****************************
Sutting ezredes visszatérése
Aznap ketten diskuráltak a fogadóban, és meg kell említenünk egy viharvert jácintot is, ami, érdekes módon, éppen a beszélgetés alatt nyerte vissza a színeit. Pontosabban a színek találtak vissza magukhoz, a sárga sárgább, a piros pirosabb, a kék kékebb lett, bár az is igaz, hogy ez leginkább megítélés kérdése. Kert és virág is létezhet a másik nélkül, viszont a kertészeket, ha kiderül róluk, hogy alattomos, mézzel bekent balkáni szatírszarv csapdákat állítanak a gyanútlanul szállongó rovaroknak, a mai napig súlyos büntetésekkel illetik. Matricás bőrbőröndök voltak a sarokban, szépen egymásra pakolva. A fogadósnő, széles tomporú, hatalmas keblű teremtés volt, szeplők foltozták az arcát, és mintha emlékeztek volna a marokra, ami a fitos kis orr tövébe, a homlok fehérségébe szórta őket. Annyi vér után kislánynak maradni. Lesz erről még szó. Máskülönben a fogadósnő kutyájával perelt jó ideje, csengő hangon kiabált, és mint az alkonyati szél, suttogva fenyegetőzött, mi pedig még arra is gondoltunk, sőt, ezt különösebb erőfeszítés nélkül el is képzeltük, hogy a szoknyáját megemelve, a combjai közül az ölének olajos, rozmaringos illatát a kutya felé hessegetve könyörög, csak mert az állat, szokás szerint, ellopta a vágódeszkára kifektetett, vendégeknek szánt hatalmas hátszínt, és mint valami győzelmi trófeát, percek óta hordozta az udvaron. A kutyát még kölyökkorában Apollónak nevezte el egy vándorgrafikus, le is rajzolta, bár akkor éppen kappant lopott, azzal büszkélkedett, a rajz állítólag Prágába került.
A fogadó társalkodói pedig azt a szóbeszédet vizsgálták meg éppen, miszerint Sutting ezredes visszatért. Ezt az egyik férfiú állította, nehézkes, kissé akadozó nyelven, viszont csillogó szemmel, részletesen kifejtve, hogy az ezredes olyan korban járt és kelt egy Közép-Európának nevezett vidéken, amikor még az ideák, úgyszólván tehát az eszmék még bizonyítható módon instruálták az ember viselkedését, a szándékait és az elhatározásait – az álmok, a lázálmok, a fantazmagóriák, a köddel bélelt látomások mélyén mindig ott volt a jó és a rossz különválasztásának a színpadias, máskor meg nagyon is bensőséges lehetősége, viszont a költészet már akkoriban is gyakran idézte a mészárszékek hangulatát. Hanem ez most már nem ilyen kor. Akkor viszont miféle idők gyűrik a föld arcát? Nem olyan időket élünk, mondta tehát az egyik társalkodó, és a szája elé emelte a komló levét, melynek a tetejéről a csapolás óta, ezt bizony mi magunk is észleltük, nem akart elfogyni a hab, jóllehet a buborékok úgy táncoltak föl a korsó rézszalaggal díszített pereméig, mintha a külvilág mennyországa csupán gyermekes kaland lenne. Hogy már a legszebb álmok is milyen kényelmetlenek!
A másik beszélő erre váratlanul azt mondta, hogy de hiszen az ezredes el se ment. Mert az nem megy el, aki után folyvást maradnak tárgyak és dolgok, egy letört faág éppúgy, mint a kútkáván hagyott sárga szarvasbőr kesztyű, számlák, elismervények, újságszélre sercintett pikáns daktilusok. Vagy egy ember, aki váltig állítja, hogy egy reggel látta a szelet festeni. Maradtak szavak is az ezredes után, azok derengenek lépcsőföljárók és kapualjak homályában, mint holmi metszett kristálypoharak, maszatosak, mint a gyerekarcok, mi mindent ittak belőlük, cseh abszintot éppúgy, mint rozsdaszínű dobrudzsai konyakot, likőrt a Beszkidákból. De vissza kell térnünk a kapualjra, hiszen a beszélgetők is, homlokuk ráncolva, ezt teszik. Régebbi időkben a képzett és megbízható kémlelők a megfigyelés előtt még fölkeresték az ominózus kapualjat, munkájuk meghitt és odaadó színhelyét, és némi úgynevezett megelőlegezett terepmunka után kicsavarták a villanykörtét, olykor dunai, cirmozott mintázatú kaviccsal dobták meg, hogy másnap az árnyék óvásában élvezhessék a megfigyelés lehetőségét. A megfigyelőnek tehát éppúgy meg kellett figyelni a saját világát, mint a megfigyelőét, ez a két világ akaratlanul is összetartozott, sokak szerint nem is igazán két világ volt. Nekünk meg az eszünkbe jut egy spulni. Például. Hogy a történet fölfűzhető, és olykor el is szalad, mint orsójáról a cérna. Visszatekerjük, megint elszalad. És aztán újra. Ez az idő. De az is az idő, hogy egy nap nem tekerjük vissza.
A másik társalkodó ellenben azt jelentette ki, hogy Sutting ezredes elment, nagyon messze ment – ott már a hegyek is kifakulnak, ahol éppen most tartózkodik. Oly régóta időzik távol, hogy sokan, akik pedig a barátai vagy az ismerősei, nota bene a rosszakarói voltak, elfelejtették. Menjen csak végig a tisztelt úr a legközelebbi, gesztenyés nagysoron, hol akkoriban, de szeptember elején a szoknyájukat maguk elé tartva sétáltak végig a kisváros konzervatóriumának bakfisai, és mire a tűzoltóság elé értek, már tele volt az ölük frissen hullt vadgesztenyével. Így is lehet csiklandoztatni a pelyhektől sárgálló szeméremdombot. És tessék mutatni egy embert, aki szódabikarbónát visz manapság az izzasztókamrákba. Mondja csak ki a tisztelt úr az ezredes nevét, mondja ki, értetlenkedés fogadja, vállvonogatás, közöny. Sutting ezredes? Ugyan, kérem! Hiszen már régen nincsen tél se. És nincsen tavasz se, sem pedig nyár, ezek már másfajta évszakok, csak az ősz vérzése hosszabb és szebb, lassabban forr a must. Raknak ki párnákat az emeleti ablakokba? Mutasson olyan embert, aki állva aludt el, a kandallójának dőlve! Az ezredes az élet cselekménye és a költészet kényes egyensúlyában tette a dolgát, forradalomból forradalomba ment, háborúból háborúba vándorolt, viszont ez már nem lehetséges, mert most már a háború jön el hozzánk, beköltözött a hálószobánkba.
Mi, akik eddig hallgattunk, erre megjegyeztük, ne csak azt várjuk a szavaktól, amit azok jelenthetnek, mert akkor a fene eszi meg az egészet. Itt van például az, hogy spulni, az imént emlegettük már. Ez ugyan egy német szó, mellesleg, mint tudjuk, az ezredes jobban beszélt németül, mint magyarul, bár valami titokzatos, északi nyelven is megszólalt olykor, nehezebb, az erotikától meggyötört álmaiban, mindenesetre egyszer úgy elvette egy berlini nő eszét, úgy elbolondította, hogy az meg csak magyarul tudta mondani neki, hogy szeretlek. De mi köze ennek Marszüászhoz, akit Apollón egy nap a hencegéséért alaposan megbüntetett, azaz megnyúzott? Mert bizony van köze. A latin spolió azt is jelenti, hogy bőr, és az természetesen lehet emberé vagy szatíré is, lenyúzás után gondosan föltekerik. Hanem ennek előtte jobb, ha szárad is valamennyit, illetve a nyúzásnál érdemes a szélirányra gondolni, lesz-e vagy nem lesz. Merről fúj. A templom felől mindig kavarogva jön. A csatornák felől álmosabban. Erősebb szélben gyűröttebbre szárad a bőrünk. De miért ismételgette az ezredes folyton azt a kis mondatát, hogy a gyermekkor elmúlt? Talán arra gondolt, hogy a tágasságtól, a nagyságtól, a titkok költészettanától kellett volt egy idő után búcsút venni, elment tőlünk az ártatlanság, maradtak a nyúzások, a csontozások, a darálások emlékei, és a bizonyosság, hogy Apollón mindig meg fogja vesztegetni azokat a kurva, beszari múzsákat. Jó, költészet ez is. De még hogy!
A kicsi.
A kellemetlen.
A kifosztott.
A lenyúzott.
Tulajdonképpen itt tartottunk, és igazán semmi jel nem mutatott arra, hogy dűlőre juthatunk, legalábbis megnyugvó pontot találhatunk, amikor a fogadósnő ránk nyitotta a helyiség tölgyfaajtaját. Sápadt volt, mint a hirtelen köpült vaj, aranyból volt az összes szeplője. Kutyája, az a hatalmas dog, éjfekete színű különben engedelmesen követte. A fogadósnő akkor azt mondta, hogy az udvaron az imént járt egy ember, magas, fehér hajú, kivételesen szép férfi. Olyan, akibe egy nevelőnő éppúgy beleszerethet, mint egy vidéki baronesz. Elgondoltuk hirtelen, honnan tud ilyet egy fogadósnő, viszont ha tud, akkor azt éppúgy el kell fogadnunk, mint a meséjét. Szóval az a katonás küllemű, szép férfi csak egyet csettintett az ő engedetlen, hencegő kutyájának, akit, mint bizonyára tudjuk, Apollónak hívnak, igazán csak egy halk, a pecsétgyűrű villanását is közvetítő csettintés volt, mire az állat vinnyogva kúszott hozzá. A férfi a húst az állat pofájából kiemelte, valami nádcukorkát dobott a sárga mellénye zsebéből, majd a zsákmányt neki átnyújtotta. És még mondott valamit az asszony.
Hogy a hátszínnek, amit itt tart a kezében, és láthatjuk, semmi baja nincsen, piros, mint a náthás gyerektorok, friss, jót tett neki a szabad levegő, szóval ezt a gyönyörű húst, ahogy illik, ahogy kell, és ahogyan a háborúkat megjárt tábori szakácsok szokták, igazán a legkisebb fűszerezés nélkül készítse el a kedves vendégeknek.
/♥ ernő/
itt +is hallgathatod: