Vida Kamilla – Sárkánybőr
Szabálytalan kört formálunk, ezekkel az ósdi, zöld vázas székekkel. A kényelmetlenség a felső tagozat velejárója, a támlák szálkásak, jócskán süppedő lécek, szűk hely a sonkás szendvicsektől kiszélesedett csípőnek. Lefolyunk kétoldalt, hiába, arra azért számíthattak volna, hogy egy hatodikos több helyet foglal, mint egy elsős. Ágoston és Marci vadul intenek, hogy üljek melléjük, hogy miért jó ez, nem tudom, a lányok hülyeségeit könnyen átültetik saját szokásrendszerükbe, akik lila foltosra verik saját csuklójukat, jelezvén, hogy ez a hely le van stoppolva a Lilinek, az Annának, a Zsuzsinak, a Nikinek. Te büdös, még csak rá se merj pillantani, mert akkor le kéne súrolni a tekinteted által összepiszkított területet. A közös toalett-vándorutakról nem is beszélve, melyeket körülbelül annyi szervezés előz meg, mintha a Kék-túrát vállalnák be. Körben ülünk, és csillognak a szemek, valódi lelkesedés forrong, hisz ma nem tanulunk, és nem hallgatunk véget nem érő, könyvből felolvasott sületlenségeket a harasztok előtelepéről. Igen, sanyarú sorsú harasztok, most épp senkit sem érdekeltek, le vagytok ejtve, a tanár néni is csak összevissza illegeti magát a méregzöld miniszoknyájában és körbekémlel mesterkélt mosolyával. Ő sem gondol rátok: páfrányok, kapcsos korpafüvek és mocsári zsurlók. Pillanatnyi, illanó érdeklődés volt az hajdanán. A tanárok nem kitartóak. Új lecke, új téma, új dolgozat, bármiféle búcsútól eltekintve, lelketlen lapozás.
Úgy vezették fel a dolgot, hogy játszani fogunk. Hatodikban azért ez még úgy-ahogy működik, mohón kapaszkodnak a szavakba a 11 évesek. Még akkor sem gyanakszanak, mikor Enikő néni szájára veszi azt, hogy mentálhigiénia (pedig azért ez kifejezetten a legrosszabbat sejtető kifejezés, újszerű, flancos, idegen szó, véletlenül se értse a hatodikos, nehogy rájöjjön a turpisságra). Aztán már a tanár néni is belátja, hogy bátrabbnak kell lennie, nem illedelmes dolog ennyit köntörfalazni és olyan megilletődöttséggel ejti ki, hogy: meg néhány önbizalom-fejlesztő játék, mintha előkelő agapén böffentett volna.
Beleborul önmagába a belső világom. Hevesen kapargatni kezdem a zöld festéket a székről, toporgok talpaimmal, és felhördülve tapasztalom, hogy rajtam kívül mindenki továbbra is lelkes meg kíváncsi. Ágoston oldalamba fúrja mutató ujját, hogy mit kell ennyit mocorognom. Vérszegény, síri hangon, csak annyit tudok szinte hangtalanul lehelni, hogy utálom az ilyen bugyuta játékokat, amin, ha elmondod, hogy rendetlen vagy, akkor ők megpróbálják a jó oldaláról nézni a dolgot, még meg is magyarázzák, hogy ez szép, becsületbeli dolog, mindezt az önbizalom-növelés céljából, majd a foglalkozás végeztével, mintha mi sem történt volna, rendbe tetetik velem a padomat, merthogy minősíthetetlen kupleráj van rajta.
Három keskeny sávban csordogál a verítékem a halántékomon, bárányokat számolgatok, meg a hajszálaimat, megpróbálom (sikertelenül persze) rávenni Marcit, hogy elméleti sakkozzunk, csakhogy eltereljem a rám telepedő nyomasztó gondolatokat a pár másodperc múlva elkövetkező jövőről.
Enikő néni tipikusan ízléstelen torokköszörüléssel magára vonja a figyelmet, persze rajta is csak a szoknya érdekes, mintha az iskolába jövet megnyúzott volna egy sárkányt és magára terítette volna a bőrét. Múltkor úgy tűnt, hogy megtetszhetett neki a Rózsa Sándor betyárcsárdában az abrosz, ezért ellopta és becsavarta magát a piros-fehér kockás gyönyörűségbe. Ilyen vizuális örömök érik a hatodik osztályt. Legalább ez az egy dolog izgatja a fantáziám vele kapcsolatban. Hisz nincs rosszabb egy unalmas nőnél. Akár tanár, akár nem.
Elsőként azon gondolkodjatok el, gyerekek, hogy melyik az az öt szó, ami eszetekbe jut magáról az életről.
Mint mikor váratlanul leejtenek egy finom kristálypoharat, vagy kidurran egy micimackós lufi, oly hirtelen töri szilánkosra a mágikus-szoknya által bennem kialakult kellemesen nyugtató hangulatot (már ha a hangulat üvegből van) ezzel a vétkes mondattal. Elillan a sárkánybőrös, álmatag, bűvös rabság, a hosszú, szép ívű lábszárak még annyira sem érdekelnek. Ez a helyzet olyan megfoghatatlanul tipikus. Akkor ennyit a (legalább egy kicsit is) izgalmas nőkről. Gyorsan átfuttatom magamban az élet szót, hogy mi ragad hozzá, sebes iramú gondolkodásom közben. Érzem, hogy ide-oda kering bennem, azért kicsit nehezebb feladat ez, mint, hogy mi jut eszedbe a tojásról. Ízlelgetem, pörgetem, forgatom, pattogtatom magamban a gondolatgolyóbist, hogy, ha már valóban muszáj ostoba játékokat játszani, akkor legalább én ne tűnjek együgyűnek. Végül hozzátapad néhány: van, nincs, én, te, ő. Így egybeforrva suhannak most már bennem, várom, hogy kérdezzenek, hogy most aztán már kibukjon belőlem és foglalkozhassam normális dolgokkal. Teszem azt a sárkánybőr szoknyával. Azért mégis milyen furcsa ez. Ennyi a létezés: három betű. Van. És az emberek azt hiszik, hogy milyen nagy szám, hogy ez az egész igazából gyönyörű, meg csoda a lét és a teljesítmény. Pedig az egész belesűríthető ebbe, hogy: van. Még a nincs is hosszabb, nemlétezésünk több jelentőséggel bír, minthogy teszünk-e valamit itt, vagy sem. És tulajdonképpen ez igaz is. Hányan tolakszanak oda, vizes szemekkel részvétet nyilvánítani, akiknek sose jutott eszébe megkérdezni, hogy: hogy vagy. És most is ezért ülünk bugyután vigyorogva ebben a szabálytalan körben, hogy magunkat és az életet magasztaljuk, hogy önbizalmat szerezzünk, meg megfigyeljük saját működésünk. Kiépítjük a hitünket a világban, de főleg önmagukban és észre sem vesszük, hogy még a semmi is fontosabb, mint a valami. Sötétben tapogatózás, vagyis inkább alapozás nélkül falhúzás és tetőácsolás.
Felsorolom Enikő néninek az öt szót, aki megdicsér, de szerintem nem is figyel oda. Feltápászkodik (a feltételezhetően számára is kényelmetlen székből) és most már kívülről irányítja a társaságot. Ide-oda ténfereg közöttünk, bizonytalanul lépked a magas sarkújában.
Gondolkodjatok el életetek legnagyobb kételyén, kérdésén. Amire igazán kíváncsiak vagytok, de eddig nem tudtátok megfejteni. Hátha együtt sikerül.
Kétségbeejtő tapasztalni Enikő néni játékötleteinek szép, fokozatos silányulását. Ha valóban őszinte feleletet várna, akkor talán megmondanám neki, hogy az a legnagyobb kérdés bennem, hogy eddig miért nem mentem haza. De hát őszinteségről persze itt szó sincs. Egyáltalán volt valaha? Társaim magukba süppednek, őket magával ragadja az agymosoda ócska, olcsó bűbája. Kutatgatnak, lomolnak kérdéseik között, melyekből természetesen végtelen sok van, lehetetlenség is a legjelentősebbet kiválasztani. Meg felesleges is. Ennyit tudhatna az, aki tanárképzőt végzett.
Bálint, kezdjük veled.
Enikő néni rátámaszkodik Marci széktámlájára, másik karját pedig a csípőjére teszi. Oldalra billentett arcára rendezetlenül lógnak rá gesztenyeszín tincsek. Szoknyája alatt közvetlenül kibukkannak a kislányos térdek. Az egyik egyenesen, a másik behajlítva. Az alsó ajka lebiggyesztve, á ez nem érvényes. Tipikusan az a nő, akiről már talán 20 (de legyen 19) méter távolságból meg tudod állapítani, hogy ostoba, de ez nem különösebben érdekel. Legalábbis engem most nem foglalkoztat. Megszólított, azt mondta: Bálint. Puhán hagyta el száját a b és az l. Szeretem a nevem.
Legnagyobb kételyem azt hiszem az, hogy nem tudom megállapítani, hogy gyűlölöm-e magát, vagy szerelmes vagyok-e magába.
Valószínűleg nagy port kavartam volna ezzel a mondattal, ha Enikő néni nem veszi túl mélyen a levegőt kétségbeesésében. Ez a rendje mindennek; mértéktelenség, a kellemetlen események halmozódása: lepottyan gyenge testéről a sárkánybőr-szoknya… Nyomtatópapír színűre változik arcbőre. Égszakadás, földindulás, megrökönyödés, kétségbeesés, sikolyok. És persze abszolút érdektelenség, ami a válaszomat illeti. Csak a hulló szoknya esete. Enikő néni szégyenében kirohan a teremből. Jókedvű vagyok. Hisz Enikő néni szép, és megigazulást nyertek gondolataim: sokkal többet jelent az, ami nincs, mint az, ami van. (Vivat, vivat mentálhigiénia!)
(Az Örkény István novellapályázat 1. helyezettje)