térey

Fiatalság, tarvágás

Kovács András Ferencnek, régi barátsággal

A forradalmat bukni látni,
S ifjú eszmét avulni: bármi,
Bármi elviselhetőbb.

…S mert fájdalmuk nem csillapult,
Akarták, marjon még sokkalta jobban:
A Nagyhalál Napjára megbeszéltek
Egy pesti villámrandevút
A barátnők majdnem titokban
Egy fölrobbantandó színház elé.

A forradalmat bukni látni
Jobb testközelből: a világi
Vérfürdő kibírhatóbb.

Mint nagylányoknak, bérletük volt
A színház aranykarzatára.
Szisszent a szentencia: „János,
Nekem szükségem volna pénzre.”
Figyeltek itt Walpurgis-éjjelt,
Tartuffe-öt, Vihart, szocreált;
És lassanként züllött a szentély
Szelíd forgalmi akadállyá:
„Kibírjuk-e, hogy az aranykor
Színháza földdel lesz egyenlő?”

A forradalmat elviselni
Könnyebb, mint hőseit terelni
Harc után értelmes célok felé.

Mint egyetemista barátnők,
Ide szerveztek randevúkat
A legendás Óra-sarokhoz
– Mindenkinek van Óra-sarka
Rutinnal óvott életében –,
És itt lesték a lenti zsöllyét
Házasságukról álmodozva
Túl szépen? túl reálisan?
(Csak egyikőjük lesz majd boldog…)
S ’56-ban sebet kötöztek
A környék csomópontjain.

Olyan volt ez a régi színház,
Mint büszke szekta temploma,
Mely csipkésebb és patinásabb
A kívánt csipke-optimumnál;
Egy törzs szentélye, mely kihalt.
„A bűne az, hogy rossz helyen van,
Porlékony föld lappang alatta,
És rozsdás minden gépezet…
Ezért kapóra jön a metró,
Amely pincéit átrobogja.”

Életfa, törzsén fejszenyommal,
Egy korhadt, ősi tölgy, amelynek
Alagút metszi ereit,
S nem jut nedvekhez a gyökér…
Ó, történelmi hervadáspont!

A forradalmat bukni látni,
S a hamvas bőrt fakulni: bármi,
Akármi elviselhetőbb.

Rázkódó háttal, feketén,
A korlátot támasztva álltak
Későbbi anyám és keresztanyám,
Megfosztva aranykarzatuktól,
A falon lépcsőlenyomatokat
Bámulva kerek, vizes szemmel.

/2013. november 15./