a korábbi bizonyosságokból már semmi sem érvényes, mert Új Világrend van kialakulóban.
Egy negyedszázad után újból az érzékelhető, hogy „ami van, széthull darabokra”.
/és irodalom/
… így megy ez, korról korra, ciklusról ciklusra … beszél a papírszáj, látod ott rúzsozva, bár bírnám nem hinni, de az 5-ös számú vágóhidat /vonnegut/ sem bírom hinni! ám, ami ennyire taszító, a mögött fontosabb dolgok lapulhatnak, mint amelyekre elsőre gondolni merészelhetnénk.
„Hallja uram, Uram!” „Tessék, hozzám szól?” „Igen, nem akarom megsérteni, de az öné ez a kis termetű, négy szájú állat?” „Igen, az enyém.” „Ha nem tévedek, akkor épp az imént kezdte el ropogtatni lábujjaim, nem?” „De, valóban, ugyanis végtelen éhség lakozik benne, mondhatnám bélpoklos”. „Micsoda kreatúra! Ilyet még nem láttam.” „Azt hiszem ez egyedi példány.” „Különös. Na tessék, már a combom habzsolja mégsem érzek semmit.” „Hát ilyen ő: jámbor! És mindig ilyen, akármit csinál.” „Jó, jó, és általában mit eszik?” „Húst, uram, húst, csakis friss húst.” „És gondolja, hogy teljesen meg fog enni engem?” „Igen, uram. Ha valakit elkezd habzsolni, akkor még az ördög sem tudja leállítani.” „Remélem, nem gyakran sétál vele.” „Nem, alig évente egyszer-kétszer.” „Akkor elég marha voltam, hogy épp erre jártam” „Álmatlanságban szenved?” „Hajnali négy előtt nem tudom lehunyni a szemem. A háború öröksége. Tudja, katonaorvos voltam.”
/matei vişniec: vendégfogadó. hangok a sötétben II./