A másik apa
Sötétedett. Ültünk a kivágott bükkfatörzseken. A fiam hozzám bújt. Egy világos foltot néztem a fák között. Nyugaton még ragyogott az ég, a sűrű erdő csak egy vékony sávot hagyott meg a ragyogásnak. Ott egy másik apa, mondta halkan, hosszú csend után, már félálomban, a patak felé mutatva. Arra néztem, ott már majdnem sötét volt. Hatalmas, mohás kövek hevertek a fák között. Ott jön és megeszi az erdőt, megrágja a fákat, mondta még, szemei lecsukódtak közben. Megindult a hegyről a szél, gombaillatot hozott. És valamit még, egy hangot, aminek nem volt forrása, mert mindenhonnan egyszerre hallottam, magamban ugyanúgy, mint körülöttem. Őrlés és halk ropogás, mintha millió szú egyszerre látna munkához. Fiam már mélyen aludt, néha megrándult a lába, halkan nyöszörgött. Tudtam, ő is hallja mindezt, hallja magában ezt az őrlést, a finom ropogást. A hegygerinc fái mögül lassan jött fel a telihold.
/ megjelent a 2012/3-as Bárkában/
az igazi katasztrófa a “status quo” lett volna