karácsonyi márquez, hazugságok, kurvák és öregangyal

karcsony és emléke

“Mennyből az angyal lejött hozzátok” 

/Tom Waits- Christmas Card from a Hooker in Minneapolis/

Az esőzés harmadik napján már temérdek rákot pusztítottak el a házban, s így Pelayonak át kellett gázolni elöntött kertjén, hogy a tengerbe dobálja őket, az újszülött ugyanis lázasan töltötte az éjszakát, ennek pedig, gondolták, csakis a dögszag lehet az oka. Kedd óta szomorú volt a világ. Az ég és a tenger egyetlen nagy hamuhegy, a márciusi éjszakában csillagporként fénylő parti föveny pedig rohadó tengeri állatokkal elegy sár. S mert a fény még azon a déli órán is, amikor Pelayo a rákok tengerbe dobálásával végezvén visszafelé tartott a házba, igen bágyadt volt, nagyon kellett meresztgetnie a szemét, hogy kivegye, mi az a nyöszörgő és vergődő valami ott a kert végében. Csak amikor egészen a közelébe ért, akkor látta, hogy egy öregember fekszik arccal elterülve a latyakban, és bárhogy erőlködik, képtelen feltápászkodni, mert megakadályozzák hatalmas szárnyai.
Pelayo e szörnyűségtől megrémülve hanyatt-homlok rohant Elisendáért, a feleségéért, aki éppen borogatást tett a beteg gyerekre, és még sem állt az asszonnyal, míg a kert végébe nem értek. S most már ketten bámulták szótlan rémülettel az égből pottyant testet. Öltözéke koldusra vallott. Feje kopasz volt, csak itt-ott éktelenkedett rajta egy-egy fakult hajcsomó, fogainak nagy része kihullott, s egyáltalán semmi magasztos sem volt benne, ahogyan ott feküdt: mint egy szánalmas, pocsolyába mártott dédapó. Nagy, mocskos, félig megkopasztott keselyűszárnyai pedig mindörökre megfeneklettek a sárban. Addig- addig nézték, olyan figyelemmel, hogy mire ámulatukból felocsúdtak, már meg is barátkoztak vele. Olyannyira, hogy még szólni is mertek hozzá, és ő válaszolt is, igaz ugyan, hogy valami érthetetlen dialektusban, de erős, hajósemberre valló hangon. így azután napirendre tértek a szárnyak bökkenője fölött, és arra a bölcs következtetésre jutottak, hogy idegen hajóról származó magányos hajótörött, akinek a hajója felborult a viharban. A biztonság kedvéért azért áthívták a szomszédasszonyt, aki szakértő volt az élet és a halál minden dolgában, s akinek egyetlen pillantása elegendő volt, hogy tévedésükből kigyógyítsa őket.
– Angyal ez – mondta rá. – Biztos a gyerekért jött, de olyan öreg már szegény, hogy földhöz csapta az eső.
Másnap már mindenki tudta, hogy Pelayóék egy hús-vér angyalt tartanak fogva a házukban. Bár a mindentudó szomszédasszonynak az volt a véleménye, hogy a mai kor angyalai egy mennyei összeesküvés túlélő szökevényei, Pelayóéknak mégse volt szívük hozzá, hogy agyonüssék. A férfi a konyhából vigyázta egész délután, törvényszolgai fegyverével, egy furkósbottal, lefekvés előtt pedig nagy üggyel-bajjal kicibálta a sárból, és bezárta a tyúkok közé, a rácsos ketrecbe. Éjféltájt, mikor az eső elállt, Pelayo és Elisenda folytatták a rákvadászatot. Kevéssel ezután a gyermek láztalanul és nagy étvággyal ébredt. A szülők ujjongtak örömükben, s menten elhatározták, hogy felteszik az angyalt egy tutajra, ellátják édesvízzel meg háromnapi élelemmel, és sorsára hagyják a tengeren. Ám amikor kora hajnalban kimentek az udvarra, már az egész szomszédság ott viháncolt a tyúkól előtt, a legcsekélyebb áhítat nélkül, mindenféle ennivalót dugdostak be a rácson át, mintha az angyal nem is természetfeletti lény, hanem valami cirkuszi állat lett volna.
Gonzaga páter, aki egészen begyulladt a valószínűtlen hírtől, hét óra előtt ért oda. A hajnali pajkoskodókat addigra fegyelmezettebb kíváncsiskodók váltották fel, akik már jó ideje a fogoly jövőjét találgatták. Az egyszerűbbek arra gondoltak, hogy ő lesz a világ bírája. Mások, a ridegebb agyúak már tudni vélték, hogy ötcsillagos tábornokot csinálnak majd belőle, hogy megnyerjen minden háborút. A látnokibb alkatúak azt javasolták, konzerválják mint ősnemzőt, hogy benépesítse a földet szárnyas bölcsekkel, akik majd gondoskodnak a világmindenségről. Gonzaga páter azonban, mielőtt felöltötte a reverendát, keménykötésű favágó volt. Odahajolt a rácshoz, és tüstént eldörögte katekizmusát, aztán utasítást adott, nyissák ki a ketrecet, hogy közelről megnézhesse azt a nyomorúságos férfiút, aki a gubbasztó szárnyasok között inkább óriási elaggott tyúkra emlékeztetett. Az egyik sarokban hevert, és kiterjesztett szárnyait szárítgatta a napon, körülötte gyümölcshéjak és reggeli maradékok, melyeket a hajnali látogatók hajigáltak be neki. Amikor Gonzaga páter bebújt az ólba, és latinul köszöntötte, éppen csak felpillantott régiségkereskedő-szemével, motyogott valamit a maga nyelvén, mint akitől idegenek az evilági szemtelenségek. Mikor a plébános meggyőződött róla, hogy nem érti Isten nyelvét, és földi képviselőjét még csak üdvözölni sem tudja, mindjárt gyanút fogott, hogy valami csalás van a dologban. Aztán megállapította, hogy közelről nézve túlságosan is emberi: először is elviselhetetlen esőszagot árasztott, szárnyának belső oldalán valósággal nyüzsögtek az élősködő algák, nagyobb tollait földi szelek tépázták meg, és nyomorúságos külseje semmiben sem emlékeztet az angyalok tudvalévőén méltóságteljes megjelenésére. így hát kijött az ólból, és rövid prédikációt intézett a kíváncsiakhoz, amelyben óva intette őket a hiszékenység veszedelmeitől. Emlékeztette őket a sátánnak ama rossz szokására, hogy olykor karneváli eszközöket vesz igénybe a balgák megtévesztésére. Legfőbb érve az volt, hogy ha a szárnyak léte nem döntő kérdés a repülőgép és a karvaly közti különbség meghatározásában, akkor még kevésbé lehet az az angyalok felismerésében. Mindazonáltal megígérte, hogy ír majd a püspökének, hogy az írjon a hercegprímásnak, hogy azután az írjon őszentségének a pápának, hogy így a döntő határozat a lehető legmagasabb helyről jöhessen.
Bölcselkedése pusztába kiáltott szó maradt. A rabul ejtett angyal híre oly sebesen terjedt el, hogy néhány óra leforgása alatt az udvar valóságos piactérré változott, s végül ki kellett hívni a csendőröket, hogy bajonettel parancsoljanak megálljt az emberáradatnak, amely már-már elsodorta a házat. Elisendának, aki derékfájást kapott a sok vásári szemét eltakarításától, ekkor az a mentő ötlete támadt, hogy zárják le az udvart, és szedjenek öt centavo belépődíjat az angyalnézésért.
Még Martinique szigetéről is jöttek kíváncsiak. Jött egy vándorcirkusz repülő akrobatával, aki nagy csattogással többször is elszállt a sokadalom fölött, de nem ügyelt rá senki, mert szárnya nem angyalszárny, hanem közönséges denevérszárny volt. Jöttek gyógyulást remélve a Karib-tenger mellékének legszerencsétlenebb betegei: egy szegény asszony, aki születésétől fogva számolta a szívverését, és már kifogyott a számokból; egy jamaicai, aki nem tudott aludni, mert állandóan felriadt a csillagok zajára; egy alvajáró, aki éjnek idején felkelt, és szétszedett mindent, amit ébren fabrikált, és még sok más, kevésbé súlyos beteg. Pelayo és Elisenda boldogan sürgött-forgott e zűrzavarban, melyet az angyal eget s földet rengető hajótörése okozott, és nem egészen egy hét alatt már megtöltötték pénzzel a hálószobákat, s a sorukra várakozó zarándokok oszlopa még a látóhatár másik széléig ért.
Az angyal volt az egyedüli, aki nem vett részt a felfordulásban, amelynek okozója éppen ő volt. Minden idejét lekötötte, hogy hevenyészett vackán kényelmes helyet találjon magának, annyira elkábult a rács elé tett olajmécsesek és áldozati gyertyák pokoli melegétől. Kezdetben kámfor kristályokat akartak etetni vele, mert a mindentudó szomszéd- asszony ismeretei szerint ez az angyalok csemegéje. De nem élt velük, mint ahogy érintetlenül hagyta a pápai falatokat is, melyeket a vezeklők hoztak neki, és soha nem derült rá fény, hogy angyal volta vagy öregkora okozta-e, hogy végül is csak a padlizsánkrémet volt hajlandó elfogadni. Ügy látszott, egyetlen természetfeletti erénye a türelem. Kivált az első időkben, mikor a tyúkok a szárnyaiban megtelepedett égi parazitákat csipegették, a bénák a tollait tépdesték, hogy megérintsék velük nyomorék testrészüket, s még a legáhítatosabbak is köveket hajigáltak rá, annak reményében, hátha feláll, s így egész testét megláthatják. Egyetlen esetben sikerült csak kihozni a sodrából, amikor izzó marhabillogot nyomtak hozzá, mert már órák óta nem mozdult, s így halottnak hitték. Álmából felriadva, könnytelen szemmel felüvöltött a maga hermetikus nyelvén, verdesett néhányat a szárnyával, s ettől olyan tyúktrágya- és holdpor-örvényt kavart, amely nem származhatott evilági lénytől. S bár sokaknak az volt a véleménye, hogy inkább fájdalmában, mint dühében tette, ettől kezdve óvakodtak attól, hogy felbosszantsák, mert a többség megértette, hogy nem nyugalomba vonult szeráf lustálkodik itt, hanem egy világkatasztrófa pihen előttük.
Gonzaga páter elmésnél elmésebb ötletekkel igyekezett féken tartani a sokadalmat, míg a fogoly mibenlétét eldöntő ítélet meg nem érkezik. Róma postája azonban mintha sosem ismerte volna a sürgősség fogalmát. Telt-múlt az idő, és még mindig azt kutatták, vajon van-e köldöke a bűnösnek, vagy nincs; dialektusának van-e valami köze az arameusok nyelvéhez, vagy sem; hogy átfér-e a tű fokán, s ha igen, hányszor; s hogy nem egyszerűen csak egy szárnyas norvégról van-e szó. S azok a szűkszavú levelek csak jöttek-mentek volna az idők végezetéig, ha egy nem várt esemény véget nem vet a plébános keserveinek.
Történt pedig, hogy ezekben a napokban, a Karib-tenger vidékének sok egyéb vándorcirkuszi látványosságával együtt, a faluba hoztak és közszemlére tettek egy nőt, aki pókká változott, mert engedetlen volt a szüleivel. S itt nemcsak hogy kevesebb belépődíjat kértek, mint az angyalnál, hanem azt is megengedték, hogy mindenféle kérdéseket tegyenek fel a nőnek keserves állapotára vonatkozóan, sőt jobbról-balról megvizsgálhatta bárki, aki kétségbe vonta e borzalom valódiságát. A rémületet ébresztő, birka nagyságú tarantella- pók testen szomorú leányfej ült. De nem is észbontó külseje ragadta meg leginkább az embereket, hanem az az őszinte szomorúság, amellyel szerencsétlensége előzményeit mesélte. Még szinte gyermek volt, amikor egyszer megszökött a szülői házból, és elment egy bálba, s már hazafelé tartott az erdőn át, az engedély nélkül áttáncolt éjszaka után, mikor félelmetes mennydörgés hasította ketté az eget, és az így támadt hasadékon át lecsapott rá egy kénköves villám, és pókká változtatta. Kizárólag húsgombócon élt, s a gombócokat a könyörületes lelkek mindenáron saját kezükkel akarták szájába tömni. S e csodabogárnak, mert históriája olyan mély emberi igazságot s oly félni való tanulságot hordozott, akaratlanul is győzedelmeskednie kellett egy angyal fölött, aki fennhéjázásában pillantásra is alig méltatta a halandókat. Nem beszélve arról, hogy a neki tulajdonított néhány csoda is valami elmebeli fogyatékosságról árulkodott, mint a vak esete például, aki nem nyerte ugyan vissza a látását, de három új foga nőtt; vagy a bénáé, aki nem tanult meg járni, viszont majdnem nyert a lottón; vagy a leprásé, akinek napraforgók nőttek ki a sebeiből. S mert az emberek e csodákat inkább gúnyolódásnak vették, mint vigasznak, a pókká változott nő megérkezése már csak a kegyelemdöfést adta meg az angyal megtépázott tekintélyének. így tehát Gonzaga páter egyszer és mindenkorra kigyógyult álmatlanságából, és Pelayóék kertje ismét olyan elhagyatottá vált, mint amikor három napon át zuhogott az eső, és rákok nyüzsögtek a hálószobákban.
A háziaknak azonban mégsem volt okuk panaszra. A befolyt pénzből építettek egy kétemeletes házat balkonokkal, kertekkel és magas feljáróval, hogy a rákok télvíz idején ne mászhassanak be; az ablakokra pedig vasrácsot szereltek az angyalok ellen. Pelayo ezenfelül berendezett magának egy nyúlfarmot a falu mellett, és örökre hátat fordított sanyarú törvényszolgai hivatalának; Elisenda pedig több pár magas sarkú szaténcipellőt és sok-sok színjátszó selyemruhát vásárolt, olyanokat, amilyeneket a legcsábosabb asszonyok viseltek akkoriban vasárnaponként. Egyedül a tyúkóllal nem törődött senki. Ha olykor-olykor fellocsolták rovarirtóval, vagy mirhát égettek benne, ezt nem az angyal kedvéért tették, hanem hogy valamiképp ellensúlyozzák a szemétdomb bűzét, amely már kísértetként lebegte be, s újból ódonná változtatta a házat. Kezdetben, mikor a gyermek járni tanult, vigyáztak, nehogy túlságosan közel menjen a csirkeólhoz, de lassacskán megfeledkeztek félelmükről, és a bűzhöz is hozzászoktak, s így mielőtt még tejfogai kihulltak volna, a gyermek már bent játszadozott a csirkeólban, amelynek rozsdás rácsai addigra darabokra hullottak. Az angyal vele sem volt sokkal barátságosabb, mint a többi halandóval, viszont egy illúzióit vesztett kutya egykedvűségével tűrte a legagyafúrtabb csintalanságokat is. Egyszerre kapták meg mindketten a bárányhimlőt. Az orvos, aki a gyermekhez járt, nem állhatta meg, hogy meg ne vizsgálja az angyalt, és olyan erős zörejeket észlelt a szívén meg a veséjén, hogy azt mondta, csoda, hogy még él egyáltalán. Mégis szárnyainak logikája lepte meg leginkább: olyan természetesen illeszkedtek tökéletesen emberi szervezetéhez, hogy már-már az volt érthetetlen, miért nincs szárnya a többi embernek.
Mire a gyermek iskolába került, a nap és az esőzések összedöntötték a csirkeólat. A kiszabadult angyal úgy vonszolta magát ide- oda, mint egy uravesztett haldokló állat. Ha seprűnyéllel kiverték az egyik szobából, a következő pillanatban már a konyhában találták. Látszatra annyifelé járt egyszerre, hogy már azt hitték, kettéhasadt, megsokszorozta önmagát, hogy mindenüvé jusson belőle a házban, s az elkeseredett Elisenda magából kikelve kiabált, hogy kész istencsapás ebben az angyalokkal teli pokolban élni. Az angyal enni sem tudott szinte, a régiségkereskedő – szemére ereszkedett homály miatt minduntalan nekiment az ágasfáknak, tollaiból pedig csak pihés csövecskék maradtak. Pelayo bebugyolálta egy kendőbe, sőt annyira megesett rajta a szíve, hogy a fészerbe vitte aludni, és csak ekkor vették észre, hogy éjszakánként láza van, és nyekeregve nyögdécsel, mint egy öreg norvég. S ekkor, hosszú idő után először, valóban megijedtek, mert azt hitték, meghal, s arra nézve még a mindentudó szomszédasszonynak sem volt semmi bölcs tanácsa, hogy mihez kezdjenek egy halott angyallal.
Ám nemcsak túlélte élete legnehezebb telét, hanem valósággal újjászületett, mire a nap kisütött. Néhány napig ugyan mozdulatlanul feküdt a kert legeldugottabb zugában, decemberre azonban szárnyain vastag és erős tollak nőttek, amolyan öreg madártollak, melyek azonban újabb öregkori kellemetlenségnek tetszettek inkább.
Ám neki ismernie kellett e változások okát, mert gondosan ügyelt rá, hogy senki ne vegyen észre rajta semmit, és arra is, hogy senki meg ne hallja a hajósdalokat, melyeket olykor-olykor énekelt a csillagos égbolt alatt. Egyik reggel Elisenda éppen hagymát szeletelt az ebédhez, mikor azt hitte, egy tenger felől érkező szélroham tépi fel a balkonajtókat, és söpör végig a házon. Kinézett a kertre nyíló ablakon, és rajtakapta az angyalt, amint a szárnyait próbálgatja. Olyan esetlen volt, hogy kiszaggatta az egész veteményt, mintha fölgereblyézte volna, s már-már földöntötte a fészert azzal az eszeveszett, szemet kápráztató szárnycsapkodással. Végül mégis fölemelkedett. S mikor ez véletlenül sikerült, egy agg karvaly röptére hasonlító repüléssel elszállt a falu utolsó házai fölött; Elisenda felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, az angyal és a maga nevében. Követte szemével, míg az egész hagymát föl nem vágta, és követte még akkor is, amikor már nem is láthatta, követte, mert nem életének megrontója volt immár, hanem egy képzeletbeli pont a tenger horizontján.

(márquez: öregúr, hatalmas szárnyakkal. fordította: csuday csaba)