van új, ha minden volt?

Petri György:
Metaforák helyzetünkre

Bizonytalan
minden.

Hol vagyok attól az
ifjútól, aki hittem a
világot – kesztyűként! – kezemre húzni.
Ujjaimat mozgatva könnyedén
érezni: igen, illik, rámszabott.

E kesztyű – harci kesztyű,
tenyéroldalt finom sodronyszövésű,
a perceken csillog vasalt fonákja
– vagy léha, másféle kesztyű,
selymes, kikészített bőr,
minek párját a kesztyűs jobba gyűrve
használatlan hordják, hanyag diszül.

Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok
a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt –
mit a remény! – bármi véghezvitel
beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok?

Munka: igen – fáradságán lemérve
mindenesetre az. A szellem befogva
– malomba szél – és őröl.
– malomba szél – és őröl.
                                              Hol vagyok?

Műhelyemben, egynehányadmagammal.
Minden bizonytalan. De ez nem.

Valami kijön a hihetetlen türelmű
újraőrlésből. Talán egyetemes
lisztté emésztjük az alakra, súlyra
még oly egyenetlen gondolatokat.
Hogy ehető lesz-e?

De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat –
szövők vagyunk, és újraszőjük a
világ gubancos szőttjét. Persze az
árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán
viselhető ruhává testesül.

Mindenesetre múlatjuk magunk,
ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel
lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni.

Olykor felhagyunk
minden foglalatosságunkkal hirtelen:
megbolydulunk szertelen izgalom áramától
átjárva, olykor felfakad unalom s csömör,
s ez elkedvetlenít egymástól minket.
Olykor felhagyunk –
Olykor felhagyunk –
                                              és ilyenkor
az izgalom, éppenúgy a közöny
mélyén csillan tompán a félelem:
nem mindenkorra-e?
nem mindenkorra-e?
                                              Nem verődik el
valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el,
ahol már semmi nincs?
És visszakullog mind, mivelhogy fél:
hisz odaki hang nem hallatszik el,
s érvényüket vesztik a szavak ott,
ahol már semmi nincs.

Folytatják szégyenülten
a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák
az erődben (megszakadt minden összeköttetés),
katonák, akik nem tudják, katonák-e még.
Végzik köteles teendőik tovább.
És mindenikben néma korholás,
mind a másikát vádolja, amiért azon
egy pillanattal előbb ütköztek ki
a pánik jelei.

Az odakinn, ahol már semmi nincs,
az üres hívás elzsibbad fülemben
lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor:
mennyi időnk lehet, mennyi időnk,
halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még,
míg semmivé likacsosít az
önutálat
– vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot?