” … aztán közel két évszázadon át – mint valami üveggolyó-játékszerrel – folytassa egyre magányosabb, elvadultabb szórakozását a korlátlan országlással, szeszélye szerint adva parancsot titkosszolgálatának, időnként lecserélt, kivégeztetett bizalmi embereinek tömeges vérfürdőkre. “szeret a nép, szeret a nép” – hajtogatta, s a belügyi szervek e hazug óhajának megfelelően mindig meg is szervezték a tábornok iránti rajongás szinjátékait; oly régen uralkodott már, hogy túlélt több, maga irányította rendszerváltozást is, volt népbarát, egyházüldöző, a pápai nuncius tárgyalópartnere, anyja szentté avatási kultuszának élharcosa, s közben, mint egyre aszottabb, kortalanabb pátriárka, palotájának állatokkal, testőrökkel, ágyasokkal zsúfolt termeiben félve, bolyongva tengette napjait, éjszakánként visszahúzódva cellájába, gondosan eligazítva a három zárat, három reteszt, három lakatot, majd szeretettelen űzekedéseitől is elfáradt testét éjszakára végigdobta a padlón: így találnak rá “árva vízihullaálmainak utolsó éjszakája” után azok, akik rátörik az ajtót, s a hatalom e valószínűtlen démona ekkor, ahogy egy bankettasztalon lassan, szorongva, remélve, hogy tényleg vége, felravatalozzák, valóságossá, az “alkony parttalan iszapjából” felbukkant hullatetemmé válik.” (gabriel garcía márquez: a pátriárka alkonya. első mondat itt)
/legeza ilona ismertetője/
kép: eric lacombe