vizes törülköző befedi az arcát. Én magam undorodom a pufogó frázisoktól, de mindaz, amit Johnny az imént mondott – azonkívül, hogy azt hiszem, olvastam már valahol -, nekem úgy hangzott, mintha egy álarc szólalna meg, kongóan, hiábavalóan. Dédée másik törülközőt hozott, és míg kicserélte a borogatást, sikerült egy pillantást vetnem Johnny arcára: hamuszürke volt, a szája eltorzult, a szeme olyan szorosan be volt csukva, hogy csak ráncok látszottak a helyén. És ahogy Johnnyval lenni szokott, minden másképp folytatódott, nem úgy, ahogy az ember várta volna; Pepe Ramírez, aki nem nagyon ismeri Johnnyt, még mindig a meglepetés – vagy inkább a botrány – hatása alatt áll, mert Johnny egy idő múlva felült az ágyban, és gyalázko-dásba tört ki, lassan, minden szót megrágva, aztán meg rákezdett, mint egy kereplő, mindenkit gyalázott, aki az Amorous-ért felelős, nem törődött senkivel, és már csak hihetetlen trágárságával is, valósággal mint a bogarat, papírlapra tűzött mindnyájunkat, és két álló percen át gyalázott mindenkit, akinek csak köze volt az Amorous-hoz, Arton és Delaunay-n kezdte, rajtam folytatta (pedig én…), végül Dédée-nél és a mindenható Krisztusnál kötött ki, mindannyiunknak annál a kurva édesanyjánál. Ez volt hát a gyászbeszéd, ez és az a fehér kövecske, Bee-ért, aki tüdőgyulladásban meghalt Chicagóban.

Majd két üres hét következik: tengernyi munka, újságcikkek, futkosás ide-oda ez jó képet ad róla, hogy milyen is a kritikus élete, aki mindig csak kölcsönből, szenzációkból és mások döntéseiből él. Éppen erről fogunk beszélni egyik este a Café de Flore-ban, Tica, Baby Lennox és jómagam, önfeledten dudorásszuk majd az Out of nowhere-í, felelevenítjük Billy Taylor egyik zongoraszólóját, amely mind a hármunknak tetszik, de különösen Baby Lennoxnak, aki egyébként a Saint-Germain-des-Prés-i divat szerint öltözött, és azt csak látni kell, hogy milyen jól áll neki. Baby a húszévesek rajongásával észre fogja venni, hogy megjelenik Johnny, ő majd ránéz, de nem látja, aztán majd tovább halad s egyedül leül egy másik asztalhoz, tökrészeg vagy bóbiskol. Tica kezét érzem majd térdemen.

– Látod, tegnap este óta megint szív. Vagy ma délután kezdte. Az a nő…

Kedvetlenül azt felelem Ticának, hogy más nő sem különb, mint Dédée, mindjárt maga Tica sem, hisz ő is számtalanszor szívott már Johnnyval és ezután is fog, ha éppen kedve tartja. És akkor majd el akarok menni, egyedül maradni, mint mindig, ha lehetetlen Johnnyhoz férkőzni, vele lenni. Látni fogom, amint Johnny az asztalon rajzolgat az ujjával, s a pincérre mered, aki azt kérdezi, hogy mit iszik, végül Johnny egy nyílfélét rajzol a levegőbe, amit két kézzel fog tartani, mintha mázsákat nyomna, az asztaloknál pedig majd rajta szórakoznak, persze tapintatosan, ahogy a Flore-ban illik. S akkor Tica majd azt mondja: “Egy szart!” – és átül Johnnyhoz, hozat valamit a pincérrel, majd Johnny fülébe duruzsol. Mondanom sem kell, hogy Baby tüstént rám bízza majd a legmerészebb álmait, de én majd valami olyat mondok neki, hogy Johnnynak ma éjjel nyugalomra van szüksége, és a jó kislányok korán lefekszenek, lehetőleg egy dzsesszkritikus társaságában. Baby majd kacarászni fog, megsimogatja a hajamat, aztán lecsillapodunk, egy lány halad el mellettünk, akinek ólomfehér festék borítja az arcát, a szeme pedig – sőt a szája is – zöldre van mázolva. Baby azt fogja mondani, hogy nem is rossz; aztán majd megkérem, hogy énekelje el nekem halkan az egyik bluest, amellyel olyan nagy sikert aratott Londonban és Stockholmban. Majd ismét az Out of no-where-nél kötünk ki, mely egész este üldöz bennünket, akár egy ólomfehér, zöld szemű kutya.

Erre jön majd két fiú Johnny új kvintettjéből, s én megragadom az alkalmat, és megkérdezem őket, hogy ment a játék ma este; így fogom megtudni, hogy Johnny alig játszott valamit, de amit játszott, az felért John Lewis minden leleményével, feltéve persze, ha ez utóbbinak egyáltalán van leleménye, mert – ahogy az egyik fiú mondta – nála mindig csak a kotta van kéznél, hogy betömjön egy-egy lyukat, ami nem ugyanaz. Közben majd felvetődik bennem, vajon meddig bírja még Johnny, no és a közönség, amely bízik Johnnyban. A fiúk nem fogják elfogadni a sört, ismét egyedül maradok Babyvel, végül engedek a kérésének, és elmagyarázom Baby-nek – akire valóban ráillik ez a becenév -, hogy miért ment tönkre, miért beteg ember Johnny, miért türelmetlenebbek napról napra, miért vannak torkig a kvintettben a fiúk, miért fog hamarosan kirobbanni valami, ahogy már fél tucatszor kirobbant San Franciscóban, Baltimore-ban és New Yorkban.

Aztán majd újabb zenészek érkeznek, akik ebben a negyedben játszanak, néhányan majd odamennek Johnny asztalához, köszönnek neki, de Johnny úgy néz rájuk, mintha egy mérföldnyire volna, rettenetesen bamba képpel, könnybe lábadt, szelíd szemmel, béna szájjal, amely már nem tudja visszatartani az ajkán csillogó nyálat. Szórakoztató lesz majd, ahogy Tica és Baby kétféle mesterkedését nézem: Tica a férfiak feletti uralmára alapoz, amikor kurta magyarázattal és mosollyal távol tartja a fiúkat Johnnytól, Baby pedig a fülembe súgja, hogy imádja Johnnyt, és milyen jó lenne, ha szanatóriumba vinnék, és kijózanítanák Johnnyt, mindezt persze csak azért mondja, mert neki most szeretkezhetnékje van, és még ma éjjel le akar feküdni Johnnyval, ami szemmel láthatóan lehetetlenség, s ennek csak örülni tudok. Elképzelem majd, hogy milyen jó lenne megsimogatni Baby combját (amióta csak ismerem, mindig ez jár a fejemben), s már-már javaslom is, hogy menjünk el egy csendesebb helyre egy pohár italra (Baby persze majd nem akar jönni, de tulajdonképpen én sem, mert az a másik asztal visszatart bennünket, megkötözve és boldogtalanul), mikor hirtelen – egész váratlanul – azt fogjuk észrevenni, hogy Johnny feltápászkodik, ránk néz, felismer bennünket, majd felénk indul – illetve énfelém, mert Baby nem számít -, s az asztalunkhoz érve a legnagyobb természetességgel meghajol, mintha csak egy sült krumplit akarna kivenni a tálból, s majd azt látjuk, hogy meghajlítja térdét, és a lehető legtermészetesebben letérdel előttem, a szemembe néz, és én azt fogom látni, hogy zokog, és szavak nélkül is tudni fogom, hogy a kis Bee-t siratja.

Mi mást is tehettem volna, mint hogy igyekeztem felsegíteni Johnnyt, nehogy nevetségessé váljon, végül aztán én lettem azzá, mert hát van-e szánalmasabb látvány, mint mikor valaki majd megszakad, hogy kimozdítsa helyéből a másikat, aki meg nagyon is jól van úgy, ahogy van, aki tökéletesen jól érzi magát abban a helyzetben, amire éppen kedve támad, így hát a Flore törzsvendégei – pedig ők nem egykönnyen jönnek ki a sodrukból – nem túl kedvesen néztek rám, bár többségüknek fogalma sem volt, hogy az a térden álló néger nem más, mint Johnny Cárter, és néztek, mint ahogy néznének az emberek, ha valaki felkapaszkodna az oltárra, hogy lerángassa Krisztust a keresztről. Elsőnek mindjárt Johnny tett szemrehányást, csak úgy, hogy sírt csendesen, rám emelte tekintetét, és egyre csak nézett, így, Johnny pillantásai és a törzsvendégek nyilvánvaló szemrehányása közepette, mi mást tehettem, visszaültem a helyemre, Johnnyval szemközt, és nyomorultabbnak éreztem magam, mint ő, és bárhol szívesebben lettem volna, csak itt nem, ezen a széken, a térden álló Johnnyval szemben.

Végül a folytatás nem is sült el olyan rosszul, bár nem tudom, hány évszázad telt el közben, míg meg se moccantunk, Johnny arca szakadatlanul könnyben úszott, megszakítás nélkül farkasszemet néztünk, cigarettával kínáltam, aztán én is rágyújtottam, s biztatóan intettem Babynek, aki, azt hiszem, már-már futásnak eredt, vagy sírva fakadt. Mint mindig, most is Tica mentette meg a helyzetet: megszokott nyugalmával átült az asztalunkhoz, Johnny mellé tolt egy széket, szelíden a vállára tette a kezét, és végül Johnny felegyenesedett egy kicsit, és az előbbi rémségből egyszerre csak illedelmesen ülő barát lett, pedig alig egy-két centiméterrel emelte fel a térdét, és hagyta, hogy a feneke és a padló közé (ha már a fejnél tartottunk, majdnem “írást” mondtam, ez már igazán ragályos) odatolják azt a közismert alkalmatosságot, aminek szék a neve. Az emberek már beleuntak a kíváncsiskodásba, Johnny pedig a sírásba, mi meg abba, hogy kutyául érezzük magunkat. Hirtelen rájöttem, hogy miért szereti néhány festő annyira a széket, és úgy tűnt, hogy a Flore-ban minden szék egy-egy csoda, virág, illat, a városba tömörülő ember rendjének és becsületességének tökéletes eszköze.

Johnny elővette a zsebkendőjét, bocsánatot kért, de nem nagyon erőltette meg magát; Tica rendelt egy duplát, és odaadta neki. Baby csodálatosan viselkedett, mihelyt Johnnyról volt szó, egy csapásra felhagyott a bárgyúságával, és a Mamie’s blues-t kezdte dúdolni, de úgy, mintha csak úgy, a maga gyönyörűségére dudorászna; Johnny ránézett, elmosolyodott, mi meg Ticával szinte egyszerre azt gondoltuk, hogy Bee emléke fokról fokra eltűnik Johnny szeméből, és Johnny megint hajlandó lesz visszajönni közénk, és velünk maradni a következő megfutamodásig. És mint mindig, alighogy elmúlt a perc, melyben olyan kutyául éreztem magam, a Johnnyval szemben érzett fölényem rábírt, hogy engedékeny legyek hozzá, hogy fecsegjek vele egy kicsit mindenféléről, persze kerültem a túlzottan személyes témákat (hisz rettenetes lett volna, ha Johnny lecsúszik a székről, és ismét…), de szerencsére Tica és Baby angyalian viselkedett, és ez alatt az egy óra alatt a vendégek folyton cserélődtek a Flore-ban, így a hajnali egyórai törzsvendégek nem is sejthették, mi is történt az imént, bár ha jól meggondoljuk, semmi különös nem történt. Elsőnek Baby ment el (szorgalmas lány ez a Baby, kilenckor már Fred Callenderrel próbál a délutáni felvételre), Tica kiitta a harmadik pohár konyakot is, majd felajánlotta, hogy hazavisz bennünket. Johnny azonban azt mondta, hogy még marad, még beszélgetni szeretne velem, Tica örömmel bele is egyezett, és elment, persze még előzőleg kifizette mindannyiunk számláját, ahogy egy márkinéhoz illik. Johnnyval aztán ittunk egy pohár chartreuse-t, hisz barátok közt megengedhető az effajta gyarlóság, majd elindultunk a Saint-Germain-des-Prés-n, mert Johnny egyre csak azt hajtogatta, hogy jót tesz majd neki a séta, én meg nem hagyom cserben a barátaimat ilyen helyzetben!

A rue de l’Abbaye-n ballagunk lefelé a Furstenberg térre, mely Johnnyt vészesen egy babaszínházra emlékezteti, amit állítólag nyolcéves korában kapott a keresztapjától ajándékba. Igyekszem a rué Jacob felé terelni, nehogy az emlékei visszatérjenek Bee-hez, de Johnny, mondhatni, lezárta ezt a fejezetet ma éjszakára. Nyugodtan lépeget, nem dülöngél (gyakran láttam, hogy tántorog az utcán, amikor pedig nem is volt részeg; valamelyik reflexe nem működhet rendesen), az éjszakai meleg s az utcák csendje mindkettőnknek jólesik. Gauloise-t szívunk, a folyó felé kerülünk, és épp szemközt vagyunk az egyik Quai de Conti-i könyvárus bádogládájával, amikor egy emlék vagy egy diákfütty egy Vivaldi-témát csempész a fülünkbe, és mind a ketten nagy érzéssel és lelkesedéssel rázendítünk, azt mondja Johnny, ha itt lenne a szaxija, egész éjjel Vivaldit fújna, ami azért szerintem túlzás.

– Végül azért egy kis Bachot is játszanék, meg Charles Yvest – mondja Johnny egy kicsit alább adva. – Nem értem, miért nem szeretik a franciák Charles Yvest. Ismered a dalait? Azt a leopárdosat, biztos ismered a leopárdról szóló dalát. A leopard...

És vékony tenor hangján egyre csak a leopárdról dalol, mondanom sem kell, hogy sok rész egyáltalán nem, Yvestől van, de Johnny t nem zavarja az ilyesmi, ha biztos benne, hogy valami jót énekel. Végül a Rue Git-le-Coeurrel szemközt leülünk a korlátra, ismét rágyújtunk, hisz lenyűgöző az éjszaka, no meg a dohánytól rögtön sörözni lesz kedvünk, aminek már előre is örülünk mind a ketten. Szinte figyelemre sem méltatom, amikor először említi a könyvemet, mert tüstént Charles Yveshez kanyarodik vissza, meg hogy milyen jól szórakozott, amikor többször is íves témáit vette kölcsön a lemezein, amit persze senki sem vett észre (gondolom, még maga íves sem), de aztán a könyvre gondolok, és igyekszem őt is ehhez a témához téríteni.

– Aha, elolvastam néhány oldalt – mondja Johnny. – Ticáéknál sok szó esett a könyvedről, de én még a címét se értettem. Tegnap Art elhozta az angol kiadást, és akkor megértettem néhány dolgot. Kitűnő a könyved.

Ilyenkor mindig természetesen viselkedett, egy adag érdeklődéssel vegyítette a kényszeredett szerénységet, mintha az ő véleménye világítaná meg – nekem, a szerzőnek – a könyvem igazságát.

– Olyan, mint egy tükör – mondja Johnny. – Eleinte azt hittem, hogyha az ember elolvassa, amit róla írnak, az többé-kevésbé olyan, mintha önmagába, nem pedig tükörbe nézne. Bámulom az írókat, hihetetlen, hogy miket tudnak mondani. Az az egész rész a bebop keletkezéséről…

– Jól van, na, én csak szó szerint leírtam, amit Baltimore-ban mondtál nekem – mondom védekezve, bár nem is tudom, mi ellen védekezek.

– Igen, minden benne van, de valójában olyan, mint egy tükör – makacskodik Johnny.

– Mit akarsz még? A tükör hű.

– Több minden kimaradt, Bruno – mondja Johnny. – Te többet tudsz, mint én, mégis az az érzésem, hogy több minden kimaradt belőle.

– Igen, amit elfelejtettél elmondani – válaszolok meglehetősen ingerülten. Ez a vadmajom még képes… (Beszélnem kell Delaunay-val, mert szomorú lenne, ha egy meggondolatlan nyilatkozat tönkretenné egy becsületes kritikus erőfeszítését, amely… “Például Lan piros ruhája” – motyogja Johnny. Mindenképpen fel kell használnom a ma éjszaka hallott újdonságokat, be kell őket venni egy újabb kiadásba; nem is lenne rossz. “Büdös volt, mint a kutya -motyogja Johnny -, csak ez ér valamit ezen a lemezen.” Igen, most résen kell lenni, aztán pedig gyorsan cselekedni, mert mások kezében ezek az esetleges cáfolatok szomorú következményekkel járhatnak. ,,És a középső urna, a legnagyobb, kék porral volt tele – motyogja Johnny -, és nagyon hasonlított a nővérem egyik púdertartójához.” Az lenne a legborzasztóbb, ha most hallucinálás közben megcáfolná az alapgondolatokat, az esztétikai rendszert, mely annyi dicséretet.. . “Aztán meg a cool még véletlenül se az, aminek te írtad” – motyogja Johnny. Figyelem!)

– Hogyhogy nem az, aminek én írtam? Johnny, rendben van, hogy minden változik, de még fél éve sincs, hogy te…

– Fél éve – mondja Johnny, s közben leszáll a korlátról, majd rákönyököl, s a fejét a kezében nyugtatja. – Six months ago. Ó, jaj, hogy tudnék most játszani, ha itt lennének a fiúk… Erről jut eszembe: zseniális, amit a szaxiról és a szexiről írtál, remek szójáték. Six months ago. Six, sax, sex. Határozottan szellemes, Bruno. Az ördög vigyen el, Bruno.

Nem fogok nekiállni, hogy elmagyarázzam: a szellemi kiskorúsága miatt föl se foghatja, hogy ez az ártatlan szójáték egy meglehetősen mély gondolatrendszert takar (New Yorkban kifejtettem Leonard Feathernek, azt mondta, hogy tökéletes), és hogy a dzsessz paraerotizmusa a washboard korszakban gyökerezik stb. No de sebaj, hirtelen öröm tölt el: arra gondolok, hogy a kritikusra sokkal nagyobb szükség van, mint ahogy magam is hajlandó vagyok elismerni (magánemberként, ebben az írásban), mert az alkotók – a zene feltalálójától kezdve egy átkozott, hosszú soron keresztül egészen Johnnyig – képtelenek levonni müveikből a dialektikus következtetéseket. Törvénybe foglalni a mű vagy az improvizáció alapjait és transzcendenciáját. Mindig erre kellene gondolnom a kétségbeesés perceiben, amikor fáj, hogy én csak kritikus vagyok. “A csillagnak neve pedig Üröm” – motyogja Johnny, és hirtelen észreveszem, hogy most a másik hangján szól, úgy, mint amikor… Hogy is mondjam el, hogy is írjam le azt a másik Johnnyt, aki magánál van, ismét egyedül, már odaát? Nyugtalanít, lecsúszom a korlatról, közelről figyelem Johnnyt. A csillagnak neve pedig Üröm, nincs mit tenni.

– A csillagnak neve pedig Üröm – magyarázza Johnny a két kezének. – A testüket a nagyváros tereire szórták. Már fél éve.

Bár senki sem lát, senki sem tudja meg, vállat vonok a csillagok felé (a csillagnak neve pedig Üröm). És most lássuk a régi nótát: “Ezt most holnap játszom.” A csillagnak neve pedig Üröm, és a testüket már fél éve ki fogják szórni. A nagyváros tereire. Elment, messzire. Én meg itt állok vérben forgó szemmel, mert egyszerűen nem volt hajlandó többet mondani a könyvemről, és tulajdonképpen nem is sikerült megtudnom, mit gondol a könyvemről, amit a rajongók ezrei olvasnak már két – rövidesen már három – nyelven (szó van a spanyol kiadásról is, úgy látszik, Buenos Airesben nem csak tangóznak).

– Bűbájos ruha volt – mondja Johnny. – El se tudod képzelni, hogy állt Lannek az a ruha, igaz, jobb lesz, ha egy üveg whisky mellett mesélem el, persze csak ha van pénzed. Dédée alig háromszáz frankot adott.

Huncutul nevet, nézi a Szajnát. Mintha nem tudna italt és marihuánát szerezni magának! Azt magyarázza, hogy Dédée milyen jó hozzá (a könyvről persze egy szót sem szól), és hogy szeretetből teszi, no de szerencsére most itt van Bruno barátunk (aki írt egy könyvet, de semmi), így legjobb lesz, ha beülünk egy kávéházba az arab negyedben, ahol mindig békén hagyják az embert, ha látják, hogy egy kicsit is az Üröm nevű csillaghoz tartozik (ezt már én gondolom, amint a Saint-Séverin felől bemegyünk, hajnali két óra van, ilyenkor szokott a feleségem is felébredni, és mindent elpróbál, amit majd reggel mond nekem a tejeskávé mellett), így van ez Johnnyval, így isszuk ezt a rettenetes, olcsó konyakot, így rendelünk még egyet, és nagyon boldogok vagyunk. A könyvről persze szó sincs, mindig csak a hattyú alakú púdertartó, a csillag, a tárgyfoszlányok, amelyekből mondatfoszlányok lesznek, pillantásfoszlányok, mosolyfoszlányok, és az asztalon, a pohár peremén -Johnny poharán – nyálcseppek. Igen, vannak pillanatok, amikor már legszívesebben halott lennék. Gondolom, sokan ugyanezt mondanák a helyemben. De hogy is tudnék beletörődni, hogy Johnny magával viszi a sírba, amit ma éjjel nem akar elmondani nekem, hogy még a halálból is folytatja az üldözést, és mindig odaát marad (most már fogalmam sincs, hogy írjam meg ezt), még ha énnekem a lelki nyugalmamba kerül is, a katedrámba és abba a tekintélybe, amit a nem vitatott tézisek és a pompásan megrendezett temetések nyújtanak az embernek.

Johnny egyre csak dobol az asztalon, olykor-olykor megáll egy pillanatra, rám néz, egy érthetetlen mozdulatot tesz, majd ismét dobolni kezd. A kávéház tulajdonosa még abból az időből ismer bennünket, amikor egy arab gitárossal jártunk ide. Ben Aifa már jó ideje szeretne lefeküdni, egyedül vagyunk ebben a mocskos kávéházban, mely bűzlik a paprikától és a zsíros süteménytől. Én is majd elalszom a fáradtságtól, csak a harag tart ébren, ez az elfojtott düh, mely nem Johnnyra irányul, inkább olyan, mint az, amely akkor fogja el az embert, ha egész délután szeretkezett, és szeretne egy jót zuhanyozni, hogy a szappan és a víz mindent lemosson róla, ami már áporodni kezd, ami már világosan mutatja, hogy ami az elején… Johnny valami makacs ritmust ver az asztalon, néha dúdol is, de rám se néz. Könnyen előfordulhat, hogy már egy szót sem fog szólni a könyvről. Az események ide-oda dobálják, holnap egy nő, újabb botrány, aztán egy utazás. Az lenne a legokosabb, ha titokban elvenném tőle az angol kiadást, Dédée-nek kellene szólni, megkérni, hogy tegye meg ezt a szívességet a többi fejében. Képtelenség, hogy ilyen nyugtalan vagyok, szinte dühös. Johnnytól semmilyen lelkesedést nem várhattam; valójában meg se fordult a fejemben, hogy esetleg elolvassa a könyvet. Nagyon jól tudom, hogy ez a könyv nem mondja el az igazságot Johnnyról (de nem is hazudik), hanem csakis Johnny zenéjére szorítkozik. Csupán tapintatból, szeretetből nem akartam pőrére vetkőztetni Johnnyt, feltárni a gyógyíthatatlan szkizofréniáját, a kábítószer-élvezet undorító mélységeit, ennek a szánalmas életnek minden zűrzavarát. A fő vonásokat igyekeztem föltárni, az igazán értékesre helyeztem a hangsúlyt: Johnny páratlan művészetére. Mi mást mondhattam volna még? De talán épp itt vár rám Johnny, lesben állva, mint mindig, meglapulva, hogy aztán ismét ugorjon egyet – elképesztőt, ahogy szokott -, mellyel mindnyájunkat leterít. És talán azért is vár rám, hogy megcáfolja az esztétikai alapelveimet, melyekre a zenéjének végső értelmét építettem, a mai dzsessz nagyszabású elméletét, mellyel mindenütt annyi elismerésben volt részem.

De legyünk őszinték: mit törődöm én az ő életével? Egyedül az nyugtalanít, hogy csak sodortatja magát, nem hagy föl azzal a viselkedéssel, amelynek példáját képtelen vagyok (helyesebben, nem akarom) követni, és végül is megcáfolja könyvem következtetéseit. Hogy itt-ott elszólja magát, hogy tévesek a megállapításaim, meg hogy az ő zenéje az valami egészen más.

– Te, az előbb azt mondtad, hogy több minden kimaradt a könyvemből.

(Most aztán figyelem!)

– Hogy több minden kimaradt, Bruno? No, igen, mondtam, hogy több minden kimaradt. Nézd, nem csak Lan piros ruhája. Még a… Bruno, valóban urnák lennének? Az éjjel megint láttam őket, egy hatalmas mezőn, de már nem voltak olyan mélyre temetve. Némelyiken felirat volt, rajz, egy-egy sisakos óriás, olyan, amilyet a moziban láthatunk, és a kezében irdatlan nagy furkósbot. Rettenetes az urnák közt sétálni, és tudni, hogy nincs ott senki más, én vagyok az egyetlen, aki kutatva jár köztük. Ne búsulj, Bruno, nem baj, hogy kifelejtetted őket. De Bruno – és felemeli az ujját, mely nem reszket -, te énrólam feledkeztél meg!

– Gyerünk, Johnny.

– Énrólam, Bruno, énrólam. De nem tehetsz róla, hogy nem tudtad megírni ezt, amit én se vagyok képes eljátszani. Amikor azt hajtogatod, hogy az igazi életrajzom a lemezeken van, tudom, hogy úgy is gondolod, no meg szépen is hangzik, csak nem igaz. De ha én magam se tudtam úgy eljátszani, ahogy kellett volna, nem tudtam eljátszani a valódi énemet, hát akkor tőled se lehet csodákat várni, Bruno. Meleg van itt, gyerünk!

Kilépünk az utcára, alig botorkálunk néhány métert, egy fehér macska vetődik elénk az egyik sikátorban, és Johnny csak simogatja, simogatja. No de most már elég; a Saint-Michel téren majd kerítek egy taxit, visszaviszem Johnnyt a szállóba, és én is hazamegyek. Végül nem is volt olyan rettenetes; egy pillanatig féltem, hogy Johnny már kidolgozta a könyvem ellen-elméletét, és nálam próbál szerencsét vele, mielőtt dagadó vitorlákkal útjára bocsátana. Szegény Johnny: egy fehér macskát cirógat. Tulajdonképpen csak annyit mondott: senki sem tud semmit senkiről; az meg nem újság. Ezt minden életrajzíró természetesnek tartja, de azért, az ördögbe is, csak teszi a dolgát! Gyerünk már, Johnny, gyerünk haza, későre jár.

– Ne hidd, hogy csak erről van szó – mondja Johnny, és felpattan, mintha tudná, mi jár az eszemben. – Istenről is, barátom. Itt aztán igazán melléfogtál.

– Gyerünk már, Johnny, gyerünk haza, későre jár.

– Igen, arról, amit te és a Bruno barátomhoz hasonlók Istennek hívnak. A reggeli fogkrém, azt hívjátok ti Istennek. A szemétláda, azt hívjátok ti Istennek. A félelem, hogy felfordultok, azt hívjátok ti Istennek. És te arcátlanul belekevertél ebbe az ocsmányságba, azt írod, hogy a gyerekkorom, a családom, meg a mit tudom én, milyen ősi örökség… Egy rakás záptojás az egész, te meg ott ká-rálsz a tetején, és nagyon elégedett vagy az Isteneddel. Nem kell a te Istened, az sose volt az enyém.

– Én csak azt mondtam, hogy a néger zene…

– Nem kell a te Istened – ismétli Johnny. – Miért fogadtattad el velem a könyvedben? Én nem tudom, hogy van-e Isten, én fújom a zenémet, én csinálom az istenemet, nincs szükségem a kitalálásaidra, hagyd meg őket Mahalia Jacksonnak meg a pápának, én most nyomban kitörlöd ezt a részt a könyvedből.

– Ha ragaszkodsz hozzá – mondom, hogy mondjak valamit. – A második kiadásban.

– Éppolyan egyedül vagyok, mint ez a macska, sőt még sokkal inkább egyedül, mert én tudom, ez meg nem. A bitang, hát nem a kezembe vájja a körmét! Bruno, a dzsessz nem csak zene, és nem csak Johnny Carter vagyok.

– Épp ezt akartam mondani, amikor arról írtam, hogy néha úgy játszol, mintha…

– Mintha odaszarnék – mondja Johnny, és most érzem először az éjszaka, hogy feldühödött. – Semmit se mondhat az ember, mert te nyomban lefordítod a te mocskos nyelvedre. Én nem tehetek róla, ha te angyalokat látsz, amikor játszok. Én nem tehetek róla, ha a többiek eltátják a szájukat, és kijelentik, hogy elértem a tökéletességet. Az a legborzasztóbb (erről teljesen megfeledkeztél a könyvedben, Bruno), hogy én nem vagyok semmi, és igazán semmi, de semmi, amit játszok, és amit az emberek megtapsolnak, igazán semmi.

Különös szerénység, az biztos, ilyenkor, éjnek idején. Ez a Johnny…

– Hogy magyarázzam meg neked ? – ordítja Johnny, és vállon ragad, jobbra-balra ráncigái. (La paix!^ visítják egy ablakból.) -Itt nem az a kérdés, hogy sok zene vagy kevés zene, egészen más… például az a különbség, hogy Bee él vagy meghalt. Én a halott Bee-t játszom, érted, pedig én azt szeretném, én azt szeretném, hogy… Ezért taposom néha össze a szaxit, s az emberek azt hiszik, hogy részegen handabandázok. Persze csakugyan mindig részeg vagyok ha ilyesmit csinálok, hisz végül is rengetegbe kerül egy szaxi.

– Gyerünk erre. Elviszlek taxival a szállóba.

– Bruno, te vagy a megtestesült jóság – gúnyolódik Johnny. -Bruno barátunk mindent feljegyez a noteszába, bármit is mond az ember, csak az marad ki, ami fontos. Míg Art ide nem adta a könyvet, sose gondoltam volna, hogy így mellé tudsz fogni. Eleinte azt hittem, hogy valaki másról írsz, Ronnie-ról vagy Marcelról, később aztán így Johnny, úgy Johnny, vagyis rólam volt szó, én meg magamba néztem, hát ilyen vagyok én?, még hogy én, Baltimore-ban, meg az a Birdland, meg hogy a stílusom… Te – folytatja szinte ridegen -, most nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre, hogy a közönségnek írtad a könyvet. Ez rendben is volna, és mindennel tökéletesen egyetértek, amit a játékmódomról írtál, meg hogy mennyire érzem a dzsesszt. De minek is vitatkozunk erről a könyvről? Szemét a Szajnában, szalmaszál, mely a móló felé lebeg a vízen, ez a te könyved. Én meg az a másik szalmaszál vagyok, te pedig az a palack, mely bukdácsolva arra halad. Bruno, úgy fogok meghalni, hogy nem találtam meg… hogy nem….

A hóna alá nyúlva tartom, a móló korlátjának támaszkodunk. Ismét a szokásos agyrémeibe süllyed, szófoszlányokat motyog, köpköd.

– Hogy nem találtam meg – ismétli. – Hogy nem találtam meg.

– Mit akartál megtalálni, barátom ? – kérdezem tőle. – Ne kívánj lehetetlent, amit te már megtaláltál, elég lenne…

– Tudom, neked igen – mondja Johnny felindultan. – Meg Art-nak, Dédée-nek, Lannek…  Fogalmad sincs, hogy…  Igen, néhányszor már-már kitárult az ajtó… Nézd csak a két szalmaszálat, összetalálkoztak, most egymással szemben táncolnak… Hát nem szép?…  Már-már kitárult…  Az idő…  azt hiszem, már mondtam neked, hogy ez az idő… Bruno, egész életemben csak azt kergettem a zenémmel, hogy végül kitáruljon az ajtó. Csak egy picit, egy résnyire… New York jut eszembe, egyik este… Egy piros ruha. Igen, piros, és bűbájosán állt neki. Hát egy este Milesszal és Hallel voltunk együtt… azt hiszem,egy órán keresztül ugyanazt játszottuk, magunkban, nagyon boldogan… Miles valami olyan gyönyörűt játszott, hogy valósággal kirepültem a székből, és akkor nekilódultam, behunytam a szemem, repültem. Esküszök, Bruno, hogy repültem… Úgy tűnt, mintha – nagyon távol, de saját magamban – állna valaki mellettem… Pontosabban, nem is valaki… Nézd csak a palackot, hihetetlen, hogy bukdácsol… Nem valaki, az ember hasonlatokat keres… A bizonyosság volt, a találkozás, mint néha, mikor álmodsz, nem igazi, amikor minden sikerül, Lan és a gyerekek sült pulykával várnak, egyszer se kapsz piros lámpát az autóddal, minden úgy megy, mint a karikacsapás. És ami mellettem volt, ugyanolyan volt, mint én, csak nem a térben foglalt helyet, nem New Yorkban volt, főképp nem az időben, nem később… nem is volt később.. . Egy pillanatra más se volt, csak az örökké… És nem tudtam, hogy ez nem igaz, hogy csak azért van, mert elmerültem a zenében, és mihelyt Miles abbahagyja a játékot – hisz egyszer szegény Halnek is csak meg kell engedni, hogy kijátssza magát a zongoránál -, abban a pillanatban fejjel zuhanok vissza önmagamba …

Csendesen sírdogál, mocskos kezével a szemét dörzsöli. Már azt sem tudom, hogy mit csináljak, késő van, pára száll föl a folyóból, mind a ketten meg fogunk fázni.

– Azt hiszem, víz nélkül akartam úszni – suttogja Johnny. – Azt hiszem, Lan piros ruháját akartam, de Lan nélkül. Bee pedig halott, Bruno. Azt hiszem, hogy neked van igazad, kitűnő a könyved.

– Gyerünk, Johnny, nem sértődöm én meg, ha valami rosszat találsz benne.

– Nem arról van szó, kitűnő a könyved, mert. .. mert nincs benne urna, Bruno. Olyan, mint Satchmo zenéje, olyan tiszta, olyan áttetsző. Te, neked nem olyan a Satchmo zenéje, mint egy születésnap vagy egy jó cselekedet? Mi… Mondom, hogy víz nélkül akartam úszni! Azt hittem… biztosan őrült vagyok… azt hittem, hogy egy nap valami mást fogok találni. Elégedetlen voltam, azt gondoltam, hogy minden, ami jó – Lan piros ruhája, sőt még Bee is -, csak egérfogó, nem tudom másképp magyarázni. Egérfogók, hogy megalkudjon az ember, érted, hogy azt mondja, hogy minden jól van, ahogy van. Bruno, azt hiszem, hogy Lan és a dzsessz (igen, még a dzsessz is) csak olyan újsághirdetések voltak, tetszetős dolgok, hogy megalkudjak, mint te, akinek itt van Párizs, a feleséged, a munkád. .. Nekem meg volt szaxim. . . és szexim, ahogy a könyvedben írod. Minden, ami kell. Csapdák, barátom… mert az nem lehet, hogy nincs valami más, nem lehet, hogy amikor már olyan közel vagyunk az ajtó túloldalához…

– Csak az a fontos, hogy annyit adj magadból, amennyit csak tudsz – mondom, és felülmúlhatatlanul ostobának érzem magam.

– Meg hogy minden évben megnyerjem a Down Beat szavazóversenyét – helyesel Johnny. – Hát persze, hát persze, hát persze. Hát persze!

Lassan a tér felé vonszolom. Szerencsére a sarkon ott egy taxi.

– De főképp nem fogadom el a te Istenedet – suttogja Johnny. – Ne is próbálkozz vele, megtiltom. És ha valóban az ajtó túlsó oldalán áll, egye meg a fene. Semmi érdeme sincs benne, hogy átjutott oda, hisz ő az ajtónyitogató. Berúgni az ajtót, az igen. Ököllel betörni, magömlést rá, egy álló napig hugyozni rá… Azt hiszem, akkor New Yorkban annyira kitártam az ajtót a zenémmel, hogy át tudjak menni, de aztán az a gyalázatos a pofámba vágta az ajtót, mert még sose imádkoztam hozzá, mert sose is fogok imádkozni hozzá, mert semmi közöm ehhez az egyenruhás portáshoz, ehhez a borravalóért serénykedő ajtónyitogatóhoz, ehhez a…

Szegény Johnny, aztán még panaszkodik, hogy az ember nem ír bele ilyesmiket egy könyvbe. Hajnali három óra, Uram Isten!

Tica visszament New Yorkba, Johnny visszament New Yorkba (Dédée nélkül, aki most Louis Perron – egy sokat ígérő harsonás – házában talált kényelmes otthonra). Baby Lennox visszament New Yorkba. Az évad nem volt valami nagyszerű Párizsban, és nekem bizony hiányoztak a barátaim. A Johnnyról szóló könyvemnek mindenütt nagy sikere volt, és Sammy Pretzal már persze valami hollywoodi forgatókönyvről is beszélt, ami mindig izgalmas, már ha csak a frank-dollár árfolyamot nézzük is. A feleségem még mindig neheztel rám a Baby Lennox-ügy miatt, pedig semmi komoly oka rá, hisz Baby végül is mindenkivel lefekszik, és minden intelligens nőnek meg kellene értenie, hogy az ilyesmik egyáltalán nem veszélyeztetik a családi békét, és különben is Baby már visszament New Yorkba, mert végül is úgy hozta a kedve, hogy ugyanazon a hajón utazzon, amelyiken Johnny. Most már biztos, ő is marihuánát szív, szerencsétlen lány, annak is vége, akár Johnnynak. Most jelent meg Párizsban az Amorous, már épp ideje volt, hisz a könyvem második kiadása is nyomdában van, és a német fordítása is készül. Sokat töprengtem, mit lehetne javítani a második kiadásban. Becsületes vagyok, már amennyire a hivatásom engedi, ezért felvetődött bennem, hogy nem kellett volna-e más megvilágításba helyeznem a hősömet. Többször is megvitattuk ezt Delaunay-val és Hodeirrel, de ők lényegében nem tudták, mit is mondjanak, mert szerintük bámulatosán jó könyv, és a közönségnek úgy tetszik, ahogy van. Úgy vettem észre, hogy mind a ketten valami elirodalmiasítástól félnek, hogy olyan árnyalatok kerülnek a műbe, amiknek kevés vagy éppen semmi közük sincs Johnny zenéjéhez, legalábbis aszerint, ahogy mi fogjuk fel. Úgy tűnt, hogy szakavatott emberek véleménye (no meg személyes ítéletem, kár is lenne tagadni, ha már így van) feljogosít rá, hogy a második kiadást is változatlanul hagyjam. Alaposan áttanulmányoztam az Egyesült Államok szakfolyóiratait (négy riport Johnnyról, hírek egy újabb öngyilkossági kísérletről: ezúttal jód-tinktúrával, gyomormosás és háromheti kórházi ápolás; ismét Baltimore-ban játszik, mintha mi sem történt volna), és ettől jócskán megnyugodtam, bár fáj, hogy ilyen szánalomraméltóan vissza-visszaesik. Johnny egyetlen rossz szót sem ejtett a könyvemről. Például (a Síomping Around-ból, egy chicagói zenei szaklapból, Teddy Rogers interjúja Johnnyval): “Olvastad, mit írt rólad Bruno V… Párizsban? – Igen. Kitűnő. – Nincs más mondanivalód a könyvről ? – Nincs. Csak az, hogy kitűnő, Bruno remek fickó.” Persze azt is jó volna tudni, hogy olyankor mit mond Johnny, ha részeg, vagy ha kábítószer van benne, de legalább nem keringnek rémhírek, hogy cáfolna valamit. Elhatároztam, hogy nem változtatok a második kiadáson, s ezután is olyannak mutatom be Johnnyt, amilyen valójában: közepes értelmi képességű, szegény ördögnek, akinek – mint számtalan muzsikusnak, sakkozónak és költőnek – megvan a tehetsége, hogy bámulatos dolgokat alkosson, de a legkevésbé sincs művei roppant arányainak tudatában (legfeljebb gőgös, mint egy bokszoló, aki tudja, hogy erős). Minden arra késztetett, hogy ne változtassak Johnny alakján; nem láttam értelmét, hogy bonyodalmakba keveredjek a közönséggel, mely sok-sok dzsesszt akar, nem pedig zenei vagy lélektani elemzést, és egyáltalán semmi olyat, ami nem ad pillanatnyi, rájuk szabott kielégülést, doboló kezeket akarnak, üdvözülten elrévedő bőrön futkározó zenét, mely áthatja a hallgató vérét, leheletét, no de aztán megállj!, mély elmélkedésről egy szót se.

Először a táviratok jöttek meg (Delaunay-nak, nekem, délután már ostoba kommentárokkal jelentek meg a lapok); húsz nap múlva levelet kaptam Baby Lennoxtól, még nem felejtett el. “Bellevue-ben csodálatosan kezelték, érte mentem, amikor kiengedték. Miké Russolo lakásába költöztünk, mert ő most Norvégiában turnézik. Johnny igazán jól volt, nyilvánosság előtt ugyan nem akart játszani, de beleegyezett, hogy a Club 28-as fiúkkal lemezre vegyenek néhány számot. Neked elárulhatom, hogy már igazán nagyon rossz bőrben volt (a párizsi kalandunk után el tudom képzelni, mit akart ezzel Baby mondani), éjjelente olyan ijesztő volt, úgy zihált, nyögött. Csak az vigasztal – folytatja kedvesen Baby -, hogy boldogan halt meg, nem is tudott róla. A televíziót nézte, s egyszer csak lefordult. Azt mondták, azonnal vége volt.” Ebből arra következtettem, hogy Baby éppen nem volt ott, és így is volt: később megtudtuk, hogy Johnny Tica házában lakott, akkor már ötödik napja együtt voltak, levert és csüggedt volt, egyre csak azt hajtogatta, hogy abbahagyja a dzsesszt, Mexikóba költözik, és falun fog dolgozni (már szinte unalmas, hogy valamikor az életben ez mindenkinek megfordul a fejében). Tica virrasztótt mellette, mindent elkövetett, hogy megnyugtassa, és rávegye, hogy a jövőjére gondoljon (ezt persze Tica mondta, mintha neki és Johnnynak valaha is fogalma lett volna a jövőről). Egy televízióműsor közben, amin nagyon jól szórakozott, Johnny egyszer csak köhögni kezdett, váratlanul összegörnyedt stb. Nem vagyok meggyőződve, hogy azonnal beállt a halál, ahogy Tica vallotta a rendőrségen (így akart kikeveredni abból a nem mindennapi botrányból, hogy Johnny az ő lakásán halt meg, hogy a marihuána kartávolságnyira volt, no meg ott voltak még szegény Tica régebbi zavaros ügyei és a boncolás egyáltalán nem meggyőző eredményei is. El tudom képzelni, mi mindent talált az orvos Johnny májában és tüdejében). “Ne is kérdezd, hogy mennyire fáj nekem a halála, bár még tudnék mesélni egyet-mást – folytatja bájosán az a drága Baby -, de majd ha egyszer összeszedem magam, mindent megírok vagy elmesélek (lehet, hogy Rogers Párizsba és Berlinbe szerződtet), amit csak tudnod kell, neked, aki Johnny legjobb barátja voltál.” Azután egy teljes oldalon Ticát sértegeti, aki – ha hihetek neki – nem csak Johnny haláláért felelős, hanem a Pearl Harbor-i rajtaütésért és a Fekete Veszedelemért is, majd az én szegény Babym így fejezi be: “Még mielőtt elfelejteném, egyszer Bellevue-ben sokat kérdezősködött rólad, nem tudta, mit beszél, s azt hitte, hogy New Yorkban vagy, és nem akarod meglátogatni, folyton valami mezőkről beszélt, amik tele vannak mindenfélével, aztán téged hívott, sőt még szidott is, te szegény. Tudod, milyen az, ha valaki lázas. Tica azt mondta Bob Carey-nek, hogy Johnny utolsó szavai valahogy így hangzottak: »Ó, rejtsetek álarc mögé«, de el tudod képzelni, hogy abban a pillanatban már…” De még hogy elképzeltem! “Nagyon meghízott” – fűzi hozzá Baby a levele végén. “És kapkodta a levegőt járás közben.” Ezek voltak hát azok a részletek, amelyeket egy olyan gyöngéd érzésű hölgytől várhatott az ember, mint Baby Lennox.

Ez mind a könyvem második kiadásának megjelenésével egyidőben történt, de szerencsére még volt annyi idő, hogy hozzácsatoljak egy rövid nekrológot – amelyet szélsebesen megírtam – és a temetésről készült fényképet, melyen sok híres dzsesszzenész látható. így, hogy úgy mondjam, teljes lett az életrajz. Talán helytelen ezt mondanom, de – és ez természetes – csakis esztétikai értelemben gondolom. Már egy újabb fordításról is szó van, talán svédre vagy norvégre fordítják. A feleségem el van ragadtatva a hírtől.

 


3 Jeges viszkit szódával.

4 Csend legyen!


Notice: compact(): Undefined variable: limits in /cphome/nxt45832/public_html/pszichologus-pszichoterapia.hu/wp-includes/class-wp-comment-query.php on line 860

Notice: compact(): Undefined variable: groupby in /cphome/nxt45832/public_html/pszichologus-pszichoterapia.hu/wp-includes/class-wp-comment-query.php on line 860

Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /cphome/nxt45832/public_html/pszichologus-pszichoterapia.hu/wp-includes/formatting.php on line 4371

Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /cphome/nxt45832/public_html/pszichologus-pszichoterapia.hu/wp-includes/formatting.php on line 4371

Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /cphome/nxt45832/public_html/pszichologus-pszichoterapia.hu/wp-includes/formatting.php on line 4371

Vélemény, hozzászólás?
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /cphome/nxt45832/public_html/pszichologus-pszichoterapia.hu/wp-includes/formatting.php on line 4371

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.