“légy önmagad!” milyen nehéz (közhely*)parancs!
a felszólítás gátló parancsként is működik, mert egy olyan virtuális meghatározatlan formába zár, amit nem tudsz pontosan meghatározni.
így, ez a felszólítómód sürget, hogy válassz valamilyen formát és mond azt, hogy ez vagy te, te ez vagy. extrém individualizáció!
rögtön felkapsz egy maszkot, de ha úgy találod (vagy mások úgy találják), hogy ez nem az igazi – korrekcióként – erre a maszkra
rátűzöl egy másik maszkot.
így megy ez, maszkról maszkra!
az “önmagad vagy” leginkább illúzió:
a maszk(ok) mögött nincsen semmi, csak a szörnyű űr, amit kétségbeesetten próbálsz kitölteni – újabb és újabb nem-önmagadokkal. (van, aki szerint így jött létre az, a hanság mocsaraiban napjainkban is fellehető furcsa lény, ami/aki félig hal, félig ember)
kitalált bölcs lakik bennünk. az ő kitalált szövegeit (életbölcsességeit) szajkózzuk, mert nincs saját mondásunk, nincsenek saját mondataink. ahhoz (erő)teljesen /erősen és teljesen/ bele kellene merüljünk a helyzetbe, jelen kellene lennünk a másik világában, miközben egyidejűleg fenn kellene tartanunk egy, a másik világától idegen** szempontot (az ő világán kívüli, úgynevezett. metaszempontot).
—————————
* közhelyes, mert nem tudjuk mit jelent, csak szajkózva ismételjük.
** tőle idegen szempont, mert, ha nem így teszünk, semmi mást nem tudunk látni és megérteni, mint amit ő is lát, érez, érzékel (vagyis: ugyanoda jutok, ha teljesen egyezik látásmódunk)